Szerző: BACSÓ BÉLA
2021.11.12.
A könyv elején álló levél, amit unokabátyjának címez, még jobban elmossa, illetve felülírja a negyedik részre vonatkozó nyomokat. Ez a „rokon”, aki Swift könyvét „kiadta” – s tudjuk, hogy a Gulliver utazásai szerzői név nélkül jelent meg –, beavatkozott, sőt bizonyos helyeken változtatott – állítja a levél –, s éppen ez az állítás törli el annak lehetőségét, hogy tájékozódhassunk a szöveg bizonyos helyeit illetően, vagyis nagyon is hajlunk arra, hogy elfogadjuk, a szöveg azért alakult így, mert ez a rokon felettébb aggódott, hogy a figyelő szemek, a hatalmon levő urak, még a „diszkrét allúzió/innuendó”-t sem tűrik (Szépirodalmi, 1954, 16. Szentkuthy Miklós fordítása). Swift paratextusának (Genette) paródiaötlete egyszerre szolgálja a hárítás és egy még erősebb kritikai pozíció felvállalását. Hiszen ne feledjük, a szerzői levél valós mivoltában nem kételkedhetünk (időpontját is megadja: 1727. április 2.), ám tartalma inkább szolgál a szerzői pozíció erősítésére. A levél él a lehetőséggel, hogy még nyíltabban jelezze, egy sajátos filozófiai-politikai allegória keretei között mi minden mást is kimond a szerző: először is arra utal, hogy mindaz, ami megesett vele, távol történt (persze így történt, csak ki tudja, hol!), s amiről itt beszámol, azt ott mondta, azoknak, akikről semmi tanúság sincs, csak ez a beszámoló. Reményét fejezi ki, hogy soha nem válik a jehuk alattvalójává, akikkel ott találkozván, önmaga ember voltának torz másikára ismert: „...be kell vallanom, hogy nem láttam még földön élő kreatúrát, mely minden szempontból oly undorító lenne, mint a jehu...” (277.). Ám most visszatérve (honnan?, azt, hogy hova – tudjuk) azt kell lássa: „Hát nincs meg minden okom az elkeseredésre, midőn éppen ezeket a jehukat látom pompás hintóikban, melyeket a nyihahák húznak, mintha ezek volnának a barmok, és azok az értelmes teremtmények?” (16.). A döntően Swift negyedik könyvét érintő levél egy másik helyén már a jehuk – értsd emberek – javíthatatlan mivoltáról szól, hiszen a csalás és korrupció a szerző intelmei ellenére nem szűnt meg. Swift esztétikai rafinériája itt most abban áll, hogy művét olyan intelemnek állítja be, amiből az ember okulhat, hiszen a józan ész, amely ugyan minden embert megillet, mégsem vált a számtalan kiadás ellenére sem hatékonnyá az olvasók körében: „mindenki belátja, hogy hét hónap (amióta a könyv megjelent, végletes irónia az ember jobbulását illetően! – B. B.) bőven elegendő idő lett volna arra, hogy a jehuk kigyógyuljanak őrültségeikből, és jóvátegyék bűneiket (vice and folly), ha a becsületre (virtue) és értelemre (wisdom) való hajlandóságnak legalább kezdeti csírái feltalálhatók volnának bennük...” (17.). Swift reagál a korabeli értelmezésekre is, hiszen a szerzői levél éppen azt a célt szolgálja, hogy ugyan végletes paródiáját nyújtja az ember önelvétéseinek, de azok válnak igazából céltáblájává, akik tovább szolgálják az ember önfelmentő hazug társas játékait: „mikor ítélték a sajtó minden prózában vagy rímben rágalmazó firkoncát arra [disgracers! Szentkuthy, zseniális magyarítása, tudta, kikre gondol 1954-ben! – B. B.], hogy életfogytiglan csak saját könyveit egye, és szomját csak saját tintájával csillapítsa?” (17.).
Swift a Gulliver elé helyezett levele éppen az általa megfogalmazott legfőbb szatirikus elvet fordítja vissza, hogy aztán még erőteljesebben juttassa érvényre, amit A könyvek csatája előszavában így fogalmazott meg: „A szatíra olyan tükör, amelyben a szemlélők általában mindenkinek az arcát fölfedezik, kivéve a saját magukét” (Kéry László fordítása). Röviden: a szatírában senki sem magára, hanem a másikra ismer, azaz önmagát nem tekinti a kritikai elmeél által érintettnek. Még korábban a Hordómesében (1696) így írt: „A szatírától viszont, mely mindenki ellen irányul, az egyes ember sosem sértődik meg, hanem inkább bátorkodik másokra érteni, s a teher ráeső részét igen bölcsen a világ vállára tolja, lévén az elég széles, kényelmesen elbírja” (Kéry László fordítása). Riasztó tapasztalata volt az is, hogy könyvét szóba hozó látogatója képtelen volt gondolatait érthető módon közölni. Felépíti könyve fogadtatását is. Swift A társalgásról szóló esszéjében nem véletlenül nevezte az ember legfőbb és minden más élőtől megkülönböztető sajátosságának a nyelvet. Gulliver minden utazása azzal kezdődik, hogy megkísérli elsajátítani az ott használatos nyelvet, ahova sorsa éppen vetette: „...mily mélyen lealacsonyítja az emberi természetet, ha visszaélünk azzal a képességgel, amelyről úgy tartják, hogy a legfőbb megkülönböztetője az embernek az oktalan állattól, s hogy mily kevés előnyt kovácsolunk abból, ami pedig a legnagyobb, a legtartósabb, a legártatlanabb s egyben leghasznosabb öröm az életben...” (Julow Viktor fordítása).
A negyedik könyv alapgondolata, hogy a társas érintkezés elfajulása a politikai hazugságban teljesedik be (vö. Swift esszéjét e tárgyban), hiszen a nyihahák/lovak és a jehuk/emberek közti feje tetejére állított viszony egyedül abból magyarázható, hogy a lovak legalább nem leplezik el viselkedésüket, és főként nem használnak olyan nyelvet, ami még a maguk számára sem bír értelemmel. „S vajon az csökkenti-e a nyihahákról és jehukról szóló beszámolóm hitelességét, hogy az egész világ szeme előtt ezrével járnak-kelnek ez utóbbiak, akik legfeljebb abban különböznek a Nyihaha-Birodalom-beli barombarátaiktól, hogy valami zagyva zsargonnal is rendelkeznek, és nem járnak meztelenül” (18.)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.