Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.05.09.
Az egész szegénység-probléma megoldásában általában a fizikai feltételek hiánya körül forog minden. A szociális érzékeny magánszemélyek adományokkal szeretnének enyhíteni a gondokon, cipő, ruha, bútor, háztartási gép, kályha, stb. tenné élhetőbbé a környezetet, és persze élelmiszer, télen tüzelő, gyógyszerek, hogy a mindennapok túlélhetők legyenek. No meg iskolaszer, digitális eszköz, internet, hogy az oktatásban ne hátránnyal induljanak. Maszkok, fertőtlenítőszerek, hogy a járvány kockázata csökkenjen.
Nyilván szükség van erre, a lakhatási szegénység alapból sok mindent meghatároz, de a mi tapasztalatunk az, hogy ez így, önmagában nem elég. Mert csak átmenetileg old meg egy-egy helyzetet, tesz elviselhetővé egy-egy napot, de a probléma újratermelődik, és egy idő után úgy néz ki, mintha feneketlen kútba öntenék a jószándékú emberek a támogatásukat. És ugyanez látszik az állami megoldásokkal is, pl. mikor új házakba költöztetik a lakhatási szegénységből a családokat. Mert sok esetben nem működik. Hiába lesznek jobbak a körülmények, nem lesz fenntartható a dolog.
11 éve, mikor a faluban elkezdtem, én is csak a fizikai hiányok enyhítésére törekedtem. Leginkább azért, mert elviselhetetlen volt látnom a gyerekeket mélyszegénységben. Bár, mondjuk ma is így kezdeném, mert bizony, idő és önzetlen segítség kellett ahhoz, hogy bizalom alakuljon ki, és ne a hatóságtól való félelem hassa át a viszonyunkat. És az is logikus volt, hogy így találok utat a családokhoz, a gyerekeken át, akiket az iskolában tanítok. Hamar kiderült azonban, hogy a családok egyenkénti támogatása feszültségeket szül. Folyamatosan jöttek a jelzések, kérdések, ki, miért, mikor és mit kapott, mire volt szüksége és mi volt hazugság (mások szerint), ki adta el, és kért újra. És elindult ezzel együtt az is, hogy egymást mószerolják be, és magukat helyezzék jobb pozícióba. Egyre feszültebb volt a helyzet. Világos volt, hogy valami elfogadott, közös szabályrendszer kellene, ami szerint segíthetünk.
Tulajdonképpen ez az első év volt az, mikor azt is megértettem, hogy egy szegregátum lakói nem alkotnak közösséget. Hogy itt másféle törvények irányítják a mindennapi életet, a hierarchia sajátos, a pénzen nyugszik, akinek “van”, annak hatalma van, attól függ és tart a többi, ő diktálja a szabályokat, kénye-kedve szerint. Egy szegregátumban pedig az, hogy valaki a “van neki” kategóriában erős, nos, az nem a legális zónához kötődik. Logikus lenne, hogy az ember megkeresi a hierarchiában meghatározó embereket, és velük egyeztet, merre tovább. De világosan látszott, hogy abból, úgy, nem lesz kiút. No meg ott van az is, hogy az elején nagyon hittem abban, hogy a jogkövető út lesz a helyes. Ma már nem vagyok olyan optimista. A jogkövető magatartás ugyanis ma már nem azt jelenti, mint régen. A feketezóna leválaszthatatlan a falvaktól, és a rendszer el is nézi, mert máshogy nem élhetők már ezek a települések. Ez így azonban olyan viszonyokat teremt, amiben nem kezelhető a mélyszegénység.
Azt is meg kellett értenem, hogy a konfliktusok is mások, és a feldolgozásuk módja is. Hogy nem ugyanazt értjük fogalmakon. Nagyon sokat tanultam azoktól az emberektől, akiket foglalkoztatni kezdtünk. Kezdtem átlátni ezt az egészet… és egyre rémültebb lettem. A szépen felépített stratégiánk logikus, tapasztalatokon alapuló tervezés volt, ami elé azonban újabb és újabb akadályok gördültek.
Ha egyszerűen szeretnék fogalmazni, azt mondanám, hogy egy élhető települést szeretnénk. Amihez kellenek infrastrukturális feltételek, de kell más is. Közös értékek melletti elköteleződés. Közösség. Amit fel kell építeni. Képessé kell tenni őket önmaguk megszervezésére. Közösségi érdekek, és nem önös, egyéni érdekek mentén. A két dolognak pedig párhuzamosan kell folynia, különben a szolgáltatások feltételeinek megteremtése nem fog fenntartható változást hozni. Akkor újra és újra leamortizálódik minden.
Mert a közösség értékrendje tesz igazán élhetővé egy települést. Ha vannak olyan íratlan szabályok, amelyek mentén lehet változásokat menedzselni.
Ezt nagyon egyszerű leírni, de a megvalósítás rettentő nehéz. Nehéz pl. közös élményeket szervezni ott, ahol addig folyamatosan egymást támadták. Minden apróságért. Sok közösségi foglalkozásunk volt kezdetben ami ordibálásba fulladt, mert valaki beszólt a másiknak, és korábbi sérelmeiket rögtön agresszív tálalásban hallhattuk meg. Sokat küzdöttünk és küzdünk ma is a pletykával, mikor valaki az elhangzottakat sokszor szándékoltan félreértette, és úgy vitt haza információkat, hogy abból hamar konfliktus lett. Ahogy megismertük egymást, tudtuk már, ki az, aki a békét, ki az, aki mindig a bajt keresi.
