Szerző: L.RITÓK NÓRA
2021.07.06.
Alakul most bennem egy másfajta megközelítés is, pár éve formálódik már, mióta a „roma integráció” kifejezést „generációs szegényre” cseréltem, és egyre inkább próbálom az egészet nem roma kérdésként kezelni, hanem a szocializációs mintákra, és annak átörökítésére helyezni a hangsúlyt.
Természetesen nem akarom azt mondani, hogy megkerülhető a téma, hiszen a generációs szegénységben élő családok többsége roma, és nem is az asszimilációra törekszem a roma családokkal kapcsolatban, csak kicsit másképp próbálok ránézni erre az egészre.
Mióta dolgozunk az alapítvánnyal az esélyteremtő munkában, a roma kérdésben nem sok előrelépést láttunk. Sőt, az oktatási szegregáció terén egyértelműen romlott a helyzet, és nem igazán látni, hogy a sokféle uniós program fenntarthatóan változtatott volna más területeken. Akik a rendszeren belül dolgoznak ebben, akár romaként is, nem sokat tehetnek, azon kívül, hogy a nevüket/identitásukat adják ehhez, hiszen magába a rendszerbe van kódolva a kirekesztés, az alapokon nem változtató „látványprogramok” pedig sosem lesznek fenntarthatók, és nem hoznak lényegi változást. A korrupció csak tovább nehezíti a helyzetet, sokaknak válnak így elérhetővé források, ők pedig ezért igazolják a csak adminisztratív úton létező változásokat. Akik meg a rendszeren kívül dolgoznak ezért, ők lepattannak róla, ugyanazokban a körökben mondják el ugyanazokat, érdemi változást „ellenzéki” szerepből nem tudnak kicsikarni. Az Unió sem igazán talál fogást ezen az egészen, hiába a meghallgatások, a kötelezettségszegési eljárások, ami az ország belügyének minősül, az marad is, változatlanul.
Közben a többségi társadalom kirekesztő viszonyulása növekszik, hiszen a személyes hibáztatás módszere, meg a rendszer kommunikációja erre ösztönöz, és nem a kompromisszumos megoldásra, az elfogadásra. Jól mozgatható szavazóbázisként szerepelnek a választások idején, ami szintén erősíti a kirekesztést azok körében is, akik éppen nem a regnáló kormánnyal szimpatizálnak, a „krumpliért megvehető” státusz is erősíti az elhatárolódást tőlük.
A történetiségében vizsgált, más országok elnyomott társadalmi csoportjaival is párhuzamot vonó, egyébként tudományosan igazolt megközelítések, amelyek egyfajta „áldozati tükröt” tartanak a többség felé, sokak számára nemhogy nem értelmezhető, hanem sokszor olaj a sztereotípiától már amúgy is lobogó tűzre. Az ebből levezett képre, melyben az elnyomás, kirekesztés a fő vezérelv, ellenérvként hozzák a mindenkinek ismerős mondatokat, mint az „és ők mit tesznek az elfogadásért?” „mi tartjuk el őket”, „ki akadályozza meg őket abban, hogy tanuljanak, dolgozzanak, műveljék a kertjüket?”, „minek szülnek annyit, ha nem bírják eltartani?”, stb.stb. Nagyon hosszan lehetne folytatni a sort.
Mert a saját megtapasztalásaikban, szetereotípiáikban ezeket értelmezik, és nem a történelmi elnyomást, áldozati szerepet. Egyszerűen nem bírnak a negatív tapasztalataik mellé megértő nézőpontot társítani. Azért, mert a kapcsolódó érzéseik ellentétesek a történelmiségben értelmezett levezetésekkel. És, hát azt is be kell látni, hogy a sztereotípiáknak is van igazságtartalma mindig, még, ha azok felszínesek is, és a megközelítések sosem nyúlnak le a problémák megértéséig.
Elég régóta topogunk már ebben, és nem igazán változik semmi. Persze főleg azért nem, mert nincs rá igazán politikai szándék. És igazán nem is volt soha. Túl kényes, túl kényelmetlen, nem szavazatszedő… Minden párt kerüli. A rendszer működési hézagaiban és a szőnyeg alá söpört problémákban, a látszatprogramokban és a korrupció mentén pedig akkora problémává nőtt már, hogy országrészek jövőképét határozza meg.
