A VÁLASZTÓK VISELKEDÉSÉRŐL (2. RÉSZ)

JÓREGGELT EURÓPA
Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2021.07.25.

Az éles szemű olvasó nyilván észrevette, hogy a minap többször nekilendültem a jobboldaliság taglalásának, de egyszer sem jutottam el a konklúzióig. Hogy ugyanis miért fontos megértenünk a jobboldaliság lényegét. Miért írta Márai is, hogy ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, anélkül, hogy megmagyarázta volna, hogyan keletkezett ez a „különös valami” és miért irtandó. Talán nem is tartotta fontosnak megmagyarázni, annyira nyilvánvaló, hogy ki kell pusztítani – tényleg az. Vagy nem érezte feladatának a jelenség mélyére hatolni. Talán tartott tőle, hogy olyat talál, amit jobb nem közhírré tenni. Vagy ’45-ben még túl fiatal volt ahhoz, hogy olyan kérdéseket tegyen föl, amilyeneket én fogok mindjárt. Azt nem hiszem, hogy ne merte volna leírni.

Ez egy jobboldali nép. Nem azért, mert ilyen akart lenni, mert ilyennek határozta meg magát, hanem mert nem tehetett mást.

Ideteszek néhány bekezdést egy 400 oldalas könyvből. A könyvet én írtam (kiadóra vár, lehet, még soká), higgyék el nekem becsületszóra, mind a 400 oldal annak bizonyítását adja, amiből most ezeket a sorokat kiragadom. De kell, hogy ezt most idézzem, mert fundamentuma a továbbiaknak.

Na akkor mégegyszer, utoljára: az alapbűn a honteremtés elmulasztása, a következő kérdés meg az, hogy van-e megnevezhető elkövetője.

Van. Istvánnak hívják, I. István néven tartják számon a tudományban, Szent István néven szokás emlegetni, róla ezen a néven szokás közterületeket és intézményeket elnevezni. Tele van velük az ország, ahogyan az ezen a néven látható, daliás férfialakot ábrázoló képekkel és szobrokkal is.

Vádolom ezt az István nevű királyt a magyar nép megnyomorításával. És vádolom a magyar történetírást, amiért egy, a korabeli adatok szerint kétségkívül kevéssé kedvező génállományú, lelkileg és szellemileg sérült, tanulatlan (hol, mikor, mit tanulhatott volna), primitív, a törzsi létben nevelkedett embert az üvöltő tények ellenére ezer éve magasztalnak, és ruháznak fel olyan tulajdonságokkal, amelyeknek az ellenkezője bizonyítható, tulajdonítanak neki olyan tetteket, amiket soha nem vitt véghez. Holott az egyetlen a magyar történelemben, akinek minden lehetősége megvolt arra, hogy hont teremtsen, azaz esélyt a népnek az önálló döntésre és fejlődésre képes létre, az egyetlen, akit ebben senki nem akadályozott, és aki ezt a lehetőséget a föld és az emberi szellem kipusztítására használta.

De nem vádolom ezt a népet. Mert most végül beleraktam a mérleg egyik serpenyőjébe azt az alapigazságot, hogy egy népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel, mert ő maga akarja ezeket a vezetőket – a másik serpenyőbe meg beleraktam ezt a könyvet. Annak a súlya sokkal nagyobb, ami ebben a néhányszáz oldalban benne van annál, mint amit egy szórványtelepüléseken élő, a törzsi szokásokkal megnyomorított embersokaság jelent, aminek az egyszerűségéből fakadó kíváncsiságát, a jóra áhítozó vágyát beledöngölték a Kárpát-medence földjébe. És minden egyes próbálkozásakor, amikor ki akarta dugni a fejét, újra meg újra rátapostak sáros csizmájú despoták. Akik mind ennek a nemzetnek a szülöttei voltak vagy az általuk ránk szabadított idegenek.

