MUNKÁLTATÓI SZEMMEL

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.08.15.

Magamon is le tudom mérni a viszonyulásom/tudásom változását a bérekhez. Mert teljesen másképp viszonyul az ember, ha kapja, és máshogy, ha adja. Mikor az állami iskolában megkaptam az első fizetésem (ami akkor 3 ezer Ft körül volt) nem nagyon érdekelt, hogy a járulékok be vannak-e fizetve, vagy milyen kötelezettségeim vannak a fizetésért. Nem tettem mérlegre, hogy mennyire éri meg magam odatenni ezért a bérért, nem ez volt a fontos (akkor sem), hanem a hivatás, amit akkor sem értelmeztem munkabér-munkaidő-energia viszonylatban.

Egyébként ez kényelmes is volt, hiszen a felelősség a bérrel kapcsolatosan a munkáltatót terhelte. Mikor az alapítvány munkája elindult, 2000-ben, akkor még kiszámítható, az inflációt követő normatívával, amiből fenn lehetett tartani az iskolát, jövőképpel, számomra, bár már intézményvezető voltam, még az is egy nyugis időszak volt. Mert minden hónapban megérkezett a támogatás, és a bérek, járulékok utalásán kívül ezen a téren nem volt sok gond.

Aztán, ahogy az állami támogatás csökkent, egyre inkább éreztem a munkáltató felelősségét ebben is. Emlékszem, minden költségvetési törvény elfogadását milyen félelemmel vártam, mert a fenntartó alapítványt az állam kötelezi a tanév végigvitelére, és ebbe nem volt bekalkulálva, hogy januárban csökkentenek-e vagy sem. Lassan tűnt el előlem a jövőkép, már csak egy-egy évre terveztem. A nehézséget nálunk mindig az adta, hogy a hiányt nem tudtuk a szülőkre hárítani, a hátrányos helyzetű gyerekek aránya nálunk mindig 70% körül mozgott.

Nagy segítség volt, mikor lehetőséget kaptunk a közoktatási megállapodás megpályázására, ami bepótolta a hiányt. 2006-tól, minden évben. Amikor tavaly elvonták a felét, 8,5 milliót, és megírták, hogy a következő tanévben már nem számíthatunk erre egyáltalán, megint megingatott minket. Az összeg, amit így elvontak tőlünk, egy évre 17 millió forint. Indoklásként a pandémia okozta helyzetre hivatkoztak, ami ugye megnehezítette az oktatást, és kell a pénz az államnak a digitális eszközökre. No meg azzal is indokolták, hogy az Igazgyöngynek jó a fundraising-je, úgy hallják, jók vagyunk adománygyűjtésben.

Mindkettő különösen rosszul esett, egyrészt, mert ennél jóval többet fordítottunk a gyerekek és családjaik támogatására a pandémia alatt, külön figyelve arra is, hogy az általános és középiskoláikhoz a kapcsolódást támogassuk. És egyébként is, sokat dolgozunk azért, hogy a leszakadó családok gyerekei sikeresen folytathassák a tanulmányaikat. Azokért nyúlunk le, akikért egyébként az intézményrendszer nem igazán tud. A komplex munka, amit az esélyteremtésért végzünk, mind adományból megy, az öt közhasznú feladatból csak ezt támogatja (részben) az állam. A közhasznú feladatok állami feladatok, amelyet az államnak kellene megoldania, nem pedig adományokból, civileknek.

Az elvonás bejelentése után indult összefogás és gyűjtés az előttünk álló tanévre megoldotta a problémát, de már kezdek aggódni a következő tanéven. Legalább egy évet szeretek előre látni. És persze aggódok Iványi Gáborékért, meg az Ámbédkarért is, akikkel együtt kerültünk ebbe a helyzetbe.

Szóval, a bérek előteremtésének feladata, a munkatársak iránti felelősség úgy nőtt, ahogy az Igazgyöngy tevékenységei nőttek. Az oktatás bővült a tanodával, az ösztöndíjprogrammal, az iskolaszer-, gyerekgyógyszer- és szemüvegtámogatással, a gyerekekre irányuló egyéb, fejlesztő programokkal. Amihez szakemberek kellenek, mert folyamatos, kiszámítható fejlesztést, olyat, ami kapcsolódik a rendszerbe állított beavatkozásokhoz, csak így lehet adni. Az önkéntesek is csak a munkatársak koordinálásával csatornázhatók be. Ezek a beavatkozások folyamatosan bővültek, már nem csak a gyerekeket érintették, hanem a családokat is.

