TEHETSÉGGONDOZÁS A SZEGÉNYSÉGBEN

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.09.12.

A pedagógiában a felzárkóztatás és a tehetséggondozás egyaránt meghatározó, egymást nem kizáró, sőt támogató folyamat. Ha a mai oktatást nézem, akkor azt kell, hogy mondjam, a kettő igencsak elválik egymástól, és a tehetséggondozás kap nagyobb teret, támogatást, elismerést, és ez mindenben így van, kiegészítő programokban, díjakban is.

Külön intézményrendszere van a tehetséggondozásnak, egészen az óvodától, szakemberekkel, programokkal, hogy egyetlen tehetség se kallódjon el. E mellett pályázatok is segítik ezt, a MOL támogatásával, több területen is, nemzetközi versenyeken csúcsosodik ki a folyamat, és ebben nagyon sikeres is az ország. No meg ne hagyjuk ki az Arany János Tehetséggondozó Programokat sem, melyek azoknak adnak támogatást, akik nehezebb helyzetből érkeznek, és kimagaslóan tehetségesek. A pedagógusoknak pedig továbbképzések sora áll a rendelkezésére, ha a tehetséggondozással kiemelten szeretne foglalkozni.

A tehetséggondozást mindenki szereti, az csak öröm, abban nincs működési hiba, nincs kellemetlen terület, ott a befektetett munka bizonyítottan látható, mindenki dicsőségére.

De van ebben a kettészakadt világban az oktatásnak egy másik területe is, a felzárkóztatás. Ami már nem annyira népszerű. Leginkább azért nem, mert tükröt tart a rendszernek a nehézségekről, és egy olyan komplex problémát hoz be az oktatásba, aminek a kezelése már nem olyan szépen kommunikálható. Mert ebben nem lesz megkerülhető a szegregált oktatás, a szakemberképzés hiányosságai, a módszertani kultúra hiánya, a probléma társadalmi beágyazottsága, a politikai szándék sem. És ez a terület a pedagógusoknak sem olyan vonzó, kihívás ugyan, de az ezzel való küzdelem nem fog sosem olyan dicsőséget hozni sem nekik, sem az iskoláknak, mint a tehetséggondozás.

Nem is ezen a vonalon megyek most tovább, a felzárkóztatás hiányosságain, hanem a tehetséggondozás vonalán. Hogy miért olyan nehéz a generációs szegénységből érkező gyerekekkel ez. Több gyereket végigkísértünk már a felnőtt korig, a sikerekből és a kudarcokból egyaránt próbálok következtetéseket levonni.

Először is, egészen biztos, hogy egy tehetséges gyerek “kitöréséhez” nagy adag szerencse is kell. Ha nincs, aki idejében meglátja benne a felcsillanó tehetséget, ha nincs, aki mentorálja, akkor marad ott, és bedarálja az a problémahalmaz, ami körülveszi. Ez a kulcsszereplő a történetben többnyire egy pedagógus. Aki, ha eléggé elhivatott, ha elég a kisugárzása és a kitartása, akkor elindíthat a gyerekben is egy olyan folyamatot, amin elindulhatnak. Együtt, mert a gyereknek egyedül nem fog menni. Ha elég ügyes a pedagógus, akkor még a család bizalmát is megszerezheti, és támogató hatást építhet a gyerek köré.

Ebben nagyon fontos az állandó jelenlét, amiben nemcsak az a lényeges, hogy az adott területen fejlesztési lehetőséget kapjon a gyerek. Mert ahhoz, hogy ez egy sikertörténet legyen, még nagyon sok minden kell.

Mert a szocializációs minta nagyon erős. És sokáig hat, még akkor is, mikor az ember már azt gondolja, nem fordíthat vissza semmit. Még akkor is képes kettétörni egy szépen ívelő történetet.

Ahhoz, hogy egy tehetség kibontakozzon még sok minden kell. Pl. kitartás. Hosszú távú erőfeszítés. Erre otthonról most sok családban nem találunk mintát. Sem a tanulásban, sem a munkában. Az alkalmi munkalehetőségek üzenete nem a hosszú távú elköteleződést erősíti, a közmunkába meg nem is kell beleállni, úgyis megvan. Az, hogy mennyire nehéz az öngondoskodást kialakítani ott, ahol a családban erre nincs gyakorlat, az csak az tudja, aki naponta küzd ezzel.

A feladással sokkal többször találkoznak a gyerekek. A kudarctűrő képesség nagyon gyenge, ami persze összefügg az önértékelés zavarával. Megerősítést a családból, a közösségből nehéz úgy kinyerni, hogy az a hosszú távú erőfeszítést támogassa. A motiváció kezdetben mindenre nagy, ám hamar el is ül. Azt hiszem, ezt sokszor átélik a szegregált iskolákban tanítók.