Azok az ősapák, kik egyik legkiválóbb költőnk szerint szabadon éltek-haltak, nagy valószínűséggel a 9. század első feléig élhettek-halhattak szabadon, a nagy utazásig, amíg végig nem rohantak azon a 2000 kilométeren (magyarázat majd az Ezerév című könyvben), aminek a végállomása a jelenleg Kárpát-medencének nevezett terület volt. Azóta mindig a legrosszabb minőségű emberfajta ül a nyakán az ősapák leszármazottainak, mely ócska és gyáva réteg (uralkodónak és uralkodó osztálynak nevezzük őket) az önnön ócskaságát és gyávaságát abban éli ki, hogy a tulajdonának vélt és aszerint kezelt népet megnyomorítja, miközben magát képtelen kiszabadítani valamely hűbérúr vazallusának a státuszából. Hivatalosan Orseolo Péter, a második magyar király 1045 pünkösdjén nyújtotta át az aranyozott lándzsát III. Henriknek, jelképéül annak, hogy országa a Német-Római Császárság hűbérese lett. 7 évvel I. István, az „államalapító” halála után. Mely hűbériség voltaképpen már István alatt előállt, csak még nem volt jelképileg megerősítve és a megfelelő (német-római) intézményekben okmányilag rögzítve (itt nem rögzíthették, minthogy semmiféle intézmény nem létezett). Attól kezdve ez a nép soha egy pillanatra sem élt önálló országban, csak (legjobb esetben) valamely perszonálunió részeként, de leginkább idegen hatalom által megszálltan. Az a Magyarország, amiről elképesztő hazugságokat hord össze a „hivatásos” történelem, 1920-ig nem létezett. (Az önálló létet Trianonnak köszönheti. Már ha volna mit megköszönni. Dehát semmi nem változott. A pöffeszkedés sem, amivel mindenkinél különbnek gondolta magát a jobboldal által hülyített nép, a siránkozás sem, ami a bús elnyomatásról szólt évszázadok óta, amit 1920-ban tetézett a területek elcsatolása, mely területek éppúgy nem voltak ezé a népé, ahogy a megmaradtak sem.)

Az „államalapító” semmiféle államot nem alapított, a 17. századig a fogalom sem létezett, sehol, nemcsak a mi faragatlan, képzetlen, tájékozatlan királyunk nem ismerhette. Nem alapított az semmit, csak a kereszténységet kényszerítette rá a szó szoros értelmében tűzzel-vassal a szerencsétlen népre, mert azt az egyet volt képes felfogni, hogy ennek a förtelmes vallásnak a nevében olyan rémuralmat alakíthat, amilyet akar, és annyit gyilkol, amennyit akar, senki nem fog szembe szegülni vele, mert a vallás lényege az, hogy ő isten küldötte, aki neki akar ellentmondani, az istennel ellenkezik, annak pedig az örök kárhozat a büntetése az örök üdvözülés helyett. Amiből ez a szerencsétlen ázsiai horda, a sámánizmus borzalmain felnőtt törzsi alattvaló azt szűrte le, hogy meg lesz büntetve, amit el is hitt, mert az ő felkent, keresztény uralkodója valóban halomra gyilkoltatta az embereket.

Ha elfogadjuk azt a meghatározást, miszerint a jobboldaliság az emberek közötti egyenlőtlenség erőszakos fenntartása és törvényként való helyeslése, akkor tudomásul vesszük, hogy az egyetemes történelem jelentős része a jobboldaliság történelme. És ha azt is tudjuk (Tocqueville-től), hogy a világ könnyebben elfogadja a kínálkozó hazugságot, mint a bonyolult, nehezen megismerhető igazságot, akkor nem nagyon csodálkozunk azon, hogy a világtörténelem sok közös megegyezésre alapozott hazugságból épül fel. Amiket feltárni, de főképp valósággá változtatni küzdelmes munka, mert a legnagyobb gazemberek, amilyen például Alexandrosz (Nagy Sándor), Napóleon, Jackson, Kossuth, holtukban is nehezen adják meg magukat...

ITT OLVASHATÓ