Szerző: SZELE TAMÁS
2021.09.11.
Különös érzés pont szeptember 11-én afganisztáni hírekkel foglalkozni, főleg, mert mindenki – utcaseprőtől egyetemi docensig – biztos abban, hogy átlát a szitán, és ő, egyedül ő tudja az igazságot az ügyben. Ez az igazság aztán mindig késztermék, konfekció-vélemény, vagy konteó vagy valamelyik politikai oldal aktuális álláspontja, de mindenképpen tömegáru.
Szóval, egyéni vélemény ritkán akad, ha előfordul, az is rendszerint az elmúlt húsz év néhány eseményére alapul, más történéseken kicsorbul: húsz éve ezen a napon nézetem szerint valószínűleg nem csak az ikertornyok omlottak össze, hanem az euroatlanti világ egy alapvető elképzelése is.
Nevezetesen az, hogy hosszú távon képesek voltunk megszabadulni a társadalmainkat meghatározó feszültségtől. Öt évtized álma volt a hidegháborús fenyegetés megszűnése és egy évtized, a kilencvenes évek illúziója – pont emiatt értették félre olyan szívesen Fukuyama 1992-es esszéjét a történelem végéről, holott az csak arról szólt, hogy a politikai ideológiára alapuló szembenállás korszakának lett vége (annak sem igazán), és erről vitázott vele Huntington, aki rávilágított, hogy abból csinálnak az emberek politikát, amiből akarnak, ha nem működik az ideológiai konfliktus, majd lesz civilizációs vagy vallási – mindent át lehet politizálni. Mondjuk egyikük sem pont ezt mondta, de próbálok rövid lenni. Viszont ezt az elvi vitát látják előszeretettel úgy sokan, hogy Fukuyama liberális volt, Huntington konzervatív, bár egyikről sem lehet ilyen sommás ítéletet hozni, és egyikük sem akarta megváltoztatni a világot, legfeljebb nem látták egyformán. Manapság Huntington elmélete divatos jobboldali körökben, mert volt egy olyan tézise, hogy a globális civilizáció sosem fog kialakulni, szemben Fukuyamával, akinél alaptétel a civilizációk közeledése, az összeütközésük helyett. De térjünk a tárgyra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.