Szerző: VÁRHEGYI ÉVA
2021.12.22.
A „centrális politikai erőtér” meghódítását követően, 2010-ben Orbán Viktor nagy ambíciókkal vágott neki az ország működését meghatározó jogi és intézményi keretek átformálásának. Felbátorodva azon, hogy mindezt különösebb ellenállás nélkül teheti, egyre teljesebb uralomra tört. Az országgyűlésben elért kétharmados többséget felhasználva, kreatív élcsapatával újraírták a politikai és gazdasági játékszabályokat. Hatástalanították a kormányt és a parlamentet ellenőrző intézményeket, felszámolták a társadalmi érdekegyeztetést, megszüntették a kormányülések jegyzőkönyvezését, megnyirbálták a sztrájkjogot, korlátozták a sajtó szabadságát. Szűkre szabták a helyi önkormányzatok hatáskörét, központosították a közoktatást, felszámolták a felsőoktatás autonómiáját, megfélemlítették a teljhatalmukat veszélyeztető civil szervezeteket, megszüntették a nekik nem tetsző egyházak támogatását. Alaposan átrendezték a tulajdonviszonyokat, aminek során jogi trükköktől, büntető sarcoktól és fenyegetésektől sem riadtak vissza.
A politikai és gazdasági élet kialakult rendjét nagymértékben átalakító „hadműveleteiket” háborús retorika kísérte. Már a választási győzelmük is „fülkeforradalom” volt, „akciótervnek” nevezték az első gazdaságpolitikai programjukat, a szembeszállást az ország szövetségeseivel és a pénzügyi védőhálót jelentő nemzetközi szervezetekkel pedig a „szabadságharc” kifejezéssel próbálták igazolni. Maguk teremtettek maguknak ellenségeket, hogy aztán harcolhassanak velük. Hol a „migránsokkal”, hol a Soros György nevével vagy az „idegen ügynök” (Putyintól átvett) bélyegével diszkreditált civil szervezetekkel és kritikus sajtóorgánumokkal, hol „Brüsszellel”, hol a rezsiköltségekkel szemben vívott csatát a kormány, illetve személy szerint a legfőbb hadúr, a kormányfő. A harci retorika egyúttal a mozgástér növelését is szolgálta, elvégre háborús helyzetben sok minden megengedhető, ami békeidőben nem: lehet különleges szabályokat hozni, lehet büntetni, tiltani és rekvirálni, lehet a kisebbségi jogokat semmibe venni, az emberi méltóságot negligálni. Kezdetben a 2008-as pénzügyi válság utóhatásainak kezelése szolgált ürügyül a rendkívüli intézkedésekhez, a tulajdonátrendezésektől kezdve a különféle sarcokon keresztül a nemzetgazdasági érdekre hivatkozó kivételek elburjánzásáig. 2020 tavasza óta pedig a járvány okozta veszélyhelyzetre hivatkozva tartanak fenn a hadiállapotra emlékeztető diktatórikus rendszert, amelynek módszerei az egészségügy jó részének a szakmai irányítás alól történő kivonásától kezdve az ellenzéki önkormányzatok kivéreztetésén keresztül a rendeleti kormányzás kiteljesedéséig terjednek.
Az egyes lépéseket többnyire rajtaütésszerűen tették meg. A támadás sikerének kulcsa volt a meghökkentés eszköze, a Monty Python féle Senki sem számít a spanyol inkvizícióra! effektus alkalmazása. Olyan merészen kell fellépni, hogy a döbbenet miatt nyert idő lehetőséget nyújtson a visszafordíthatatlan építkezésre. Minél gyorsabban sorjáznak a szokatlan lépések, és minél több ilyenre kerül sor, annál eredményesebb lehet ez a politika. A módszer ez idáig jól bevált a nemzetközi politikai erőtérben és különösen az Európai Unió intézményeiben, ahol a folyamatok lassúsága és az egyeztetések nehézségei miatt évekig lehet „szalonképtelen” dolgokat művelni. Ahol a korábban elképzelhetetlennek tartott, az unió alapelveit sértő magatartásokra csak nemrégiben dolgoztak ki olyan, hatásosnak remélt szankciót, mint a jogállamisági mechanizmus, amely az Orbán-rezsimet jellemző, rendszerszintű korrupcióhoz is pénzügyi következményt rendel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.