Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.11.28.
Próbáltam magát a problémát, nyilván a mi tapasztalati képünkkel elhelyezni benne. Voltak területek, amelyeket megtaláltam, voltak, amelyeket nem.
Biztosan nagyon nehéz általános megközelítéseket úgy megfogalmazni, hogy abban benne legyen a “miért?” és a “hogyan?” is, és a “minden mindennel összefügg” is érzékelhető legyen. De a sok “folytatni kell” kezdetű bekezdés nem győzött meg arról, hogy a tervezett időszakban nagy változások lehetnek. Leginkább, mert azoknak sem éreztem valós hatását, amit most folytatni szeretnének. Sokkal inkább az volt a benyomásom, hogy a stratégiához illeszkedő, íróasztalok mellett létrejött terv ez, ami adminisztratív úton jól hangzik (és nincs is kétségem afelől, hogy teljesülni is fog), de a terepen a változások ugyanúgy nem történnek majd meg, mint ahogy eddig sem. Mert attól, hogy a problémát a teljes társadalmi beágyazottságában értelmezzük, és így keressük a megoldásokat is, attól szerintem rendszerszinten még mindig elég messze vagyunk.
Voltak területek, ahol megint az “ügykezelés” és az “okkezelés” problémájába ütköztem. Pl. itt: „Folytatni kell a leginkább rászorulók anyagi nélkülözését enyhítő programokat, melyek célja az alapvető élelmiszerekből összeállított csomagok nyújtása, az alapvető fogyasztási cikkek rendszeres juttatása alacsony jövedelműek vagy jövedelemmel nem rendelkezők számára;” Nyilván értem, és halljuk is a népkonyha tervezett kibővülését… De ez egy “ügykezelés”. Ha valaki nem tud ételhez jutni, megkapja. És az alapvető fogyasztási cikkeket is. De hol van ez a szakmában jól ismert “tanult tehetetlenség” problémaköréhez viszonyítva? Annak, hogy valaki nem tudja magát, családját alapszükséglet-szinten ellátni, annak nyilván oka van. A segítség kell, az nyilvánvaló, de valahogy azzal összhangba kellene hozni, hogy a változás lehetősége és az azért tett erőfeszítések motivációja meglegyen. Hogy ne pusztán a probléma kezelése, hanem a megoldása legyen a cél.
Az, hogy miért kerül valaki ilyen helyzetbe, annak az elemzése hamar mutatja, hol csúsznak el a dolgok. Az iskolarendszertől, és a családjuktól sem kapnak elég muníciót ahhoz, hogy élni tudjanak a lehetőségekkel, és másfajta életstratégia felépítésére legyenek képesek. Bizony, ez sokkal nagyobb falat, mint a népkonyha… De benne van a megoldás lehetősége, míg a másik csak arra jó, hogy a tanult tehetetlenség megerősítésével azt üzenje: itt a gondoskodó állam, és ad neked… egy tál ételt, egy élelmiszercsomagot, csak maradj és várd tovább a segítséget.
Ám az iskolarendszerrel kapcsolatban az intézkedési terv sokkal elnézőbb annál, hogy az okok mélyére nézzen. Engem is meglepett, hogy míg a Stratégia legalább említést tesz az oktatási szegregációról, itt nem találtam nyomát. Helyette ilyeneket: „Testvériskolai programok, felzárkóztatást segítő szolgáltatások…”„Tanodahálózat….”„…erősíteni kell a hátrányos helyzetű gyermekek, fiatalok képességeinek fejlesztését….„Kompetenciafejlesztést folytató előkészítő évfolyamok a szakképzésben…„Tehetséggondozás…”
Szóval, mindazok, akik velem együtt azt gondolják, hogy az oktatási szegregáció mindazzal a probléma halmazzal, amit ez jelent, valamiképp fókuszba kerül majd, téved. Persze ott vannak a hangzatos mondatok az SNI gyerekekről, a szakemberekről, no meg arról, hogy majd a szakképzésben bepótlásra kerül mindaz, ami az alapkészségek szintjén az általános iskolában elmaradt, de tudjuk, látjuk, hogy ez egyszerűen egy másik valóság. Értelmezhetetlen és kivitelezhetetlen a mai iskolarendszerben.
