EGYENES LABIRINTUS – PILINSZKY JÁNOS KÖLTÉSZETÉRŐL

MÉRCE
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2021.12.05.

„Auschwitz ma múzeum. Falai között a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb.Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái. A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionnelben.

Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”

Pilinszky János Ars poetica helyett című esszéjéből idéztük e sorokat.[1] A „teremtő képzelet” sorsa korunkban című másik, döntően fontos szövegében, amely egy poigny-i konferencián hangzott el[2], így fogalmaz:

„Bukásunk a teremtés realitását a puszta egzisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására.”

Ehhez nincs mit hozzátenni – egyrészt azért, mert amit Pilinszky János mond, az teljesen világos, másrészt meg azért, mert minden kommentár megszégyenül a megszenvedett, zárt és sebezhető-érinthetetlen mondatok mellett. A költő interjúkban többször is célzott arra, hogy beteg, félig néma nagynénje mellett töltött gyermekkora állandósította benne a nyelvvel, a beszéddel való küzdelmet.

Valóban: Pilinszky nem „míves” költő, eszköztára viszonylag szegény és az, hogy – nézetem szerint – az európai költészet legnagyobbjai közül is kevesen mérhetők hozzá, csak azt bizonyítja, milyen kevéssé fontos ez, amennyiben a végleges dac és az ellenállhatatlan elhivatás széttör minden korlátot és a költő minimális műfogással és fagyhalálra szánt retorikával eléri, hogy közvetlenül hozzánk beszéljen. Kultúra, előítélet, másfajta világszemlélet, indulatok ellenére megvalósítani ezt a közvetlenséget – ezt az erkölcsi szférában szeretetnek hívják, a művészet szakszótárából a terminus hiányzik. Ez teszi érthetővé Pilinszky fiatalabbkori verseinek néha érthetetlenül érzelmes didakticizmusát, kissé ügyetlenül szépséget erőltető Nyugat-utánérzéseit, gyarló rímeit: a költő küzdelme céltudatos volt, és duktusa egyre javult, mondatai egyre feszesebbek, pontosabbak lettek, eladdig, hogy immár semmi nem homályosíthatja el azt, amit mondani akar...

ITT OLVASHATÓ