AZ “ÉNKÉP” ÉS AMI MÖGÖTTE VAN

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.10.10.

Az, hogyan lehet jól változást előidézni és támogatni az egyén viszonyulásában, a generációs szegénység elleni munka legnagyobb kihívása. Kényszerítve nem lehet, vagyis nem érdemes. A kikényszerített változásoknál ugyanis nagyon sokáig fent kellene tartani a kényszert, hogy az tartós, beépült változást hozzon, különben a kényszer megszűnésekor visszaáll az eredeti állapot. A visszaeső bűnözők szerintem pontosan mutatják ezt. Azok a hatások esélyesek változást hozni, amelyekkel kapcsolatban az ember önmaga hoz döntést, és a saját akaratával áll be a dolog mögé. Erőfeszítést tesz érte, átéli az örömét, hogy ő tette meg, ő érte el, és ezt adja majd tovább a gyerekeinek. A változás igényét, és az ehhez vezető útnak a tudását.

Persze ez a nehezebb út, a helyzetbe hozás, a változás iránti igény, az “akarás” képességének felébresztése és megerősítése. Időigényesebb is… de mindenképpen biztosabb. Kell hozzá bizalom, hogy bízzanak a változást szóba hozó, esetleg azt “menedzselő” szakemberekben. Azokban, akik ismerik őket, az élettörténetüket, a helyzetüket, a függőségeiket, a vágyaikat, erősségeiket és gyengeségeiket, a beágyazottságukat a közösségbe.

De ezt a bizalmat nem egyszerű felépíteni. Egyrészt, mert nincs erre tapasztalatuk, és gyanakvók. A segítőtől elsősorban adományokat várnak, a problémáik megoldását, és nem azt, hogy őket változásra bírja. Másrészt, ahhoz, hogy valaki mérlegelni tudja az életében a változások szükségességét, ahhoz némi tudás, és világlátás kellene. Hogy felismerjék az előttük álló lehetőségeket, és tudjanak is élni ezzel. Ám ez a tudás nincs meg. Vagyis másképp van meg, mint amire építeni lehetne. Az iskola a szülői generációnak sem sokat adott ehhez, a túlélés, a boldogulás alternatívái között nem jelenik meg a tanulással biztossá tehető jövő. Amit a család átörökített, és a szegregátumok világa megerősít (és talán nem is csak ez a világ), abban a pénz az egyetlen értékmérő, ami mindegy, milyen áron, csak legyen. A hozzávezető út másodlagos. És sokkal fontosabbak benne az olyan dolgok, mint a fizikai erő, az üzletelés, a másik ember függőségben tartása. Ezek a sikersztorik, és nem az évtizedes tanulás.

Most, ha megemelik a minimálbért, ez csak erősödni fog. Minek tanulni, mikor a csak a fizikai erejével elért munkahelyen valaki legálisan ugyanannyit, feketén a többszörösét keresi meg, mint az, aki éveket tanult, és mondjuk kezdő szociális munkás, vagy pedagógus?. Még kezdő pedagógus koromból emlékszem egy gyerekre, akit nyolcadikban tanítottam, és nagyon gyengén teljesített, de bivalyerős volt. Azt mondta nekem: “Mit érdekel engem a Mátra csapadékmennyisége? Többet fogok én keresni, mint maga…enélkül is.” És igaza lett. Igaz, nem mindig a jogkövető zónában sikeres, de ma ez sem túl érdekes senkinek.

Szóval, nehéz változást elérni. Hatni mindig, keresni a hozzájuk vezető utakat, megpróbálni szelíden megtörni az ellenállásokat, csökkenteni a változások ellen ható családi-közösségi üzenetek súlyát. Hogy nekünk higgyenek, és ne annak, aki most kamatra pénzt ad, vagy bármit, amit ráér majd akkor megadni, ha megjön a “családi”. De az most ad, most elégíti ki a szükségletet, és ez az erősebb. Most ad, és “csak” annyi az elvárás, hogy adja majd meg a felülárazott költséget. Mi meg, ha segítünk is, mást várunk el. Azt, hogy másképp viszonyuljanak. Sok mindenhez, gyerekneveléshez, lakókörnyezethez, egymáshoz, a pénzhez. És hiába kapja meg tőlünk ingyen, a bizalom, a függés mégis az iránt nagyobb, akit csak a pénz érdekel. Aztán, amikor ezen a vonalon mondjuk fenyegetés, vagy akár erőszak éri az illetőt, belátja, hogy nem volt jó, nem kellett volna. De ez a belátás csak ideig-óráig tart. A visszarendeződés ehhez a “szolgáltatáshoz” szinte elkerülhetetlen. A szocializáció része.

Szóval, baromi nehéz ez. Mostanában sokat gondolkodom azon is, hogyan léphetnénk tovább azon, hogy a közösségi foglalkozásainkon remekül működnek, aktívak, megfelelő a kommunikáció, de ez csak “ide” szól. A családban, a közösségben, mikor nem vagyunk ott, oda nem ért még el ez a változás. Mert változás volt, egyértelműen, nincsenek már olyan esetek, mint az elején, mikor a rendezvényeinken, a beszélgetéseken egymáson gúnyolódtak, egymást provokálták, a verbális agresszió minden elemét kihasználták. A tettlegességet is épp csak elkerültük néha. Összehasonlíthatatlan ez a mostani állapot a kezdeti időszakkal. Változott sok esetben a hivatali, intézményi kommunikáció is, nyugodtabb lett, csökkentek a fenyegető “berohanások”.

