Szerző: Határátkelő
2021.05.24.
„Mit tehet az ember a családjától úgy 1500 kilométerre, ha az otthon maradt felnőtt gyerek bejelenti,
hogy babát várnak?
Mit tehet akkor, ha a gyereke otthon kórházba kerül?
Ha a szülője meghal úgy, hogy egy éve nem tudtak találkozni? És még nincs is vége…
Amikor külföldre költöztünk, azt mondtuk egymásnak a családtagjaimmal, hogy bármikor bármi történik, csak felülünk a repülőre és hazamegyünk. Ilyen egyszerű. Volt.
A fene sem gondolta, hogy minden ennyire meg tud változni. Minden IS.
A jelenlegi szabályokat eddig megpróbáltam a lehető leginkább betartani. Az utazási korlátozást kamerás beszélgetésekkel váltottuk ki. Egyedül a szüleim aranylakodalmára terveztem hazautazni, de arra mindenképp. Júliusra.
Arra amit kérnek, azt megteszem, legyen az oltás vagy teszt. Kerül, amibe kerül.
Általában egy évben egyszer megyünk. Legalábbis ez volt, K.e. – Korona előtt. A külföldön élők helyzete ilyen téren eléggé ellehetetlenült.
A nagylányom az elmúlt hetekben rendszeresen küldözgetett fotókat egy parányi fészekről, amit kismadarak közvetlen az erkélyük előtti tujára építettek. Pesten, zöldövezet.
A hidegek elmúltával, ahogy kijutottak az erkélyre, vették észre a madarakat. Azok valószínűleg már úgy voltak vele, hogy késő, elkészült az otthonuk. Lesz, ami lesz.
Én pedig sorban kaptam a fotókat, ahogy a mamamadár elrepült. Először csak magáról a fészekről, majd egymás utáni napokon egy- két, végül öt picurka tojásról. Tengelicek. Még sosem láttam őket élőben. Védett, viszonylag ritka kismadár. A fészke elférne a tenyeremben.
Évek óta visszatérő gondolatom, hogy felhív otthonról a (z egyik) gyerekem: anya, nagyi leszel!
Nemrég megtörtént élőben is… Azzal, hogy „de ne gyere még, még fiatal, hamarosan pedig úgyis találkozunk. Nyáron, júliusban.”
Hetekig sírtam itthon, hogy hogyan leszek nagymama ilyen távolból? Hogyan tudok JÓ nagyi lenni innen?
Mit tehet akkor, ha a gyereke otthon kórházba kerül?
Ha a szülője meghal úgy, hogy egy éve nem tudtak találkozni? És még nincs is vége…
Amikor külföldre költöztünk, azt mondtuk egymásnak a családtagjaimmal, hogy bármikor bármi történik, csak felülünk a repülőre és hazamegyünk. Ilyen egyszerű. Volt.
A fene sem gondolta, hogy minden ennyire meg tud változni. Minden IS.
A jelenlegi szabályokat eddig megpróbáltam a lehető leginkább betartani. Az utazási korlátozást kamerás beszélgetésekkel váltottuk ki. Egyedül a szüleim aranylakodalmára terveztem hazautazni, de arra mindenképp. Júliusra.
Arra amit kérnek, azt megteszem, legyen az oltás vagy teszt. Kerül, amibe kerül.
Általában egy évben egyszer megyünk. Legalábbis ez volt, K.e. – Korona előtt. A külföldön élők helyzete ilyen téren eléggé ellehetetlenült.
A nagylányom az elmúlt hetekben rendszeresen küldözgetett fotókat egy parányi fészekről, amit kismadarak közvetlen az erkélyük előtti tujára építettek. Pesten, zöldövezet.
A hidegek elmúltával, ahogy kijutottak az erkélyre, vették észre a madarakat. Azok valószínűleg már úgy voltak vele, hogy késő, elkészült az otthonuk. Lesz, ami lesz.
Én pedig sorban kaptam a fotókat, ahogy a mamamadár elrepült. Először csak magáról a fészekről, majd egymás utáni napokon egy- két, végül öt picurka tojásról. Tengelicek. Még sosem láttam őket élőben. Védett, viszonylag ritka kismadár. A fészke elférne a tenyeremben.
Évek óta visszatérő gondolatom, hogy felhív otthonról a (z egyik) gyerekem: anya, nagyi leszel!
Nemrég megtörtént élőben is… Azzal, hogy „de ne gyere még, még fiatal, hamarosan pedig úgyis találkozunk. Nyáron, júliusban.”
Hetekig sírtam itthon, hogy hogyan leszek nagymama ilyen távolból? Hogyan tudok JÓ nagyi lenni innen?
...
