Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.12.12.
Nagyon sokat gondolkozom ezen, figyelem és értelmezni próbálom a különféle programokat, a külföldi modelleket, melyekről sokan azt hiszik, nálunk is tökéletesen alkalmazhatók, vagy a döntéshozói szintről érkező megoldásokat, melyek aztán az indikátorkényszer hatására tuti sikeresek lesznek. Papíron persze.
Előbbivel leginkább az a bajom, hogy alapvetéseiben nyilván találunk benne alkalmazható dolgokat, de egészen biztos vagyok abban, hogy minden ország társadalmi leszakadásában van egy nemzeti vetület. Mert mindenhol egy sajátos társadalmi-politikai közegben alakul ki, amit történetiségében is értelmezni kell. Szóval, ez az a bizonyos társadalmi beágyazottság, amit mindig hangoztatok.
A másik sem egyszerű történet… Azt nemrég, egy konferencián értettem meg, hogy pl. a kutatások jelenleg nem túl érdekesek a döntéshozói szint számára. Az utóbbi időben nincsenek olyan nagy, átfogó kutatások, amelyek hiteles képet adnának a társadalmi leszakadásban érintettek helyzetéről. Statisztikai adatok persze vannak, de ezekből (sok ok miatt) nem igazán lehet valós képet alkotni, és ugye ott vannak a közvélemény kutatások, meg a nemzeti konzultációk, de ezek nem szakmaiak, és leginkább politikai önigazolásokat szolgálnak. Szóval, a problémaelemzés szakmai megközelítése, a változások figyelembevételével hiányzik. Nem látni szakmai kapcsolatokat a leszakadást mérsékelni hivatott programok és az egyetemi kutatók között. Bár ez sem teljesen igaz, bizonyára vannak, de azok a megrendelő elvárásaihoz igazodnak… Szóval, a mondatom így helyes: Nem látni független, szakmaiságon alapuló kapcsolatokat a leszakadást mérsékelni hivatott programok és az egyetemi kutatók között.
Ennyi év felsőoktatási együttműködésében világosan látom, hogy az elmélet és a gyakorlat csak együtt képes beavatkozási pontokat találni, és csak erre épülhet módszertan és felzárkóztatás. Pontosan látni kell mindkettőnek a szükségességét. Mindkettő nélkülözhetetlen, egyik sem mellőzhető. És egy rendszerszintű megoldáskeresésben erre így kellene ránézni.
Mindig leírom, elmondom: az Igazgyöngyben a következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Nos, akárhány konferencián, workshopon veszek részt, akárhogy ismétlem, halkabban, vagy kiabálva, úgy érzem, nem tudom kellően átvinni. Gyerekszegénység nincs önmagában…az benne van a családi szegénységben, és az abban átörökített szocializációs minták lemarotizálnak szinte minden hatást, ami a gyerekekre irányulna.
Hiába adunk meg minden fizikai feltételt a gyerek fejlődéséhez, nem ezen fog múlni, hogy mi lesz belőle, hanem az ezzel szorosan összefüggő szocializációtól. A mintától, amit a szülő ad. A hatásrendszetől, amit a család működtet. Az épül be, zsigerileg, a tanuláshoz, munkához, pénzhez, környezethez, egymáshoz való viszony. A lehetőségekkel élni akarás/tudás képessége (vagy inkább hiánya).
És nem az a megoldás, hogy kiemeljük a gyerekeket ezekből a családokból, hiszen világosan látszik az is, legalábbis a mi kapcsolatrendszerünkben, hogy a legtöbb ilyen családban a szülő is állami gondozott volt, és ő is csak ennyit tud átörökíteni. A megoldás az, hogy (nyilván az extrém esetektől eltekintve, ahol indokolt a kiemelés) képessé kell tenni a szülőket a gyerekeik felnevelésére, úgy, hogy abban a gyerek előtt egy másféle életstratégia épülhessen fel.
Mert a szülők (sőt a nagyszülők) is áldozatai a szőnyeg alá söpört problémáknak…az indikátorkényszerben sikernek kommunikált beavatkozásoknak. Abban, hogy igazán nem nézett szembe senki, már a rendszerváltás előtt sem ezzel az iszonyúan bonyolult problémahalmazzal, mindenki csak túlélte őket, vagy használta, főleg a választások idején. Nem állítom persze, hogy nem voltak próbálkozások. De ezek mind azok is maradtak, mert az időfaktor nálunk, a rendszerváltás utáni politikai közegben értelmezhetetlen. Itt mindig a regnáló kormány tudja a tutit, és kukába kerül, ami előtte próbálkozás volt. A társadalmi leszakadás mérséklése pedig csak generációs léptékben gondolkodva hozhat változást.
