Szerző: VIRÁG ESZMERALDA
2021.11.17.
A Gondola Kulturális Magazin ÉLETKÉPEK című rovatának mai vendége
L. RITÓK NÓRA
Fogadjátok szeretettel gondolait, lássuk, Ő hogyan látja a világot!
- Kérlek, írj pár sort magadról!
- L. Ritók Nóra vagyok, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője, pedagógus, képzőművész. Az alapítvány a társadalmi leszakadás, a gyerekszegénység ellen küzdő civil szervezet. 61 éves vagyok, két gyermekünk és három unokánk van.
- L. Ritók Nóra vagyok, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője, pedagógus, képzőművész. Az alapítvány a társadalmi leszakadás, a gyerekszegénység ellen küzdő civil szervezet. 61 éves vagyok, két gyermekünk és három unokánk van.
- Mit jelent számodra a munkád?
- Kihívást, számtalan megválaszolatlan kérdést, kreativitást és szociális érzékenységet igénylő megoldáskeresést.
- Kihívást, számtalan megválaszolatlan kérdést, kreativitást és szociális érzékenységet igénylő megoldáskeresést.
- Tervek.
- Mit mond neked ez a szó?
Rövid és hosszú távú célkitűzéseket, a következetesség és a rugalmasság harmonizálását, újratervezést, önreflexiót.
- Mit mond neked ez a szó?
Rövid és hosszú távú célkitűzéseket, a következetesség és a rugalmasság harmonizálását, újratervezést, önreflexiót.
- Gyermekkori álmaid (ha voltak), mennyire sikerült megvalósítani azokat?
- Azt hiszem, csak azt szerettem volna, ha jó ember leszek. A jó azonban viszonylagos. A gyorsan változó közegben gyakran újraértelmeződik. De igyekszem az állandóságot keresni ebben, az emberi viszonyulások rendszerében tartani azt a belső meggyőződéshez igazodást, amit gyerekként is szerettem volna. Ettől nyilván kicsit naiv, és mindenképp idealista vagyok…de ez van.
- Azt hiszem, csak azt szerettem volna, ha jó ember leszek. A jó azonban viszonylagos. A gyorsan változó közegben gyakran újraértelmeződik. De igyekszem az állandóságot keresni ebben, az emberi viszonyulások rendszerében tartani azt a belső meggyőződéshez igazodást, amit gyerekként is szerettem volna. Ettől nyilván kicsit naiv, és mindenképp idealista vagyok…de ez van.
- Sikeresnek érzed az életet?
- Az életemet igen. Van egy biztos hátterem, a családom, azt csinálom, amit szeretek, amiben hiszek, és sikerült jó emberekkel körülvennem magam. A munkámmal már nem vagyok elégedett…szerettem volna nagyobb hatással lenni a problémára.
- Körforgás.
Ez a szó jelent valamit számodra?
- Azt, hogy a befektetett energiák előbb-utóbb visszaadódnak. A jó és a rossz is. A jó építeni fog, a rossz pedig rombolni. Persze ez nem ilyen egyszerű…sok a kanyarulat, a tévelygő hatás. De hosszú távon működik, azt hiszem.
Ez a szó jelent valamit számodra?
- Azt, hogy a befektetett energiák előbb-utóbb visszaadódnak. A jó és a rossz is. A jó építeni fog, a rossz pedig rombolni. Persze ez nem ilyen egyszerű…sok a kanyarulat, a tévelygő hatás. De hosszú távon működik, azt hiszem.
- Van olyan dolog, amit nem bántál meg?
- Sokszor kérdezik, miért ezt csinálom, amit. Miért kezdtem a gyerekszegénység elleni munkába, miért nem maradtam meg a sikert adó művészetoktatásnál. Miért nem rajzolok inkább, stb. Nem bántam meg, hogy egyre inkább elmélyültem ebben a bonyolult problémahalmazban. Nagyon sokat tanultam ebből, és tanulok ma is. Ha elölről kezdhetném, ma is ezt az utat választanám.
- Van olyan dolog, amit megbántál?
- Nem sokszor, de volt, hogy az indulat erősebb volt bennem, mint kellett volna. Ekkor nem a legjobb döntéseket hoztam, uralkodnom kellett volna magamon. És van néhány olyan történetem is, mikor olyan emberben bíztam vakon, akiben nem kellett volna. De a rossz dolgok is előre visznek, ha az ember a következtetéseket le tudja vonni ezekből.
- Hová tart a világ?
-Nincs jó érzésem ezzel kapcsolatban. A klímaválság miatt sem, de az emberi kapcsolatok miatt sem. A felelősségvállalást elnyomja az egyéni érdek, ez mindkét területen borús képet fest. Pénz, hatalomvágy, nárcisztikus viszonyulások hatnak át mindent. Úgy érzem, rohanunk a szakadék felé.
