Szerző: METZ RUDOLF
2021.12.06.
Természetesen nem arról van szó, hogy ne beszélhetnénk a rossz vezetés bizonyos megjelenési formáiról. Filozófusok, politikai gondolkodók (Hannah Arendttől John Kekesig) és szociálpszichológusok (Stanley Milgramtől Philip Zimbardóig) elemezték már az emberi és politikai gonoszság eredetét és mibenlétét. Itt most egy másik, demokratikus politikában relevánsabb kérdésről lesz szó: miért vagyunk hajlamosak arra, hogy egy politikust és egy cselekvést, magatartást (vezetést) végletetekben értékeljünk, miért démonizáljuk vagy éppen istenítjük a vezetőt?
A rossz, a toxikus és a romboló vezetés
A politológusok és a vezetéskutatók megküzdenek a saját elvárásaikkal, félelmeikkel és vágyaikkal. Számos meghatározó kutató próbálta már meghatározni a vezetés negatív formáit „rossz”, „romboló”, „nárcisztikus”, „ördögi” „toxikus” „szektás” vagy (túl) erős” vezetésként (e kutatások némely irányáról lásd Dessewffy Tibor és Ságvári Bence cikkét). Ezekben az elméletekben a vezető rossz szándéka, személyiségének diszfunkcionalitása és zavarai valamilyen negatív hatást gyakorolnak az általuk vezetett közösségre, esetleg valamely más közösségekre. Az imént hivatkozott szerzők a rossz vezetés definiálásakor gyakran megfeledkeznek róla, hogy milyen erős elvárásokat fogalmaznak meg a jó vezetéssel kapcsolatban. A rossz vezetés diagnózisát nehéz elválasztani attól, hogy mit gondolunk a jó vezetésről és a demokratikus politikáról, ezzel a megközelítéssel azonban több probléma is van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.