Szerző L. RITÓK NÓRA
2021.08.08.
Most ott tartok már, mint mikor egy cigányra azt mondják: ja, ő nem “olyan” cigány. Itt az “olyan” azt jelenti, akit elutasítanak, és akit befogadnak, ő a “nem olyan”.
Most eljutottam oda, hogy azt kell mondjam, én “nem olyan” magyarnak érzem magam. Mert nem vagyok kirekesztő, elfogadom az LMBTQ embereket is. Nem nézek le és nem sajnálok le senkit. Nem állítom magamról, hogy én vagyok a bölcsek kövének birtoklója, és nem mondom, hogy mindenki hülye, aki nem ért velem egyet. Nem vagyok korrupt. Egyszer valaki, aki próbált nyomást gyakorolni rám, azt mondta nekem: “magát nem lehet megvenni sem”. A valóságban élek, ebben dolgozok, napi megtapasztalásokkal. Nem távoli ideákhoz igazítom a kommunikációm, még csak nem is az én vágyaimhoz, hanem a valós problémákhoz.
Nem vagyok vallásos, de az én értékrendemet is a keresztény Európa határozza meg. Én olyan magyar vagyok, aki ateista. Van ilyen. De ettől nem szólom le a hívőket. Cserébe viszont a legmegalázóbb mondatokat az életemben egyházi emberektől kaptam, mikor sokáig azt firtattam, hogy az egyházi iskolák miért nem vesznek fel halmozottan hátrányos helyzetű, roma gyerekeket.
Olyan magyar vagyok, aki kiábrándult a politikából. Nem gondoltam, hogy az életem utolsó része és az első része között ekkora hasonlóság lesz. Nem gondoltam, mert közben volt egy rendszerváltás, amit euforikusan éltem meg én is… Most viszont azt látom, ugyanígy működünk. Ugyanúgy működik minden, mint gyerekkoromban. Csak akkor még koromnál fogva nem érthettem a miérteket.
És most van itt az a pont, ami miatt ezt az írást blogbejegyzésként teszem ide. Mert mindez, amit leírtam, hatással van arra az ügyre is, amiben dolgozom. A leszakadók ügyére is. A kettészakadt országra. Amiben arctalan, befolyásolható tételként vannak jelen a generációk óta szegénységben élők.
Pedig magyarok ők is. Akik segítségre szorulnak. Akiknek sorsa csak akkor változhat, ha rendszerszintű beavatkozásokkal kezelné a regnáló hatalom azt a problémahalmazt, ami a rendszerváltás előtt sem volt kezelve, azóta pedig csak bonyolódott, a világ változásainak hatására.
Akik feltehetően nem attól lesznek “igazi” magyarok, hogy elolvassák a közintézményekben kifüggesztett Nemzeti hitvallást. Igaz, ahhoz először is meg kellene tanulniuk rendesen olvasni, amire a szegregált iskolákban bizonytalan lehetőség van. Tömegével kerülnek ki alapkészség-hiányosan ma is gyerekek az általános iskolából. Nemcsak a magántanulók között találunk analfabéta, vagy funkcionális analfabéta gyerekeket, fiatalokat, hanem azok között is, akiket végig görget az osztályokon az iskola, pár bukás után ez már rutin szerűen megy.
Sokat gondolkodtam különben ezen a kifüggesztésen… nekem ez is egy más kort idéz. Gondolom, sokaknak megvan a “Tanulni, tanulni, tanulni!”. Vajon ettől tanultunk? Vagy a “Takarékoskodj!” Emlékszem, mikor itt, Berettyóújfaluban elköltözött a piac a településközpontból, ahol már történelmi idők óta állt, és elbontották az egyik oldalról épületek falával határolt területről a bódékat, előbukkant egy felirat a falról: “Gyűjtsd a tökmagot!” Egy elmúlt világ egy apró jele került elő, egy olyané, amikor az efféle felszólítások mindenhol ott voltak, és kijelölték azt az utat, amit az akkori rendszer egyedüli üdvözítőnek vélt, és amiről letérni bűnös dolog volt. Lehet, akkor tanultunk meg ilyen nagyszerűen frázisokban gondolkodni, és ezt azóta sem sikerült levetkőzni. Sőt, úgy tűnik, ma is sokan hiszik azt, e mentén lehet karriert építeni. Ami a legszomorúbb, hogy lehet is.