Ezzel a mondattal pedig végképp nem tudtam mit kezdeni: „Programot kell indítani az alapfokú művészeti iskolákban a 6-16 éves – köztük kiemelten a hátrányos helyzetű, halmozottan hátrányos helyzetű – tehetségígéretek felismerésére.” Leginkább azért nem, mert tőlünk, az Igazgyöngytől, ahol nemzetközi szinten is elismert módszertana van a vizuális nevelésnek, épp elvették a kiegészítő támogatást, és fogalmam sincs, jövőre miből tartjuk fenn az iskolát, amit az idei tanévben is csak a civil támogatásoknak köszönhetően sikerül vinni. Bár gondolom, megvannak már ennek a tervezett működtetői, nyilván nem a mi módszertanukra építenének bármiben is. Furcsa különben egy új tendencia is. Az utóbbi években, mikor az önálló művészeti iskolákat az állam sorra az általános iskolákhoz kapcsolta, mindig attól féltem, egyszer csak úgy döntenek, hogy önállóan ez nem maradhat fenn, és akkor mi lesz velünk…De most a jövő tanévtől új átszervezés van, önálló intézmények lesznek újra, és tagintézményeik az általános iskolákban lesznek. Szóval, most megint újratervezés, bélyegzőcserével. Oda-vissza…
Ugyanígy találok ellentmondásokat az intézkedési tervben az egészségügy területén is. Mert tényleg fantasztikus a tervben leírt infrastrukturális fejlesztés, a háziorvosi, gyermekorvosi, védőnői rendszer tekintetében…. de ha nincs, aki itt dolgozzon, akkor feltehetően nem fog változást hozni a leszakadók egészségi állapotának a változásában sem. A humánerőforrás hiánya óriási problémája lesz az elkövetkező éveknek itt is.
Persze a beavatokozási területek érintenek mást is, ami nélkülözhetetlen. A leszakadó térségek gazdasági helyzetét. „Folytatni kell a Magyarország egyes területei közötti gazdasági egyenlőtlenség csökkentése érdekében a gazdaságélénkítő programot és ösztönözni kell a helyi munkahelyteremtést.” Az, hogy miért fontos ez, nem kell magyarázni, mindenkinek világos. Itt a kérdés a “hogyan?”. Hogy konkrétan mit kell folytatni? Elindult valami? Mitől lesz a kis falvakban bármilyen munkahely a közfoglalkoztatáson és a közszférán kívül? Ráadásul az iszonyúan felerősödött feketezóna (amit még a Stratégia is lágyabban “szürkezónának” nevez, pedig már rég fekete) olyan gazdasági túléléséket erősített meg a leszakadó falvakban, hogy azok kifehérítésére éveken át tartó külön program kellene. (Aminek összhangban kellene lennie a korrupció általános kezelésével is.) Erről azonban nincs szó.
Ehhez pedig nem is tudtam mit szólni: „Fejleszteni kell a társadalmi felzárkózási stratégia nyomonkövetési és értékelési rendszerét, a felzárkózási beavatkozások hatékonyságának és fenntarthatóságának vizsgálatát. Kiemelt figyelmet kell fordítani a Stratégia indikátor rendszerének kialakítására, karbantartására….” Azt hiszem, ez az a pont, amiben a legesélytelenebbek vagyunk. Mert az indikátorkényszer működése pontosan mutatja az adminisztratív úton működő sikereket. Megtervezzük, íróasztalnál, meghatározzuk, miben mérjük, és ezt az adminisztrációban fókuszba helyezzük, és igazoljuk. Azt hiszem, ezt jól megtanultuk az uniós pályázati rendszerben. A valós hatékonyságmérés, a valós utánkövetés ismeretlen, és áthatja már az egész rendszert.
Azt már nem is említem, hogy mi az, ami teljesen hiányzik a tervből. Ami az egyik legfontosabb lenne: hogy mit tudunk kezdeni a családon, a közösségen belül átörökített szocializációs mintákkal? Ami a legmeghatározóbb ma értékrendben, tanulási- és munkához való viszonyulásban, életvezetési készségekben, adósságkezelésben, tudatos családtervezésben és gyereknevelésben, konfliktuskezelésben, a nők helyzetében, életstratégia építésben. Az, hogy mi történik azokban a családokban, ahol az iskolarendszer sem hatott eleget, az intézményrendszer egyéb ágai sem, és a családi minta sem a változást támogatja. Itt talán érthető, hogy a társadalmi leszakadás okai leginkább a rendszerszintű működési hibákban, az ehhez kapcsolódó érdekekben és felelősségekben gyökereznek.
Az a bajom ezzel az egésszel, hogy az intézkedési terv csupán a leszakadókat tekinti problémásnak, és nem önreflektív a saját működésével szemben. Mert abban is vannak hibák…amelyek jelenleg fenntartják és táplálják a társadalmi leszakadást. A rendszer működésében átörökített minták megtörése pedig épp olyan nehéz, mint azt a leszakadó családokban véghez vinni. De legalább meg kellene próbálni így is ránézni a társadalmi leszakadásra. Az intézkedések felől….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.