MÉRCESzerző: FAZEKAS LÁZÁR BENJÁMIN2021.05.13
Bár a koronavírus-járvány mindannyiunkat részleges és önkéntes bezártságra kényszerített, vannak emberek, akiket ennél jóval nagyobb elszigeteltségre ítélt. Ők azok a mozgássérült polgártársaink, akik különböző intézményekben élnek. A járvány terjedésének megállítása érdekében ezeket az otthonokat, ellátóintézményeket az elsők között zárták le, szinte hermetikusan – ezzel korlátozva a bentlakók szabad mozgását és a külvilággal való kapcsolattartását.
Gábor az elmúlt fél évet a pest megyei Dabason élő családjától, a fővárosi barátaitól és szeretteitől távol, a száz kilométerrel arrébb lévő intézményben bezárva töltötte. Innen sem testvére esküvőjére, sem nagymamája temetésére nem volt lehetősége hazalátogatni.
Az élet ezen intézmények nagyrészében egyébként is jórészt bezártságban telik, ahogy ezt Gábor lapunknak elmesélte, azonban a járvány alatt szinte kibírhatatlanná vált a tömegben töltött egyedüllét.
Gábor születése óta mozgássérült, élete nagyrészét mozgássérült emberek intézményeiben töltötte, itt tanult, készült az érettségire, és él jelenleg is. Csak alkalomadtán, ünnepekkor vagy családi eseményekre látogat haza, vagy barátaihoz. Vagyis látogatott, hiszen a járványkezelés nyomán bevezetett korlátozó intézkedések olyan feltételeket szabtak ezeknek az utazásoknak, amelyeket – még mindkét adag vakcina megkapása után is – szinte lehetetlen teljesíteni.
A járvány kezdete után a bezártság és a bizonytalanság jelentik a mindennapokat
Gábor elmesélte, hogy amikor elkezdődött a járvány eleinte féltek. Kevés hírt kaptak, azonban az intézmény bezárása hamar megtörtént, onnantól, a nyári lazításokig „senki se be, se ki”. Furcsának találta, hogy ennek ellenére még hetekbe telt, mire az első adag maszk megérkezett, az ápolókon sokáig még nem is láttak ilyet, pedig ők szabadon mozoghattak.
Híreket és információkat elsősorban az internetről szerzett be, ezt mint mondja, túlzásba is vitte...