Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.09.19.
Persze van, ami nem, hiszen ott a társadalmi vállalkozás, ami nem állhat le, és ugyanígy a toldi modellfejlesztésben a közösségi programok sem, nem beszélve a pont a szünidőkre szervezett tanodatáborokról. A kríziskezelés folyamatos, minden településen, de nyáron egyértelműen csendesebb. Nem kell fűteni, a meleg miatt egyszerűbb a mosás, tovább van világos, kevesebb villany kell, nincs megfázás, kevesebb gyógyszer kell, nem foglalkoznak pl. a szemüveggel, és alkalmi munka is jobban akad, amiből van plusz bevétel. Persze futnak be kérések, de az arányuk júliusban kevesebb. Augusztusban aztán elindul ez a beiskolázás miatt, iskolaszer, ruhák, no meg a szemüveg is fontos lesz, most meg már nyakig vagyunk a megfázásokban (vagy a járványban… ezt nem igazán tudni), most sok a beteg gyerek.
Amikor aztán túl vagyunk a művészetoktatásban minden évben kötelező beiratkozáson, órarendkészítésen, és elindulhat a tanítás nálunk is, találkozunk azokkal a gyerekekkel is, akikkel esetleg nyáron nem. Most újra egy híján 600 tanítványunk van, az arány pedig a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetűek esetében nem változott az idén sem. 70% körül van.
A gyerekekkel való találkozás nagy öröm mindig, de nehéz is… az első órák után a pedagógusok és asszisztensek között állandó téma a benyomások megosztása, a beszélgetésekből szerzett infók a szociális részben dolgozóknak is fontosak. Ha szükséges, jelzéssel vagyunk az intézményrendszer felé is, hiszen az a célunk, hogy a hatásokat a lehető legjobban egységesítsük.
Mi pedig sokkal többet érzékelünk az apró jelekből, mert közelebb vagyunk a gyerekekhez, és ismerjük a családokat is. Az iskola nem ismeri a családot olyan mértékben, mint mi, a gyerekjólét pedig az iskolai létre nem lát rá. A rendszeren belül csak a nagy problémáknál kapcsolódnak “ügy-központúan” egymáshoz, mi viszont már hamarabb látjuk a jeleket, és az összefüggéseket is, mert mi “ok-központúan” dolgozunk. És talán, mert mi kicsit másképp figyelünk. Mi észrevesszük különösebb vizsgálódás nélkül is az apró serkéket a tarkón, és nekünk feltűnik a változás, ha egy gyerek a korábbinál ápolatlanabbul jelenik meg. Látjuk a családon belüli erőszak levetülését a gyereken, nem ütésnyomokban (néha persze úgy is, ekkor haladéktalanul lépünk), hanem a viselkedésében. A ziláltságban, a kiszámíthatatlan reakciókban. De nem csodálkozunk, mert tudjuk a hátteret. Néha inkább azon gondolkodunk, miért “csak” ennyi a lecsapódás.
No meg ott vannak a kis mondataik, az információk, amiről úgy gondolják, meg kell osztani velünk. “Anyámnak új pasija van.” “Apámnak van egy csaja.” – efféle tájékoztatásokat kapunk pár család szerkezetének változásairól. Ezekkel azért az a tapasztalat, hogy sokat nem ront a helyzeten, a könnyedén kimondott mondatok mögött nincsenek meg azok a kötődések, amit messziről gondolhatunk. Már rég nincs szorongás, félelem, az érintett családokban az ilyen át- majd visszarendeződések úgymond a családi élet részei, ebben, és az erről szóló kommunikációban számukra ez már nem egy szokatlan történet. Nekünk persze fontos tudni, mert azért a családok anyagi stabilitására kihat, még akkor is, ha a rendszerben ezekről semmi, sehol nem jelenik meg. Mert a gyerektartás fizetése a leszakadó családokban meglehetősen ritka. Már csak azért is, mert náluk a legális munka, és a folyamatos jövedelem sem ad erre alapot, no meg a viszonyulás sem. A visszarendeződést meg a legtöbb esetben borítékolni lehet. Sokat kell dolgozni azon, hogy ezek a szocializációs minták változzanak.