A család, a közösség megerősítő támogatása attól is függ, értik-e, hogy az adott tehetségből milyen jövőkép lehet? És itt bejön az is, ami az egyik legnagyobb kihívás, hogy minek van nagyobb üzenete? Egy versíró, versolvasó, szavaló gyereknek, vagy egy másiknak, aki képes pénzt szerezni, mondjuk “üzletelésből”? Ez utóbbi nagyobb eséllyel vívja ki a többiek elismerését, mert azonnali, kézzelfogható eredménye lesz, pl. megvesz egy olyan telefont, ami ma menő. Az előző viszont ehhez képest könnyen gúny tárgya lehet, aminek elviseléséhez már önmagában is nagy erő kell, mert ott nincs a mentora, aki megvédi, ott neki kell megküzdenie ezzel. Ehhez erő kell, és hit önmagában, ami nagyon sérülékeny történet.

Az általános iskolai időszakban kell ezt a hitet, erőt felépíteni, és úgy megerősíteni, hogy képes legyen képviselni önmagát, más közösségekben is. Ha ezen túl vagyunk, akkor általában át is kell adjuk egy másik térnek, a középiskolának, más tanároknak, más közösségnek. Ahol rögtön kockázat lehet, hogy vajon ők, ott, hogyan viszonyulnak hozzá? Egy más tanulói közegben is kiviláglik a tehetsége? Ott vajon lesz, akit érdekel, és képes energiát fektetni a mentorálásba?

És itt általában bejönnek még az anyagi gondok. Ezek a továbblépések többnyire kollégiumi elhelyezéssel járnak, ami nagyobb lépés a generációs szegénységből, mint egy jobb társadalmi státuszból. Itt több olyan, a tehetséghez nem kapcsolódó, de az ottlétet meghatározó tényező jöhet elő, ami elbizonytalanít, elkedvetlenít, és a feladást erősíti.

Nincs olyan ruha, nincs annyi zsebpénz, olyan telefon, olyan nassolnivaló, vagy épp cigi, mint a többinek. A szegénység előtérbe kerül, még akkor is összeméri magát, mikor arra semmi szükség, és elindul egy reménytelen kapaszkodás egy vágyba, hogy olyan legyen mint a többi. Ez pedig elviszi a fókuszt, gyengíti az önbizalmat, és ellenére hathat a folyamatnak.

Megint szerencse kell, hogy ezt túlélje, hogy jól megélje. No meg támogatás, anyagilag, lelkileg, ekkor a család hatása már gyengül, de sok a kortárs hatás másfelől, és nagy a kockázat a lemaradás feltűnésére. mert más világból jön, más szülők vannak mögötte, sosem volt olyan kulturális térben, mint a többiek, stb. Itt megalapozni azt, hogy a tehetsége miatt befogadják, felnézzenek rá, értéket lássanak benne, nem egyszerű.

És ha mindez sikerül, még mindig ott van egy kockázat: megküzdeni saját magával. Elhelyezni önmagát a világban, nem sérült, hanem egészséges önbizalommal, büszkeséggel, de nem túltolva azt, olyan kommunikációval, ami támogatja tovább a tehetségét. Menedzselni önmagát. Amit mások észrevétlen tanulnak meg abban a közegben, amiben élnek. Megkeresni azt a szerepet, ami az övé, ebben építeni munkát, vagy további képzést, ebben kiteljesedni, nem elszállni, kapcsolati hálót építeni, felnőni, élni.

Mikor lehet elengedni őket? Ez egyéni, teljesen. És azt hiszem, ez is szerencsefüggő, megint. A fent felsoroltakból talán kiderül, hogy a tehetség kibontakoztatását a generációs szegénységben sokkal több tényező akadályozza, fizikai és lelki tényezők sorával kell számolni, fejleszteni a szociális készségeket, kezelve a befogadó közeget. És egy csomó tényező van, amire nem is bírunk hatni, bármennyire szeretnénk.

Talán így már világos, miért vagyunk büszkék az Igazgyöngy patrónus-programjára. Amiben egyre több olyan középiskolásunk van, aki ígéretes. És egyre többen szereznek szakmát, vagy tanulnak tovább, egyetemen. Az idén úgy néz ki, 85 ösztöndíjasunk lesz, és sok-sok gyerek, akit más támogatásokkal mentorálunk.

Mert azért dolgozunk, hogy minden gyerek azzá váljon, amivé lehetne.

ITT OLVASHATÓ