ISKOLAKEZDÉS

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.09.05.

Az Igazgyöngyben az augusztus második fele mindig az iskolakezdés támogatásáról szól. Tárgyi adománygyűjtés, iskolatáska, tolltartó, iskolaszerek, és pénzbeli támogatás is, hiszen sok dolgot vásárolnunk is kell.

Sikeres volt most is, két állandó partnerünk mellett, a Visfontis és az Ars Una mellett sok magánszemély segített, óriási mennyiségű adományt forgattunk meg most is. Felszerelt iskolatáskát adtunk 91 elsős kicsinek, a felsőbb évfolyamokon 507 gyerek indulhatott teljes táskával a segítségünkkel. E mellett 28 gyereknek segítettünk a beóvodázásban, és sok-sok kiegészítő támogatást adtunk, amibe a kollégisták utazótáskájától az informatikai eszközökig, a tornafelszerelésektől a filctollkészletekig nagyon sok minden belefért. A kiegészítő vásárlások összege a végére jócskán meghaladta az egymillió forintot, és tart még, az egyéb segítségekkel, mint pl. a gyerekszemüvegek elkészítésének támogatása, ami ilyenkor szintén felerősödik.

Érkeznek még mindig tárgyi adományok, ezeknek egy részéből csomagokat állítunk össze azoknak az iskoláknak, ahol magas a hátrányos helyzetű gyerekek aránya, hogy tanév közben is legyen mihez nyúlni, és mi is “spájzolunk el” mindenből, hogy tudjunk segíteni később is. Az iskolakezdésben így végül az idén is több mint 1200 gyereket érünk el, és ez fantasztikus. Mindez nem valósulhatott volna meg a segítőink, támogatóink nélkül, köszönet mindenkinek ezért.

Minden évben hatékonyabban tudunk segíteni, és minden évben vannak tanulságok is. Most pl., hogy év közben, a ruhaadományokból célszerű lesz kiszedni a tornaórán használható pólókat, rövidnadrágokat, mert most egyszerűen nem kaptunk a környéken eleget. A végén a kollégáim találtak egy üzletet, ahol még volt, de ott meg nem adtak számlát… Elképesztő ez is, hogy ma már ez is bevállalható. Végül otthagytuk a holmikat, de ez sem hatott. Ez is elárul valamit abból, mi van ma az országban.

A kérések folyamatosan érkeztek, mára már a közösségi média használatával ezt sikerült gördülékennyé tenni, az adatbázist júliusban nyitottuk meg, ebbe rögzítettük az adatokat, hogy hívják a gyereket, hány éves, hova jár, mit kér. Ehhez kapcsolódott, hogy elkezdtünk tájékozódni arról is, melyik településen milyen támogatást kaphatnak a szülők a beiskolázáshoz. A családi pótlék hamarabb ment, de tudjuk, ez a tartalék nélküli családoknál nagyon hiányzik majd a megélhetésből a következő hónapban.

Volt, ahol a település komoly támogatást tudott adni, óvodástól középiskolás korig emelve, egy nagyobb családban akár a 100 ezer Ft-ot is meghaladta az így kapott összeg. Volt, ahol ezt készpénzben adták, máshol iskolaszerekre lehetett levásárolni. Emellett több kisebbségi önkormányzat adott füzetcsomagot, írószereket, és itt, ahol dolgozunk, egy pályázati támogatás keretében, a Tankerület segítségével a hátrányos helyzetű gyerekek is kaptak egy alapcsomagot. Máshol az elsősök kaptak felszerelt tolltartót az önkormányzattól.

Településenként látnunk kellett ezt, hogy ne ugyanazt adjuk mi is, mert pl. füzetcsomaggal többen támogatták a családokat, iskolatáskával azonban már nem. Összehangolást most sem tapasztaltunk, tőlünk nem kérdezett az intézményrendszer semmit, és egymástól sem. Pedig az összehangolt segítség hatékonyabb lett volna, de ezt egyelőre még mindig csak mi próbáljuk.

Persze ott van az is, ami mindig felmerül, és rögvest el is hangzik: “ha egy-egy családba az iskolakezdésre ennyi támogatás befut, minek segíteni? Vásároljanak abból, amit erre a célra kapnak.”

Ez logikus is, ha nem ismerjük közelről a probléma bonyolultságát. A messziről ítélkezők ezt alapfelvetésként mondják, aztán hozzá is teszik, hogy a családi pótlékot is a gyerekekre kellene fordítani, nem másra, és aki nem tud rendesen gondoskodni a gyerekéről, az minek szül annyit, stb.

