Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.11.21.
Sokat és sokszor írtam már erről, megpróbálva újabb és újabb oldalról megvilágítani, mennyire “ügykezelő” szemléletű a jótékonykodás, ami csak erősíti a függőséget másoktól, az adományozóktól, és a kreativitást abba az irányba tolja, hogyan lehetne többhöz, jobbhoz hozzájutni erőfeszítés nélkül. Mindezt a digitális tér amúgy is kedvelt részében, otthonról, a telefont nyomogatva, fájdalmas leveleket írva, amitől előbb-utóbb megnyílik az emberek szíve, és a segítőkészsége is.
Elgondolkodtató mondatot hallottam a minap, amit azóta is próbálok értelmezni… Sokszor belehallgatok a rádióban a prédikációkba is, mert szeretném jobban érteni az egyházat is, épp azért, mert az intézményrendszernek, gyermekvédelemnek, oktatásnak, szociális ágazatnak egyre meghatározóbb részévé válnak. Szóval a mondat az volt, hogy nekik szükségük van a szegényekre, ők a nyomor elleni munkában elkötelezettek, nem a szegénység elleniben. A lelki szegénység színtereiről beszélt, ami azonban sajátos módon jelenik meg a fizikai szegénységben is, még akkor is, ha a gazdagok esetében is beszélhetünk róla. De akkor ehhez a szerephez kell alanyként a szegény? Az irgalmasság, jótékonykodás gyakorlásához? Hogy megélhető és mutatható legyen, hogy jók vagyunk?
Olyan érzésem van, mintha a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartásához egyre több érdek kötődne…
Egyre határozottabban mondom ki, hogy a társadalmi leszakadás mérséklésének, összehangolt, szakmai módszertanon alapuló munkának kell lennie, amelynek nem feltétele és minősítője a vallásos hit, és nem merülhet ki a jótékonykodásban sem.
Mégis, ellentmondásosnak tűnhet, hogy mi is használunk adományokat az Igazgyöngyben, külön kríziskezelési pillére van a munkánknak. Akkor hogy van ez?
Az intézményrendszernek nem része az adományozás, nincs is rá protokoll, az adható, limitált önkormányzati segélyekben kimerül a dolog. Pedig bizony, szükséges lenne, ha tudnának adni kríziscsomagokat, kiváltani gyógyszereket, adni bútort, ruhát, cipőt…stb. A hiányok ugyanis, amit a családok nem tudnak megoldani, újabb és újabb problémákat hoznak, pl. iskolai hiányzásokat, a kamatos pénz problémahalmazát, stb. ami aztán újabb feladatot ad az intézményrendszernek. Valószínűleg abból fakad ez az egész, hogy nagyon nehéz olyan szabályozást hozni a krízishelyzetekre, amit ne használnának ki a “papíron” rászorulók, akik tudják igazolni, hogy “nekik jár”, ezt szabályozni sosem sikerül rendesen, emberi tényezők miatt.
No meg ott van a klasszikus alapvetés, hogy “hálót adj, és ne halat”, vagy, ha szakmaibban szeretném mondani, a motivációnak belülről kell jönnie, és annak gátja minden, ami anyagi…
Azt hiszem, ezt kellene egy kicsit átgondolni. Mert szerintem a generációs szegénységben felfejlődött túlélési stratégiákban már alaposan átalakult a helyzet. Amikor csak a lehetőség hiánya volt a problémában a meghatározó, és nem a szocializációs minták, akkor ez működött. Szeretik még ma is sokan ezt az ideát dédelgetni, és azt állítják, hogy csupán lehetőséget kell nyújtani, és rögvest lesz motiváció tanulásra, munkára… de úgy tűnik, ez nem így alakul. Ha így lenne, akkor a felkínálkozó lehetőségekkel élni tudó, a sorsán változtatni képes családok lennének a leszakadó térségekben, mi pedig már rég fölöslegesek lennénk, hiszen a szegénység csökkenne.
Persze vannak páran, akik akarattal és nagy szerencsével, támogató szakemberekkel tudnak váltani…. az ő létszámuk azonban elenyésző azokhoz a tömegekhez képest, akik maradnak a nyomorúságban, ráadásul a többségi társadalomban is azt a már-már szetereotípiának tekinthető dolgot erősíti, hogy na ugye…megy ez, csak akarni kell. Akik akar, annak sikerül. Hát akarjon a többi is.
De a többi nem tud akarni. Problémák sora rakódik rá, és húzza vissza, azok a túlélési stratégiák pedig, amelyeket “jó gyakorlatként” maga körül lát, és próbál, használ, beépít, valahogy nem előre viszik, hanem olyan utakra, amiből nem épülhet biztonságos jövő.
Abban a beszűkült tudatállapotban, amiben a generációkon át szegénységben élők vannak, melyet a lakhatási szegénység, a tanulatlanság és a fekete zóna hat át, már nem lehet pusztán “lelki alapon” motivációt építeni. A fizikai hiányok és azok bepótlása az az üzenet, ami átmegy. A többi, amit sokan motivációnak vélnek, hiszen “olyan szépen beszélnek arról, hogy mik a vágyaik, mit szeretnének, és hogyan próbálják”, csak egy kifelé mutatott, vágyott “énkép”, amivel szeretnének elfogadást kiváltani azokból, akiknek beszélnek erről. Persze ez is kell… tudnunk kell erre is építeni, de látnunk kell a hangzatos mondatok mögé is, hogy értsük őket. Minden szálat meg kell ragadnunk, hogy elinduljon valami. De ehhez kell a számukra megfogható, hiányt pótló, szükségletkielégítő dolog is.