Ami nehéz még, az a nagycsaládok szerinti konfliktuskezelés. Mert ha valakinek baja van valakivel, vagy velünk, az nem áll meg egy személynél, ilyenkor elkezd működni valami “betyárbecsület”, összetartás, és átmenetileg sok tagot elveszthetünk a közösségből. Mert a nagycsaládokon belül is van hierarchia, ám ez nem jelenti azt, hogy nem ugranak egymásnak is, ha a helyzet úgy hozza. A legrosszabb, mikor a felnőttek konfliktusai után a gyerekeket sem engedik hozzánk, afféle bosszú ez a részükről, mert tudják, hogy nekünk a gyerekek a legfontosabbak. Az, hogy közben a saját gyerekükkel szúrnak ki, nem szempont.
A közösség lassan épül, sokan kapcsolódnak, aztán nem, aztán visszatérnek, majd megint úgy döntenek, hogy nem akarnak velünk haladni. Néha mi döntünk úgy, hogy fel kell függesszük a kapcsolatot, valamilyen olyan történés miatt, ami meg nekünk vállalhatatlan. Elköltöznek, visszatérnek. Ideköltöznek, próbálják érteni, mi az az Igazgyöngy. A héten vicces volt, mire kibogoztuk, hogy az egyikük még nem rakta össze, hogy a gyerekekkel foglalkozók is az Igazgyöngy részei, és boldogan közölte, hogy már kapcsolódott a másik alapítványhoz is. Kiderült, hogy ez a mi asszonyközösségi foglalkozásunkat jelenti.
Szóval, szerintünk egy falu akkor lesz élhető, ha abban közösség van. A közösségépítést azonban nem kezeli a rendszer. Valami miatt azt gondolják, ezek csak kulturális eseményeket jelentenek. Pedig ez nem korlátozódik erre, pláne a szegregátumokban nem.
A közösségben kellenek közös értékrendek. Van már nekünk efféle, ami ma is gyakori megerősítéssel, de már része az életünknek.… Pl.az egyik ilyen érték, a gyerek. Akik a szülőknek is és nekünk is a legfontosabbak. Sokat beszélünk erről velük, és sokat dolgozunk azon, hogy a gyerekek megfelelően fejlődjenek. Azt hiszem, az is közös érték lett, hogyan kommunikálunk egymással. Ez még mindig más nekik otthon, mint az összejöveteleken, de az is eredmény, hogy már itt más. Közös érték lett a “nem jár” a segítség, az kérhet, aki bekapcsolódik, akar, segít, hogy élhetőbb legyen a falu, legyen közösség.
Érték az elhatárolódás is. Furcsán hangozhat, de így van. Minden évben volt valami cirkusz, többnyire személyes sérelemből indult, vagy, mert megbolygattunk valamit, ami a feketezóna része, vagy valami rosszul értelmezett hatalmi vágyból, vagy egyszerűen csak a balhé kedvéért. És mindig voltak csatlakozók. Akik behúzták magukat a konfliktusba, és fel is húzták magukat a vállalhatatlan kommunikáció szintjére. Eleinte ezek az utcán zajlottak, vagy valamelyik közösségi terünkben, volt, hogy a rendőrséget is hívni kellett. Aztán áttevődött az online térbe, a facebookra, “élőzve”. Itt viszont nyoma marad mindennek, a videónak, kommenteknek, sőt, még az álprofiloknak is, ahogy próbálják álnéven, hátulról “menedzselni” a cirkuszt. Ez nehézség is, hiszen nem marad a közösségen belül, és segítség is, mert lementjük ezeket, bizonyítékká válnak és fontosak ahhoz, hogy a következmények felelősségét vállaló magatartás kialakuljon. Mert ez nagy hiány, és sok mindent meghatároz az életükben.
Tavaly volt az első ilyen facebookon (is) zajló betámadás, azt nagyon megszenvedtük, főleg én… de aztán helyreállt a béke. Akkor sokan bekapcsolódtak, és voltak, akik kívülről is gerjesztették. Az, ami nemrég volt, már csak egy családra korlátozódott. Ez is eredmény. A heti közösségi foglalkozáson pedig, mikor a kollégáim beszéltek róla, sokan elhatárolódtak az egésztől. Mert az is érték, hogy mit nem teszünk, mivel nem azonosulunk. Ha ebben egységes a viszonyulás.
Az igazi öröm az, mikor ötlet jön tőlük arra, hogy mit kellene csinálni, hogy jobb legyen az élet a faluban. Nem mi keressük, hogy merre tovább, hanem ők gondolkoznak rajta. Ez mutatja, hogy a helyzetbe hozás működik. Hogy képesek rá. Szeretném nagyon, hogy ez tömegesebb legyen… de nem lehet siettetni. Sajnos sok minden ellenünk dolgozik. De biztosan tudom, hogy közösség nélkül nem megy. És ehhez sokszor kompromisszumokat kell kötni. Nekünk is, és nekik is.