Ha csupán messziről ezeket az összegeket megnézik, tényleg fantasztikus, hogy mennyi segítséget kapnak a családok. Ha mondjuk megnézik a szülőket, akik a kicsik táskáiért feljönnek, és átlagos külsejűnek látják őket, nem rongyos a ruhájuk, nincsenek lesoványodva, nem depresszióba süllyedtek, vagyis “nem látszik rajtuk a szegénység”, ahogy az egy “rendes szegénytől” elvárható, még inkább hangot adnak annak, hogy nem kellene segíteni. Hiszen láthatóan nem arra fordítják a pénzt, amire kapják. Megoldásként pedig ott a javaslatuk is: nem kell adni nekik semmit.

Mi, akik közelről ismerjük a családokat, másképp látjuk. A tartalék nélküli családokban a befolyt pénzek mindig az alapszükségletekre fordítódnak, amiben benne vannak olyan élvezeti cikkek is, mint a cigaretta, vagy a kávé. Amire, ha van miből, költenek, ha nincs, akkor nem. De a listán mindenképp előrébb van, mint a füzetcsomag. Mert az életükben, a szocializációjukban ez van benne. Az iskola, az összes kötelezettséggel számukra valami más térben mozog, amiben sokkal könnyebben mondják ki, hogy nem tudják megvenni vagy befizetni a szükséges dolgokat, mert nincs rá való.

Ha nincs valami az iskolában, és nem tud e miatt hatékonyabb lenni a gyerek tanulása, az itt nem jelent túl sokat. Nincs összefüggés-keresés ebben. Sokkal hamarabb megvesznek valamit a gyereknek, amiért a többi csúfolja, mint azt, amit a pedagógus kér.

Nagyon nehéz ezt megérteni, sokszor nekünk is, akik már régen dolgozunk ebben a problémában. Mert közelről látjuk a szocializációs mintát a családokban, a fontosságokat, a szükségletkielégítés szintjeit és módját, a fogyasztói társadalom hatását, és azt is, hogyan, és mivel pozícionálják magukat a közösségben.

Amikor a felelősségekről van szó, mindig könnyebb a személyes, szülői felelősséget hangoztatni. Azon, hogy a szülők miért úgy viszonyulnak ehhez az egészhez, ahogy, és ebben milyen rendszerszintű felelősség van, abba már nem sokan gondolnak bele. Nem tűnődnek el azon, hogy vajon a generációs szegénységben élő szülők számára miért nincs igazán értéke a tanulásnak? Milyen megtapasztalások vannak náluk az iskoláról, ami miatt a tanulástámogatás, mint szülői magatartás nem értelmezhető? Milyen mintát kaptak ehhez ők a szüleiktől? Mire jutottak? Mit erősít meg a felnőtt életük azokból, amibe beleszülettek?

Abban, hogy a szülői generációnak milyen tudása, milyen készségei, milyen életstratégiája van, abban ott a rendszer felelőssége is. Mert nem tud formálni eleget, nem tud tényező lenni a családi mintával szemben. És ebben nemcsak az oktatás van benne, hanem minden, ami ezer szálon erősíti meg: “Ahova születtél, ott is maradsz. Az egyetlen karrier-tétel, ha van pénzed. Mindegy miből. Csak legyen.”

Nincs meg az üzenet, hogy a tanulásban megszerzett tudás az érték. A pénz az érték. A kettő összefüggését pedig ma már egyre kevésbé támasztja alá valami.

Tegyük fel, hogy nem segítünk a beiskolázásban. A pénz, amit kapnak a családok az alapszükségletekre fordítódik, igen, dohányra is és kávéra is. Iskolaszerre nem, vagy nagyon hiányosan. A gyerek bemegy az iskolába így is. Majd lesz valahogy.

Kivel szúrunk ki, ha nem segítünk? Nyilván a gyerekkel, tőle vesszük el az esélyt, neki vesszük el a kedvét, hogy már az első órán azzal szembesül, hogy neki nincs valami, ami miatt nem fog tudni úgy teljesíteni, mint akinek van. A szülőt büntetnénk, de a gyereket fogjuk. A szülőt ez hidegen hagyja. Nála is így volt, mikor gyerek volt, mégis itt van, nem?

A segítő tevékenység legnagyobb kihívása, hogyan segíthetünk a gyerekeken úgy, hogy közben ne a szülők gyermekeik számára kedvezőtlen viszonyulásait támogassuk. A programok legnagyobb hiányossága, hogy nem együtt kezeli a családot, szülőt és gyereket is, annak összes problémájával. Mindig elgondolkodtat, vajon milyen tényleges eredménye lehet az alapkompetenciák megerősítésére irányuló képzéseknek? Miben hoz változást az életükben, miközben a gyerekeik egy szegregált iskolában múlatják az időt, és ugyanolyan alapkompetenciahiányosan fejezik majd be, mint a szüleik?

Nem véletlen, hogy az Igazgyöngyben már rég kimondtuk: a következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Mert minimum egy generáción át a szülőkkel és a gyerekekkel is dolgozni kell, hogy változás legyen.

ITT OLVASHATÓ