Szerző: ZEMPLÉNYI ANTAL
2021.09.16.
Az egészségügyi rendszerek költségvetésére évtizedek óta nagy nyomás nehezedik, ami jóval megelőzte a koronavírus-járvány miatt kialakult, különösen nehéz helyzetet. A keresleti oldalon a társadalom idősödése és a magasabb életszínvonal növeli az egészségügyi szolgáltatások iránti szükségletet és az azokkal szembeni elvárásokat. A kínálati oldalon újabb és újabb egészségügyi technológiák kínálnak kezelési lehetőségeket a betegek számára, de gyakran nagyon drágán.
Mivel ezek a magas árak nem feltétlenül tükröznek nagy egészségügyi előnyöket a betegek számára, a szakpolitikai döntéshozóknak, a kutatóknak és a társadalomnak választ kell adnia arra a kérdésre, hogy mikor „túl drágák” az ilyen technológiák. Mikor lehet indokolt, hogy ezekre már ne fordítsanak közpénzt, ne használják ezeket a technológiákat, és ezzel korlátozzák a kínálatot a közfinanszírozott egészségügyi rendszerekben? Egy ilyen kérdésre természetesen nem könnyű válaszolni, és több tudományterület megfontolásait is igényli, például a klinikai és etikai kérdésekben.
Politikai szempontból nagyon nehéz megtagadni egy (akár kevéssé) hatásos kezelést a betegektől, különösen akkor, ha ezek a betegek rossz egészségi állapotban vannak, és az adott terápiának egyéb hatékony alternatívája sincs. Az európai társadalmakban az egyének jelentős része egyértelműen elutasító a negatív finanszírozási döntésekkel kapcsolatban, mivel az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést olyan jognak tekintik, amelyet pénzügyi okokból nem szabad megtagadni.
Két fontos következménnyel járna, ha ezt az elvárást akceptálnák a döntéshozók. Egyrészt azt üzennék az egészségügyi technológiák gyártóinak, hogy a gyógyszereket és orvostechnológiai eszközeiket bármilyen magas (akár sok száz millió forintos) áron forgalomba hozhatják, azokat úgyis befogadják a társadalombiztosítás rendszerébe. Másrészt az egyre drágább technológiák közfinanszírozásával előbb-utóbb elfogyna az egészségügyi rendszer működtetésére a költségvetésből szánt büdzsé, és nem maradna forrás más, potenciálisan hasznos kezelések finanszírozására vagy társadalompolitikai szempontból kívánatos lépések végrehajtására, például az egészségügyi dolgozók béremelésére.
Az egészség-gazdaságtan sokat tehet hozzá ehhez a fontos témához, például azáltal, hogy kiemeli az új egészségügyi technológiák „fair” árképzésének fontosságát, és a közfinanszírozott technológiák „haszonáldozati költségét” annak érdekében, hogy a befogadási döntéseket a tudományos bizonyítékok objektív mérlegelésével az igazságosság szempontjait is figyelembe véve lehessen meghozni. A jelen írás arra fókuszál, hogy hol kell meghúzni azt a határt, amely felett egy technológia már túl drágának tekinthető, és ezért nem áll a társadalom érdekében azt finanszírozni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.