-Nincs jó érzésem ezzel kapcsolatban. A klímaválság miatt sem, de az emberi kapcsolatok miatt sem. A felelősségvállalást elnyomja az egyéni érdek, ez mindkét területen borús képet fest. Pénz, hatalomvágy, nárcisztikus viszonyulások hatnak át mindent. Úgy érzem, rohanunk a szakadék felé.
- Kultúra.
Van ennek a szónak jelentősége manapság?
- Lenne… Az emberi viszonyulások rendszerében, a globális és a helyi hatások között alakul, változik. Az értékei sokat segítenének az embereknek érteni önmagukat, másokat, a világot. De a változások túl gyorsak…. Ha pedig a hatalom jogot formál arra, hogy meghatározza, mi a követendő érték és mi nem az, és ehhez igazítja a kultúra megjelenési formáit, elveszi azt, ami az egyik legfontosabb értéke: a szabadság és a sokszínűség.
- Van bármiféle közöd a versekhez? (Kérlek, értsd jól!)
- Szeretem a verseket, az asszociációk nekem nagyon fontos gondolatébresztők. Sajnos kevés időm van rá, de ami elém kerül, pl. az ÉS-ben, vagy máshol, azt nem hagyom ki… A gyerekversek más kategória, azokat az oktatás miatt gyakrabban olvasom.
- Szerinted a mai ember olvas? Ha igen, miért? Ha nem, miért?
- Egyre kevesebbet. A közösségi médiában szerintem sokkal több időt töltenek az emberek. Gyors impulzusokat ad a felgyorsult világ, ezt keresik a legtöbben. Gyors információ, könnyen felvehető formában, aztán már pörögni is tovább. Ez pedig nyilván formálja az online platformokat. Afféle öngerjesztő dolog már ez. Elképesztően sok információt fogadunk be egy nap, és ennek könnyebb módját adja a digitális tér, a vizualizált üzeneteivel. Az olvasás ezzel szemben időt igényel, és a mérlegelésben alulmarad. De talán, ahogy az idő telik, egyre többen felismerik, hogy nem jól van így.
- Fontosabb az olvasás, mint bármilyen más agysejteket megmozgató tevékenység?
- Nem tennék rangsort. Sok minden van, ami „mozgatja az agysejteket”. Fontos a zene, a képzőművészet, de akár a beszélgetések, közös játékok, vagy csak a magunkban töprengés egy-egy problémán is ilyen. Az olvasás mindenki számára könnyen elérhető dolog, ami sok mindent fejleszthet bennünk. Ismereteket adhat, fantáziát, empatikus készségeket erősíthet. Fejlesztheti az érzelmi intelligenciát, és erre a mai embernek, azt hiszem, nagyon nagy szüksége van.
- Az iskolás éveidet hogyan élted meg?
- Anyám elvárásai erősen meghatározták ezt az időszakot. A kortárs kapcsolatok pozitívabb emlékként maradtak meg bennem, mint az iskola.
- Amikor ünnep van Nálad, beleszövöd a hagyományokat?
- Igen, ezeket még a gyerekkoromból hoztam magammal. Sajátos részévé váltak a családi életnek, ezeket őrzöm, amennyire lehet.
- Van olyan tapasztalatod, ami az életedet átrendezte?
- Amikor túlságosan megbíztam valakiben, és csalódtam, az sokkal óvatosabbá tett. Nem mondom, hogy gyanakvóvá, mert az talán túlzás, de kiváróbbá, és bölcsebbé. Az a munka, amit végzek, alázatot kíván. Ezt is meg kellett tanulnom, megérteni, hol vagyok én ebben az egészben, mennyire vagyok én fontos, és mennyire segítem az ügyet a viszonyulásaimmal. Alapjaiban nem rendezte át az életemet semmi, de folyamatos tanulás ma is ez az egész.
- Szeretet.
Él a szeretet? Lehet éltetni a szeretetet?
- Igen, mindenképp. És persze lehet éltetni, sőt kell is. Ha nem figyelünk rá önmagunkban is, és abban a vonatkozásban is, hogy vajon akik körülöttünk vannak, mit érzékelnek ebből, elhalhat. És visszarendezni sokkal nehezebb, mint folyamatosan táplálni.
- Volt törést okozó dolog az életedben? Van kedved írni arról?
- Biztosan volt, de nem így tekintettem rá. Az élet mindig megy tovább, a töréseket fel kell dolgozni, és tovább kell lépni. Meghozni döntéseket, „letenni csomagokat”, tanulni a helyzetekből, hogy legközelebb elkerülhessük a törést, amennyire lehet. Nem rágódni a múlton, hanem előre nézni. Ezt most könnyebb kimondanom, mint mikor benne vagyok, de visszanézve már nem értem, hogy valami miért viselt meg annyira. A harcokból többnyire erősebben kerültem ki, még, ha néha kellett is egy kis idő ahhoz, hogy ezt megérezzem.
- Nőként nehezebb vagy könnyebb érvényesülni az élet bármely területén?