Mivel mi átfogjuk az egész közösséget, a legkisebbektől a legidősebbekig, és társadalmi vállalkozásban foglalkoztatjuk is a felnőtteket, így elég pontosan látszik, milyen kompetenciák hiányoznak, mire kellene fókuszálni az oktatásban, mit kellene bepótolni a felnőtteknél, hogy egyáltalán egymást legalább egy kicsit támogató hatások indulhassanak meg.
Mikor elkezdtük a társadalmi vállalkozást, egy dolognak eléggé melléfogtam. Azt gondoltam ugyanis, hogy egy szervezeten belül nem lehet kétféle munkakultúrával dolgozni, és egységesre kell formálnom a fejlesztésben dolgozó (pedagógusok, szociális területen dolgozók, asszisztensek) és a célcsoportból érkező munkatársak csapatát.
Míg a folyamatosan bővülő fejlesztői csapattal már több mint húsz évre tekinthetünk vissza, itt egy önreflektív légkörre törekszem, maximálisan szem előtt tartva, hogy “kreativitás csak ott van, ahol azt értékelik.” Egymást támogató csapattagokra van szükség ebben a munkában, olyanokra, akiknek a szociális készségei erősek, és e mellett az adott területhez szükséges kompetenciáknak is a birtokában vannak. Mindez itt is folyamatos fejlesztést igényel, hiszen csak így tudunk igazodni a változásokhoz.
De az ilyen munkakultúra nem működik ott, ahol nincs tudás és képesség ahhoz, hogy önreflektíven dolgozzanak. A társadalmi vállalkozásban túl nagy önállóságot és bizalmat adtam, amivel nyilván visszaéltek (mekkora bizonyítéka ez annak, hogy tévút azt hinni, csak a lehetőség hiányzik nekik… ). Sokat tanultam a kudarcokból, mire tudatos építkezésbe kezdtünk, másféle lépésekkel. No, ezért mondom, hogy látható, mire kellene fókuszálni az oktatásban, hogy munkaerőpiaci szempontból is értékelhető kompetenciákkal bírjanak. Pl. ilyen a szabálytudat. Hihetetlenül fontos, hogy értsék és betartsák a szabályokat. Hogy közreműködjenek a kialakításukban, és ha ez megvan, nagyon következetesen tartsák is be.
Mert ha szabály az, hogy a munkahelyen a munkaidő végén értékelhető teljesítményt kell felmutatni, vagy az, hogy nem lopunk, vigyázunk az eszközökre, betartjuk a munkavédelmi szabályokat, nem lógunk el munkaidőben, stb. akkor ezt követni kell. És itt jön be a második hiány, ami a problémás helyzetekben a családokban átörökített konfliktuskezelési módon, nagy indulati fokkal kezelt, a kudarctűrő képesség hiánya. Mert ha tükröt tartunk a szabályok betartásában, és abban hiba van, akkor a reakció mindig a másik hibáztatása, vagy a felmondás volt. Egyetlen egyszer sem ismerték el, hogy hibáztak, még akkor sem, ha mindenki számára nyilvánvaló volt. Akkor inkább felmondtak. Mennyit küzdöttünk ezzel…mire a mostani, viszonylag stabil csapatunk összeállt.
Mert persze, nem jó senkinek a tükörtartás. A hibákkal való szembesítés. Önreflexió azonban csak akkor lehet, ha ezek működnek. Nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy képesek legyünk rá. De fejleszthető, tanulható. És azt hiszem, ez nemcsak a társadalmi leszakadásban érintettek problémája. Talán ezt kellene ezerrel tanítani az iskolában. Az önismeretet, a hibázásból való tanulás képességét.. Nem megy ez a tanult embereknek sem. Nem megy ez a rendszernek sem.
Annyit gondolkozok ezen. Hogy miért nem vagyunk képesek másképp viszonyulni? Miért jobb mindig a hazugságokból felépített képnek hinni, mint egy problémán fogást keresni? Miért jobb kihátrálni a konfliktusokból, félrefordulni vagy hallgatni a vállalhatatlan helyzetekben? Miért választjuk a végrehajtást a gondolkodás helyett? És miért hisszük közben azt, hogy mindez csak a másik problémája lehet, mert mi biztosan tökéletesen látjuk a helyzeteket és a megoldásokat is?
Az önismeretben benne van a kétkedés képessége is. Az, hogy megkérdőjelezzük magunkat is, tépelődünk, gondolkodunk, mérlegelünk. Ebben viszont nagyon nagy szélsőségek vannak…. A társadalmi leszakadásban azt hiszem, ez szinte értelmezhetetlen. Önismeret nélkül azonban milyen életstratégia építhető? Akkor csak sodródás van. És az áramlatok, amelyek sodornak, ritkán eredményeznek jobb helyzetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.