Ha elmozdulást szeretnénk, megtörni a generációkon ismételt kört, muszáj használni az adományozást is. De úgy, hogy az ne a tanult tehetetlenséget erősítse, hanem a motivációt. És itt jön be a közösség szerepe. Amikor nem mi, segítők döntünk arról, hogy kinek milyen krízishelyzetében segítünk, hanem a közösséggel közösen kialakított szabályrendszer. Amit következetesen és átláthatóan kell működtetni. Amiben a lehetőségek kihasználása elvárásként jelenik meg. Amiben a döntés az egyéné, nem kötelező senkire nézve sem az együttműködés, de ha segítséget vár valamilyen problémája megoldásában, akkor kaphat, ha ő is tett valamit a változásokért, és ezt a közösség is látja, elismeri.
Ez, a közösségi szabályokkal működtetett, indirekt “kényszerítés” sikeresnek tűnik… csökkentette a konfliktusok számát, tudunk hatni bizonyos viszonyulásokra, kommunikációra, meg tudunk erősíteni pozitív, az integráció/inklúzió irányába mutató dolgokat. A közösség véleményt formál, elhatárolódik, vagy megerősít, és ezek nagyon fontosak a hatás szempontjából. A közösséget erősíteni, helyzetbe hozni, pozitívan visszacsatolni….ez a fejlesztő munka lényege. Ha kell segítség, neked is segítened kell, hogy élhetőbb legyen a közösség, a falu.
Jó kis elgondolás ez…és működik is. De nem mindenhol. Nem működik a fekete zónában megélő családok esetében. Nekik nem kell segítség, jól megélnek másokból, boltocskázásból, dohány-italárusításból, pénzért fuvarozásból, prostitúcióból, kamatozásból, ügyeskedésből. Őket nem érdekli a közösség, őket a pénz érdekli, a fogyasztói világ rangsorolja őket a közösség fölé azzal, hogy nekik “van”. Nem részei a közösségnek, de belőlük élnek, és le is nézik őket. Lenézik a napi munkáért, azért, mert kapcsolódnak a közösségi rendezvényekhez, ha lehet, rájuk kiabálják, hogy “éhező kutyák”, akik az Igazgyönggyel vannak, hiszen alamizsnáért vannak velünk. Konfliktusok esetén ez hamar előjön ám…
Nos, velük szemben tehetetlenek vagyunk. Legutóbb az egyikük azt kiabálta nekem: “Tegyen amit akar…úgy sem tud semmit csinálni.” És a legszomorúbb, hogy igaza van. Amíg nincs tragédia, addig a rendszer elnéz mindent. Azt szoktam mondani, hogy könnyítjük azokat az utakat, amelyek az inklúzió felé mutatnak, és nehezítjük azokat, ami nem… Nos, nehezíteni az utóbbi időben már nem nagyon tudjuk. Ahhoz a rendszernek kellene változnia, erre azonban nem látni sem szándékot, sem erőforrást. Magunkra maradtunk.
Nincs más út, csak a közösség erősítése, és olyan szolgáltatások nyújtása, amivel elfordulnak a fekete zónától. De ez baromi nehéz. Mert az ma, tanulás, legális munka nélkül viszi a legerősebb üzenetet a szegregátumokban. A pénz mindenek feletti üzenetét.
De nem adjuk fel…:) A végére, hogy megmutassam, mennyire árnyalt ez az egész, ideírom, milyen szabályokat alkalmazunk a karácsonyi cipősdoboz-osztásban, a kis faluban, ahol a modellfejlesztésünket visszük. Először is, ilyenkor félretesszük a fejlesztő segítségnyújtás alapelveit, és minden gyereknek adunk cipősdoboz ajándékot, azoknak is, akik nem együttműködő családban élnek. Itt (is) viszünk egy kívánságteljesítős elemet, de ebbe csak azokat a gyerekeket vonjuk be, akikkel kapcsolatban vagyunk. Akikkel nem (nem sok ilyen van szerencsére, és itt mindig a szülői elhatárolódás az ok), ők is kapnak az “átlagos” adomány cipősdobozokból, de csak személyesen vehetik majd át, a karácsonyi ünnepségen. Nem visszük házhoz, és nem is adjuk oda a rokonoknak, hogy majd ők elviszik. (Mennyi cirkuszunk volt ebből is korábban!) Csak azokat ajándékozzuk meg, akik életvitelszerűen a faluban élnek, az “ide de van bejelentve” nem számít, nekik ott kell jelentkezniük, ahol laknak, hiszen 28 településen fordulunk majd meg az idén is.
Most a következetesség-karácsonyi ajándékozás-odafordulás ilyen ötvözetével dolgozunk. Szinte egyenként vettük végig a családokat, hogy a legjobb hatású legyen majd a karácsony. Próbáljuk kiszűrni a konfliktusgeneráló ügyeskedőket, és a gyerekek örömét előtérbe helyezni. Ezzel is motiválni. A közösséggel dolgozni. Képessé tenni őket. Hogy végül ne legyen ránk szükség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.