A pár tanév eleji kirándulás (ma is volt egy) megszervezésében is kihívás, hogy meg tudunk-e birkózni azzal, hogy csak az egyén a fontos, a másik, esetleg a közösség, az nem lényeges. Mert a busz korai indulásánál mindig van egy-két gyerek, aki nem jelenik meg, annak ellenére, hogy pénteken még volt egy telefon-kör, mindenkinek. Várakozás, majd telefon az érintett családnak. “Hát, már akartam szólni, de most mégis úgy döntött, hogy nem megy.”- hangzik a szülői válasz. Arra, hogy mikor akart szólni, nincs válasz. Mint ahogy arra sem, hogy ezzel elvette a lehetőséget egy másiktól, aki örömmel jött volna. Csökken az ilyen esetek száma, de még mindig van. Ilyenkor nem tudunk mást tenni, csak felírni, hogy a legközelebbi élményben ne vehessen részt, mert a következmények vállalását mindig meg kell erősíteni egy olyan szocializációban, aminek a meghatározója épp a következményekkel nem számoló gondolkodás.
Épp ezért fontos az is, hogy az iskolai szökéseket azonnal jelezzük a szülőnek. A szomorú, mikor ilyen válasz jön rá: “nem bírok vele én sem”. Mert, mi lesz így? Ki fogja tudni befolyásolni a serdülőt, hogy ne rossz útra térjen? Próbálni összefogni a szülővel, stratégiát alkotni, bevonni a gyermekvédelmi szolgálatot, a közösséggel próbálni hatni…ez is a tanév eleji munka része.
Aztán ott egy másik küzdelem… ami az évismétlések szomorú technikája. Ezt én már a pályám kezdetén, jóval a rendszerváltás előtt megtapasztaltam. Azóta is jelen van, sokszor belefutunk. Az olyan iskolákban ugyanis, ahol a csökkenő gyereklétszám osztályösszevonásokhoz vezethet, ott ezzel is manipulál az iskola. A túlélésért. A probléma csak az, hogy ebben a gyerek, az ő teljesítményével nem számít. Az intézményi működés biztosítása felülírja. Így lesznek érthetetlen buktatások és még érthetetlenebb átengedések. Hogy az osztálylétszám meglegyen. A betűket fel sem ismerő másodikos biztosan nem tud majd tovább haladni, de pillanatnyilag, egy tanévre megoldja az osztálylétszám központilag előírt elvárását. Reménykednek, hogy sikerül így is bepótolni. De sajnos nem fog, azt is tapasztalatból tudjuk.
A gyerekek közti kommunikáció is beszédes. A tökmagnyi kislány, aki az egész szabadidős foglalkozásba nem vonódik be, csak ül és figyeli a többit, óra végén odaveti a rendetlenkedő rokon fiúcskának. “Fejezd be, mert szájon csaplak!” Micsoda gyerekszájtól idegen kifejezés! De nyilván ezt hallja otthon, feltehetően az anyjától, ezt tanulja meg, nemcsak a kifejezést, hanem a viszonyulást is. Átörökítve valamit, ami aztán egyre több új elemmel csak annyit enged majd neki az élettől, mint amennyit az anyjának engedett.
Persze vannak a sok negatív megtapasztalás mellett olyan történetek is, amelyek mutatják, ők is épp olyan gyerekek, mint azok, akiknek nagyobb szerencséje volt, és nem a társadalmi leszakadásban érintett családokba születtek.
A kislány kilenc éves. Óra elején valami miatt duzzogva ül, talán útközben történt valami, míg ideértek. Aztán átlendül, rajzol már velem, nincs baj. Mikor mellé ülök kicsit, hogy biztassam, ezt mondja: “Tudod, kiskoromban (
) sokszor álmodtam arról, hogy én majd tündér leszek. Szerinted én lehetek tündér?” Komolyan a szemembe néz, várja a választ.Mit lehet erre mondani? Azt, hogy hát persze. Meg, hogy a tündérek sokfélék…És azt gondolni közben, hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne. Hogy tündér legyen belőle, aki egy szebb világot varázsolhat. Magának is, és minden gyereknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.