A lakhatási szegénység, a megélhetéshez nem elégséges jövedelem, a pénzügyi tudatosság és az önfenntartási képességek hiánya újabb feladatokat jelölt ki, amelyek megoldásához, még akkor is, ha vannak ehhez önkéntes segítők, újabb szakemberek szükségesek. Újabb bérköltség, a szociális munkára, közösségfejlesztésre, amiben megint kulcsfontosságú a munkavállaló biztonsága, a jövő viszonylagos személyes kiszámíthatósága. Mert egy hosszú távon megtérülő munkát nem lehet úgy végezni, hogy nem tudjuk, mikor szűnik meg az állás, vagyis a bér, ami erre fordítható. És minden megszakított fejlesztő folyamat visszaesést eredményez, itt a folyamatosság kulcsszó.

A fejlesztő munka másféle feladatokat is hozott, pl. az adományok rendszerezése, szortírozása, csomagolása, karbantartás, takarítás, adminisztrációs feladatok. Sokan bele sem gondolnak ebbe, amikor adományt küldenek, mennyi feladat van még a célba juttatásig. A törvényes és átlátható működés is munkát ad, vezetni minden tételt, nyilvántartásokat, statisztikákat, határidőkkel, összehangolva. Külön munkáltatói feladat ennek az egésznek a hatékonyságmérése, a változások, eredmények kimutathatósága. A munkaterületek egymásba érnek, átfedések vannak, állandó figyelmet, újratervezést igényelnek. A pandémia sokban nehezített, bár voltak pozitív hatásai is, pl. a digitális térben erősíteni tudtuk a működéseket, egymáshoz kapcsolódó szálakat.

Aztán, mivel társadalmi vállalkozássá is bővültünk, és belekezdtünk egy, a célcsoportunkat foglalkoztató programelembe, újabb munkabéreket igénylő területhez kellett forrást teremteni. Ez egy minimálbéres foglalkoztatás, szakképzetlen munkaerők fejlesztése a cél. No meg persze az, hogy egyszer majd megálljon az üzleti modell, és képesek legyenek kitermelni a benne dolgozók a bérüket. Az itt az elvégzett munka mérése, a szabályok kialakítása és betartatása, a közmunkával felhígított munkamorállal szemben valami más minőség elérése óriási erőfeszítéseket igényel. Ezt csak az tudja, aki naponta megküzd ezzel. És itt nagyon nagy tükör a minimálbéres foglalkoztatás napi bér- és járulékköltsége.

A furcsa az, hogy úgy gondolhatnánk, egy alapítványnál mi magunk alakíthatjuk a szabályainkat a munkavállalókkal kapcsolatban is. De ez csak részben igaz. A kötelező minimálbér emelés pl. minden évben nagy kihívás elé állít minket. Mert, ha nem próbáljuk meg ehhez igazítani a többiekét, akik a fejlesztéseket végzik, egyszerűen eltűnik a különbség a nyolc osztállyal sem rendelkező és a diplomás munkatárs között. Ez meg nem túl motiváló, ha a tanult munkavállaló szempontjából nézzük.

Szóval, alaposan átalakult a tudásom, gondolkodásom miközben a munkavállalói státuszból munkáltatóiba kerültem. És bizony, ha ezt az ember nem az állami rendszeren belül teszi, amiben a bérek előteremtésének felelőssége nem jelenik meg feladatként, az megint más. Mert akkor nincs az, hogy “van”, akkor takarékosabb és észszerűbb költségvetés szerint kell működni, ráadásul úgy, hogy abban a hatékonyság is kimutatható legyen. Ebben tartalékra is szükség van, éppen a kiszámíthatatlan társadalmi környezet miatt.

Nem tudom, eljön-e valaha, hogy a munkabérek előteremtésén történő aggódás csökkeni fog bennem. Mindig ez a “fejlesztések folyamatosságának biztosítása” lebeg a szemem előtt. Persze tudom, sokan értik ezt. Sokan értik, és támogatják a munkánkat. Nélkülük nem menne. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki mellettünk van, és hisz bennünk.

Remélem, lesz elég időnk rá, hogy bebizonyítsuk, van út, amin el lehet indulni, sőt, végig is lehet menni. Aminek a végén másfajta tudással és életstratégiával bíró fiatalok lesznek. Akiknek a gyerekei számára már elképzelhetetlen lesz az a nyomorúság, ahonnan a szüleik indultak.

ITT OLVASHATÓ