- Azt hiszem, nehezebb. Az élet számtalan területén megtapasztalható, hogy a női szerep sajátos beidegződésekben, átörökítésekben nem egy egyenrangú szerep. A családon belüli erőszak gyakorisága, a házimunka leosztása, a fizetések, és még sok más is azt igazolja, sok tennivaló van még ezen a területen.
- Kerültél már igazán megalázó helyzetbe? Egyáltalán van olyan itt e földi létben?
- Igen, persze. Az - az igazság, hogy meg kellett tanulnom védekezni. Valahogy nem voltak eszközeim a méltatlan helyzetekre. De ezt is tanulom, muszáj. Muszáj felmérni a helyzeteket, és azt is megérezni, hogyan érdemes reagálni. Kivezetni az indulatot, nyugodt maradni, és megélni az erkölcsi fölényt. Sokszor csak ez marad. De segít talpra állni.
- Misztérium.
Mit mond ez a szó számodra?
- A titokzatos, a megmagyarázhatatlan… Ezt leginkább az alkotásban élem meg. Amikor a kezemet vezeti valami, amikor érzem, mit, hova kell tennem a rajzlapon, de a tudatosságot hátrébb nyomja valami erő, amit nem tudok meghatározni. A végén pedig, a kész grafikánál magam is csodálkozok, milyen pontosan eltalált történéseket sikerült papírra vetni.
- Szülőként mennyire tudunk hatni gyermekeinkre?
- Szerintem, amit az első években megalapozunk, attól függ minden. Nagyon fontos a magzati kortól az első pár év. Utána már csak abban reménykedhetünk, hogy ebben az időszakban mindent megtettünk, ami tőlünk tellett ahhoz, hogy később önálló személyiségként formálják magukat, olyanná, amilyenekké válnak. Persze mellettük kell lennünk mindig, de kellő alázattal. Hogy ne ártsunk nekik. Semmiben. Azt hiszem, jó dolog, ha az ember mindig észben tartja, ő mit várt el, mit engedett, és mit kapott a szüleitől. Önreflektíven kell megélni a szülői szerepet is.
- 2021. Mit "mond" ez az év?
- Nehéz volt. A pandémia, a maga félelmetességével, a bizonytalanság érzése, a társadalmi közeg, az egyre erősödő szembeállással, gyűlölködéssel, rányomta a bélyegét az évre. Nem éreztem jól magam ebben. A család, az Igazgyöngy csapatának összetartása és az alapítvány társadalmi beágyazottságának erősödése adott erőt és ad reményt, hogy a jövő év jobb lehet.
Egy történet….Nórától
Karácsony táján minden évben eszembe jut egy kép…egy történet.
Akkor, abban az évben kezdtem bele a szociális munkába, és már több családhoz „bejárásom” volt. Az ünnep előtt (akkoriban még nem volt ekkora az Igazgyöngy és nem volt ennyi adomány sem), kis édességcsomaggal, szaloncukorral, naranccsal, banánnal jártam körbe a gyerekes családokat, hogy egy kis „karácsonyt” vigyek. Hideg volt. A ház sötét volt és csendes. Gondoltam, nincsenek is itthon. Az ajtó (nem hívnám bejárati ajtónak, inkább egy deszkákból álló kamra, vagy ólajtó lehetett valaha) a fél sarkából leszakadva támaszkodott, a kilincs helyén madzag lógott. Kopogtam, aztán megpróbáltam benyomni az ajtót, ami súrlódva a földhöz, de engedett.
Bent sötét volt. A szemem nehezen szokott hozzá, de hallottam, hogy vannak bent. Beljebb léptem. Ismertem a házat belülről is. A konyharészben álltam, beljebb még egy szoba volt, tele ágyakkal. Aztán, ahogy a függönytelen ablak világosabb háttért adott, már láttam a kis fejeket, az egyik ágyon. Hármat. Egy dunyha alól kukucskáltak ki, felülve, térdelve. 8, 5 és 2 évesek voltak. Fogták a dunyha szélét, maguk előtt tartva, nyakig, miután megismertek, kuncogva huncutkodtak. Odaléptem, rátettem a csomagot az ágyra, amire aztán boldogan rávetették magukat. Egyedül voltak, a szülők fáért mentek valahova, hogy be tudjanak fűteni.
Ez a látvány, a hang, ahogy a leszakadt ajtó súrlódik a földön, a sziluettben kirajzolódó három fejecske, a hideg, a sötét, és az örömük…ez az emlék nagyon mélyen belém égett. És nem az örömük, ahogy bontogatták az édességet, nem az maradt meg. Hanem ahogy bejutottam, az ajtó képe, és a sötétben, a hideg szobában a dunyha alatt kuporgó apróságok tekintete.
Sok nyomorult helyzetet, méltatlan körülményt láttam az óta is. De ezt nem tudom elfelejteni. Minden évben, mikor eszembe jut, megerősíti bennem az érzést, hogy nem lehet abbahagyni, dolgozni kell azért, hogy ilyen képek, helyzetek ne lehessenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.