REALITÁS – AHOL A PART SZAKAD

MAGYAR ORVOSI KAMARA
Szerző: SVÉD TAMÁS
2021.10.29.

Két évvel ezelőtt volt egy látszólag működő egészségügyünk. A látszat azonban már akkor is csalt. 

A Potemkin-egészségügy utcai frontjainak fenntartásában több dolog segített:

• Az egyenetlenség. Voltak a betegellátásnak jól és olajozottan működő, elhivatott teamek által működtetett, szerencsés esetben megfelelő lobbiererejük révén helyben vagy szakmai szinten közel megfelelően finanszírozott részei. Ezekre mutogatva a mindenkori politika büszkén állíthatta, lám a magyar egészségügy töretlenül világszínvonalú.
• A tehetetlenség. Ezúttal abban az értelemben, ahogy egy lassan mozgó, de hatalmas tömegű tárgy nehezen megállítható – noha számos alrendszert már csak a dolgozók fogcsikorgató erőfeszítéssel kevert rutinja tartott működésben.
• Paradox módon az alacsony fizetések. Mivel az alapbérből megélni sem orvos, sem szakdolgozó nem tudott, rávehetőek voltak túlmunkára, jobban fizetett további ügyeletek vállalására, illetve alapmunkahelyükről másod- és harmadállásokba rohantak. Így fenntartható maradt az ügyeleti és szakrendelői rendszer – cserébe ismeretlen számú egészségügyi dolgozó túlhajszolva és kizsigerelve végezte el másfél-kétszer annyi munkáját. Életmódjukat megsínylette családjuk és várható élettartamuk is. 
• Az egészségügyet érő gyakori támadások által kiváltott, az ott dolgozókban kialakult különös, szégyenből, büszkeségből és dacból álló érzelmi elegy. Emiatt összezártak és csak ritkán és későn teregették ki problémáikat, panaszkodtak munkakörülményeikre.
• A paraszolvencia, eufemisztikusan hálapénz, mint motivátor. Rengeteget elemezték már, de egészségügy-szervezői jelentősége az utolsó években - egy új generáció és a magánegészségügy térnyerésével - valószínűleg csökkenni kezdett, illetve bizonyos szakterületekre korlátozódott. Morális jelentősége és hatása viszont hatalmas maradt - ezért hordozta az erkölcsi megújulás lehetőségét az “Ezeregy orvos…” csoport megjelenése.
• Az ellenőrzés, illetve az erre hivatott szervek fokozódó hiánya. Az el nem készülő, meg nem ismerhető statisztikák – például a kórházi fertőzésekről, vagy akár a kezelések hosszú távú kimeneteléről. Hasonló módon elavultak, hiányoztak a nemzetköziekhez igazított protokollok, a valósághoz igazított minimum-feltételek, a minőség ellenőrzést lehetővé tevő indikátorok is.  Ezek hiányában jótékony homályban maradt, valójában mennyire működik jól és magas színvonalon a magyar egészségügy.
• Az atomizált magyar társadalom. Az éppen betegek saját gyógyulásukkal, a rendszeren belüli kiskapuk, különutak megtalálásával voltak elfoglalva, az éppen egészségesek nemigen tartották fontosnak törődni az intézmények állapotával, a vállalhatatlan kórházi vizesblokkokkal, a többnyire rettenetes koszttal. 

Noha a látszat fenti okokból, recsegve és ropogva ugyan, de még állt, valójában rengeteg jel utalt a rossz hatékonyságú, fenntarthatatlan és minimum egyenetlen színvonalú működésre. A le nem tagadható nemzeti morbiditási és mortalitási adatok, a különböző országrészekben várható élettartamok nemzetközi összehasonlításban tették egyértelművé fokozatos leszakadásunkat a volt szocialista országoktól is. Az alulfinanszírozás jeleként a kórházak évente újra termelték tetemes adósságukat, mind később és később fizetve beszállítóiknak (akik mind kevésbé szívesen hiteleztek, ezért a kórházak újabbakat, engedékenyebbeket kerestek – sokszor a beszállított eszközök minőségének akár jelentős romlása árán). A felhalmozódott tartozások jelentős részét ugyan év végén az állam kegyesen „konszolidálta”, a finaszírozás reformja azonban elmaradt, a kórházak és vezetőik függő helyzetben maradtak. A közellátásban dolgozók fizetései és velük a társadalmi presztízsük jelentősen leszakadtak a piacgazdaság területeitől,  részben külső és belső elvándorlást, részben az utánpótlás hiányát eredményezve. Elsősorban a szakdolgozói szakmák öregedtek el illetve hígultak fel, a képzett utánpótlás elmaradt, a nővérek, műtői dolgozók, asszisztensek elfogytak, de bizonyos orvosi szakmákban is nagyon felborult a korfa, kétségessé vált a középtávú működőképesség.

Azután – megkísérelve összefoglalni az elmúlt lassan két év korábban már részletesen taglalt eseményeit – megérkezett a COVID pandémia, s közben a kormány úgy döntött, több évtizedes halogatás után itt a pillanat a hálapénz kivezetésére és az egészségügyi dolgozók közül az orvosok és fogorvosok bérének rendezésére. Megfejelték mindezt az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvénnyel – szakadár értelmezések szerint részben azért, hogy a hasonló béremelésben nem részesült területeken (oktatás, szociális szféra, más közalkalmazottak) kisebb legyen a felzúdulás és az irigység. Szépséghiba, hogy a törvény által okozott sérelmek és hátrányok kompenzálására a beharangozott és megkezdett szakdolgozói béremelés sem volt messze elegendő. Az alapellátásban a háziorvosok és a fogorvosok körében részben elégedetlenséget váltott ki a praxisközösségi bértámogatási rendszer is, mivel egyes ellátók önhibájukon kívüli okból kizáródtak a rendszerből...

ITT OLVASHATÓ