Amikor én voltam gyerek, anyám titokban kereszteltetett meg. Mert akkoriban ezt nem igazán volt praktikus nyíltan felvállalni. Ma pedig abba az irányba haladunk, hogy bátorság kell ahhoz, hogy az ember kimondja: ateista. Mert az “igazi” magyar, az egyházakhoz tartozó. Persze csak azokhoz, amelyiket a regnáló kormány annak tekint. Úgy tűnik, legalábbis így kommunikált, hogy ezek az egyházak értenek csak az oktatáshoz, gyermekvédelemhez, szociális munkához. Ezért az állam átadja ezeket a területeket, számomra teljesen érthetetlen módon áldozva be a szakembergárdát, kényszerítve az egyházak szerinti működés előírásainak átvételére azokat, akiknek nincs módja, lehetősége máshol egzisztenciális biztonságot teremteni. Micsoda abszurd helyzetet teremt ez. Aki túl akar élni, és nincs más neki, az bevállalja. Hit nélkül, eljátszva. Ha ez kell… De jól van ez így?
Sok minden dühít, de talán legjobban a családtámogatások rendszere. Amiben “egyes” családokat támogat a rendszer. Értem a logikáját, mi is alkalmazzuk ezt, nehezíteni azokat az utakat, amelyek nem előremutatók, és könnyíteni azokat, amelyek igen. Csak mi közben nem hagyjuk őket ott, hanem folyamatosan próbáljuk, hogy rátaláljanak azokra az utakra, amelyeken aztán mentorálva őket, haladhatnak egy másfajta életstratégia felé. Amikor az állam húz egy vonalat, és azoknak segít, akik a fölött vannak, miközben tudomást sem vesz azokról, akik alatta, az nekem nem családpolitika. Mert ott is vannak gyerekek, családok, a vonal alatt. Akik ott élnek, méltatlan lakhatási szegénységben, és nem tűnnek el… és egyszer csak meghatározzák majd azoknak az életét is, akik most a vonal fölött vannak.
És ők is magyarok. Ám a nemzeti identitás az ő életükben másodlagos. Nekik a túlélés az elsődleges. Hozzájuk nem ér el a Norvég Alap “csakazértis” elutasítása. Ők nem tudják, ki az amerikai elnök, aki megsértett “minden magyart”, mikor a miniszterelnököt “gazember diktátornak” nevezte. Soros Györgyöt talán tudják páran (még), hiszen mindenhol találkozhattak a közellenségnek kikiáltott embert reklámozó plakátokkal, vidéken is. De a világot nem értik. Befolyásolhatók, kihasználhatók. És a politika ki is használja őket. Szavazáskor mindenképp.
Igazából ők nem számíthatnak senkire. Az egyházakra sem. Mert ott a hitélet megerősítése a legfontosabb, nem a szegényeken való segítés. Talán csak a civilekre, ameddig azokat még engedi a rendszer. Ebben az érdek- és pénzvezérelt világban ők az igazi vesztesek. Bár szerintem ebben a világban sokkal több a vesztes, mint a nyertes.
Most, hogy visszaolvastam ezt a posztot, világosan látszik, hogy a szakpolitika és a pártpolitika mennyire összeolvadt. Mert egyetlen kérdést sem lehet a szegénység témakörében megközelíteni úgy, hogy az ne politizálás legyen. Mégis muszáj, hogy beszéljünk róla. Azok miatt, akikért dolgozunk. Mert az ő, saját tudáson és döntésen megalapozott hangjukat csak a helyzetük változása hozná meg. Amiben ők is kapnának olyan oktatást, ami lehetőséget adna a világ megértésére. Egy olyan intézményi támogatást, amelyben végre az életüket meghatározó okok kezelésére fókuszálnak. De leginkább politikai akaratot arra, hogy egy, az esélykiegyenlítést is szem előtt tartó állami működés szerveződjön.
Számomra ez fontosabb, mint a naponta az arcomba tolt nagy “nemzeti” idea. Amit nem érzek magaménak. Úgy tűnik, én egy másféle magyar vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.