De hogyan léphetnénk tovább? A család felé?

Nemrég egyetemisták voltak nálunk, kiscsoportban beszélgettek a helyiekkel. Akik nyitottak, pozitívak voltak, és semmit sem lehetett észrevenni náluk abból a problémahalmazból, amiben egyébként élnek. Ők maguk is élvezték a beszélgetést, kérték is, szervezzünk még ilyet, mert nagyon jó volt.

Az egyik hallgató a visszatekintésben úgy fogalmazott, hogy az “elittel” találkoztak, nem azokkal, akik a problémákkal terheltek. De ez nem így volt. A legtöbb beszélgető mögött ott volt az a problémahalmaz, amivel küzdünk, teljes spektrumában. Mi történt akkor?

Nos, csupán annyi, hogy a beszélgetésben mindenki olyan képet igyekezett adni magáról, amilyennek szeretné látni magát, amivel elégedett, azt akarva, hogy mások, akik nem ismerik, elhiggyék, és így nézzenek rá. Elfogadva őt, esetleg még csodálva is, és nem problémaként.

De ebben nincs semmi… hiszen mind ilyenek vagyunk. Ki akarná idegenek előtt kipakolni a gondjait? Egy ilyen helyzetben, amit ezzel a találkozóval teremtettünk, egy szép képet szerettek volna adni magukról, meg rólunk is. És ez sikerült is nekik.

A baj az, hogy ez a kép-közvetítés felénk is így működik, még ennyi év után is. Miközben maximálisan igyekszünk tiszteletben tartani őket, és vannak már egyéni probléma-feltárások is felénk, melyek a valós képen alapulnak, mégis, az őszinteség nagyon sérülékenyen van jelen ebben.

A mi viszonyulásunk hozzájuk pozitív, és azt a képet erősíti, amikor a változást akaró, azért erőfeszítést tevő szerepet mutatják. Az együttműködőt, a saját ötletből elindulót, a tervezőt, a megbízhatót. Erre láthatóan rá vannak éhezve, sokszor mondják, mennyire jól esik nekik, hogy nálunk pozitív visszacsatolást kapnak. “Itt embernek néznek bennünket.”-mondják sokszor. Konfliktus pedig mindig abból van, ha bizonyíthatóan kiderül egy másik szerep. Amiben mondjuk lopás, hazugság, rágalmazás, átverés van. Erre a reakció abban a pillanatban indulatvezérelt lesz, agresszív jelenetek következnek (szerencsére már csak verbális agresszióval), elrohanás, fenyegetőzés, felmondás a munkahelyen, elhatárolódás az alapítványtól, a gyerekek eltiltása tőlünk, szövetséges-keresés más “lelepleződöttel”, majd együttes támadás, az utóbbi időben kedvelten az “élő videó” műfajában a facebookon. Amiben már nyoma sincs a konkrét történteknek, ám beszállnak többen az ismerőseik közül, kommentelve, ki megerősítve őket, ki támadva, mi pedig, akik ennek elszenvedői vagyunk, csak abban reménykedünk, hogy nem lesz belőle nagyobb nézettség. Nem magunk miatt, hanem miattuk. Hogy ne növeljék a kirekesztést, ne lássák bennük azok, akik távol élnek ettől az előítéleteik beigazolását. Ebben nem mi veszíthetünk, csak ők.

Szóval, az a helyzet, hogy egy vágyott kép van bennük, amit szeretnének mutatni magukról, és amit olyan mértékben tesznek magukévá, hogy el is hiszik, ez a valós. Aztán, ha kiderül valami, ami ennek a képnek ellentmond, akkor támadni kezdenek.

Milyen ismerős reakció, nem? Hányszor vontam már párhuzamot a szegregátumok világa és a politika között! Hányszor mondtam már, hogy ugyanazok a mechanizmusok, emberi és hatalmi viszonyulások működnek itt is, mint ott. Ám ott biztosan sértő lenne az összevetés felvetése is. Pedig sokat lehetne tanulni ebből. A politikusoknak is.

No de nem ez izgat engem…sokkal inkább az, hogyan lehetne ezt az önmagukról alkotott pozitív vágy-képet erősíteni, hogy kiszorítsa azt a másikat. Az önismeret fejlesztésének útja nehezen járható, mert ahhoz kellene egy összetettebb tudás, felismerések, viszonyulás, amit a beépült szocializációs minták nem támogatnak. De nem működik a tükörtartás sem, ami a valóságot mutatja. Ez egy külön terület, pszichológia, viselkedés-tudomány. Milyen jó lenne érteni ehhez is…

Persze próbálkozunk, a gyerekek fejlesztésével, meg a közösséggel, az egyéni, felkereső jellegű munkával, ezek azért mutatják a változásokat. És tudom azt is, hogy nem siettethetem. Pedig szeretném…. Hogy ne veszítsünk el újabb gyerekeket abban a szocializácóban, ami ilyen bonyolulttá teszi az életüket, és ilyen ellentmondásossá a magukról alkotott képet.

ITT OLVASHATÓ