Szerző: HEGYESHALMI RICHÁRD
2021.12.24.
Nem lehet komolyan venni egy nemzetet, ha nincs erős és önazonos karácsonyilap-gyártó és -gyűjtő szubkultúrája. Nyelvében él a nemzet, hogyne, de az alulfizetett giccsgyárosok mindennapi Götterdammerungjai többet mondanak ezer szónál. A képeslap a vizuáliskultúra-vásárlás alapegysége (legális fotó, apróval fizethetsz érte), és a civilizáltság fok-mérték határozója. Ki venne komolyan egy országot, ahol még ronda képeslapok sincsenek? Ha a Tristan da Cunha-szigeteken, az Isten háta mögött tudtak gondoskodni a saját postabélyegről, mástól sem fogadható el a kifogás.
Az angolok már a viktoriánus korban tudták, hogy hol lakik az úristen (legalábbis a képeslapszcénáé): 100-150 éve a kifinomultság csúcsa az volt, ha obszcén ünnepi képeslapokat küldtél az ismerőseidnek – amik leszúrt békákat, gyerekrabló öregembereket és késsel játszó macskákat ábrázoltak –, hogy társasági eseményeken ezeken kuncogjatok vagy szörnyülködjetek. Nem baj, ha nem érted a viccet: az ilyen fokú kifinomultsághoz évszázados gyarmattartó hagyományok, az alpáriság iránti vonzalom, némi gőg és rengeteg tiszteletlen humor kell; az angoloknak jutott mindegyikből elég. A szovjeteknek más jutott, így őket más erők kényszerítették a minőségi trash kiérlelésére.
Ha az 1917-es bolsevik hatalomátvétel idején a Szovjetunió civilizáltságát is képeslapokkal mértük volna, ijesztő lett volna az eredmény. (Ez nem a képeslapok hibája volt, a Szovjetunió akkoriban elég sok nézőpontból festett ijesztően.) Eleinte több volt a baj, mint a képeslap; aztán kevesebb lett a baj, és több lett a képeslap; aztán nagyon nagy lett a baj, de a képeslapok és a Pravda megírták, hogy szovjetnek lenni a legjobb dolog a világon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.