Szerző: KARSAI LÁSZLÓ
2021.02.05.
A gond azzal van, ami a filmből hiányzik. A kegyetlenkedés csak a nyilasok bűnévé, a turulszobor egyszeri, XII. kerületi jelképpé válik a filmben.
Egy szó sem esik arról, hogy sem Mitnyan, sem az őt 2006-ban a polgármesteri székben váltó Pokorni Zoltán nem mert volna semmit tenni turulügyben Orbán Viktor jóváhagyása nélkül. Nem említik, hogy a német megszállók is raboltak, gyilkoltak 1944–1945-ben Magyarországon, kínzóhelyiségek működtek az Eichmann és SS alakulata által a Svábhegyen lefoglalt szállodákban, pedig ezt legalább Ungváry Krisztián, a filmben hosszan nyilatkozó történész megemlíthette volna. Ahogyan egyébként már többször megtette (például HVG, 2012. május 31.)
Ács filmjében a zsidók 1944-es totális jogfosztása, kirablása, halálra kínzása, tömeges legyilkolása ismét a nyilasok négy hónapos budapesti rémuralmával lesz egyenlő. Ebből a XII. kerületi alakulat számlájára kb. 1600 fő írható. Összesen mintegy 8–10 000 zsidót öltek meg a mindenféle rendű és rangú nyilasok és a hozzájuk csatlakozott katonaszökevények, lumpen elemek, vérszomjat kapott kispolgárok Budapesten 1944–1945 telén. Annyit, ahány embert naponta megöltek Auschwitz-Birkenauban 1944 tavaszán és nyarán a magyar csendőrök által ebbe a haláltáborba deportált mintegy 400 000 vidéki magyar zsidó közül.
A vidéki gettókban a csendőrök és rendőrdetektívek volt, hogy puskatussal, korbáccsal, gumibottal, bikacsökkel verték, a férfiak és nők nemi szervébe vezetett villanyárammal, tüzes vassal kínozták a zsidókat, főleg, ha azt gyanították, hogy pénzüket, értékeiket elrejtették még a gettóba kényszerítésük előtt. Akit a vidéki csendőrök vadállati kegyetlenkedései érdekelnek, olvasson bele a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság 1945-ös jegyzőkönyveibe (www.degob.hu).
Ma hősi halottaknak nevezik a gettósítást és deportálást végrehajtó csendőröket is, emléktáblájuk van a Várban, a Hadtörténeti Múzeumban. A táblát húsz éve a Magyar Királyi Csendőrök Bajtársi Szövetsége avatta.
Ungváry ezeknek az emberkínzó, a vidéki zsidók deportálását végrehajtó csendőröknek 1948 utáni üldöztetésén lepődik meg a 444 filmjében, és a nyilasokról azt állítja, hogy felelősségre vonásuk elmaradt a Rákosi-korszakban. 1945–1948-as népügyészségi és népbírósági eljárások során azokat a nyilasokat, akik valóban elkövettek valamit, már felelősségre vonták. A vidéki zsidók – a holokauszt magyar zsidó áldozatainak 80 százalékának – gettózásához és deportálásához még a kisnyilasoknak sem volt semmi közük, nemhogy Szálasi Ferencnek és a Nyilas Párt többi vezetőjének. 1945–1948 között népbírósági ítélet alapján kivégzett 189 ember zöme − természetesen a vezető politikusokon kívül − nyilas tömeggyilkos és munkaszolgálatosokkal kegyetlenkedő keretlegény, köztük jó néhány nyilas párttag volt. A világháború után internált kb. 40 000 embernek és a börtönbüntetésre ítélt 26 997 főnek jó kétharmada is nyilas volt. Szálasit kivégezték, ezzel szemben Horthy, aki 24 évi kormányzósága alatt 23 zsidótörvénnyel és több száz rendelettel a népirtás végrehajtását lehetővé tette, akinek kormánya a holokauszt történetének leggyorsabb deportálását vezényelte le, manapság megdicsőül. Csendőrkerületek „zsidótlanításáért”, több tízezer ember deportálásáért felelős, azt olykor lelkesen vagy csak fegyelmezetten megszervező csendőr ezredesek, alispánok, főszolgabírók úszták meg, ha nem is a felelősségre vonást, de a súlyos börtönbüntetést, mert arra hivatkoztak, hogy csak parancsot hajtottak végre, feljebbvalóik utasításainak engedelmeskedtek. Az igazi bűn az volt, ha valaki nyilas párttag volt, vagy a nyilasok idején léptették elő. Ha valakit 1944. március 19-e után, a náci megszállókkal kollaboráló Sztójay-kormány idején helyeztek magasabb beosztásba, és nem lehetett rábizonyítani, hogy különösebb lelkesedéssel vett részt a zsidók kirablásában, gettózásában, általában még csak nem is internálták. A csendőrséget éppen úgy feloszlatták, és bűnös szervezetnek minősítették, mint a Gestapót és az SS‑t, de az a szélsőjobboldali, nyilas emigránsok által terjesztett legenda csupán, hogy ezrével, tízezrével végezték volna ki a csendőröket.
A vidéki zsidókkal, magyarországi szenvedéseikkel, 437 000 ember deportálásával, döntő többségük auschwitzi halálával, emlékükkel ma alig törődik valaki. Mindenki csak a nyilasokra, no meg az embermentőkre szeret emlékezni és emlékeztetni.
A magyarországi holokauszt emlékezetének sarokköve az, kik voltak a tettesek, megnevezzük-e őket, kik voltak az áldozatok, megnevezzük-e őket is. A honi világháborús emlékműveken üldözöttek vannak, és nem zsidók. A tetteseket sem nevezik meg, az a névtelen és személytelen II. világháború. Ilyen kontextusban csak XII. kerületi zsidókról, csak Kun páter és nyilasai kegyetlenkedéséről beszélni egy hazug emlékmű kapcsán történelemhamisítás. Párizsban jó néhány iskola falán vannak holokauszt-emléktáblák. Rajtuk a fontos információk: az iskola tanulói közül 1942–1944-ben ennyi és ennyi zsidót (juif) deportáltak német haláltáborokba a Vichy-kormány hatóságai. Nálunk még a Duna-parti holokauszt-emlékműnél is csak azt olvashatjuk, hogy nyilaskeresztes fegyveresek áldozatokat lőttek a folyóba...
Az országban ma már nehéz olyan várost vagy falut találni, ahol ne lennének 1990 után emelt II. világháborús emlékművek, turullal vagy turul nélkül, amelyeken egymás alatt látható a világháború idején meghalt polgárok, munkások, parasztok, köztük a deportált és Auschwitzban meggyilkoltak neve. Csak gondos helytörténeti munkával lehetne feltárni, hogy az emlékműveken „a világháború áldozatainak” nevezettek közül 1945 előtt hányan igényelték ki zsidó szomszédjuk lakását, földjét, túrták ki állásából, üzletéből, jelentették fel 1944-ben azt a szomszédjukat, aki zsidót próbált elbújtatni, vagy a gettókba kényszerítettek értékeit próbálta elrejteni...