Eszembe jutott nemrég, hogy jó pár éve egy finnországi tanulmányúton voltam, és találkoztam ott élő romákkal. Gyönyörű népviseletben, büszkén meséltek magukról, a közösségükről. Azt láttam, hogy ők ott nemzetiségként határozzák meg magukat, és így is élik meg az identitásukat. A kultúra mentén építenek közösséget, amit a többségi társadalom tiszteletben tart, és örömmel osztozik benne. Épp úgy, mint más nemzetiség.
Amikor megmutattam nekik a prezentációmat a munkánkról, a fotókat látva azt mondták: az nem lehet, hogy ők romák… Miért így élnek a társadalomban, mikor mi, akik ott voltunk, egy másfajta világ üzenetét hordozzuk? Csóválták a fejüket, hogy nem, ez nem a cigányság.
Talán az elejétől fogva hangoztatom azt is, hogy a nyomorúság és a roma kérdés egy nagyon összekuszálódott problémahalmaz. Én, a terepen nem bírom szétszedni, még ennyi év után sem. Próbálok hát másképp ránézni… hátha úgy találok valami megoldást. Persze, olvastam én is Szuhay Péter emblematikus könyvét, „A magyarországi cigányok kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája” címűt, 1999-ben. Azóta még sokat olvastam, és még többet figyeltem, értelmeztem a terepen is. És tulajdonképpen folyamatosan látom, ahogy a szegénység, meg a változó világ hatásai felőrlik ezt az identitás-vonalat, és egy önmagukat meghatározni képtelen generációt eredményeznek. Nemcsak ezen a téren, hanem azt hiszem, általában is.
Évekig kerestem azokat a kulturális kapaszkodókat a leszakadó családokban, a szegregátumokban, amire támaszkodhatnánk, és pozitívan építkezhetnénk. Ha fel is villant néha valami, kis idő múlva szétzilálta egy konfliktus, ami mondjuk az oláh cigányok és a romungrók között gerjedt. Amit meg most „hagyományőrzésként” határoznak meg maguknak, az már nem az autentikus vonal, és nem erősíti a többségi társadalom befogadását. Az pedig, hogy az ember nem cigányként próbálja formálni az ő identitásukat, nem megy. Ennél én pl. sokkal alázatosabb vagyok. Nem cigányként én nem élhetem meg a roma identitást, és így nem is építhetem azt. Segíthetem persze, de ezt roma identitással lehet hitelesen építeni.
Szóval, most arra a pontra jutottam, hogy megpróbálom nem beleerőltetni ebbe az egészbe a roma integráció/inkúzió/emancipáció vonalát. (Érdekes ez is, ahogy változnak ezek a fogalmak, miközben a helyzet igazából ugyanolyan marad.)
Azt gondolom, hogyha a szegénységen próbálunk fogást találni, és egy megélhetésében biztos alapokon álló generáció nő fel, akkor ott természetes módon lesz szükséglet önmaguk meghatározása, erősödik meg az identitás. Próbálom most nem hangsúlyossá tenni a munkában a roma kérdést, azzal együtt, hogy megteremtjük a lehetőséget a kulturális vonalra, szerencsére ebben vannak remek partnereink.
De most nem a kultúráról beszélek, hanem a többiről. Amibe nem hiszem, hogy mindig be kell tolni a roma identitás kérdését is. Nem tudom hányan kerestek meg pl. mostanában, még Brüsszelből is, hogy beszéljek arról, hogyan hatott a romákra a covid, hogyan oltakoznak a romák, stb. Mindenkinek azt válaszoltam, hogy nem találok ebben etnikai vonalat. Olyanról tudok beszélni, ami a szegénység miatt nehezített helyzet, de olyanról, ami romaspecifikus, olyanról nem. És tulajdonképpen ekkor belegondoltam abba is, hogy vajon hány területen etnicizáljuk a problémát ott is, ahol nem ebben kellene elindulni a megoldáskeresésben?
Most egy ilyen “más nézőpontú” próbálkozásban vagyok. És eddig még pozitívabbak a tapasztalataim, mint korábban. Mondjuk mi, az alapítványi munkában ezt sosem tartottuk fontosnak, az ebből adódó konfliktusok mindig tőlük, a romáktól jöttek, és leginkább egymás irányába. Minket nem volt érdemes ezért támadni, mert mi sosem erre hegyeztük ki a munkánkat, hogy ki a roma és ki nem. De sokszor kellett reagálni ilyen mondatokra, hogy „Mert maguk csak a mocskos cigányokat segítik, mi? A naplopókat, nem az olyanokat, mint mi, akik cigányként dolgozunk, rendben tartjuk a házat, normálisan járatjuk a gyerekeinket…stb.” Ami azért volt konfliktusos, mert mi a legszegényebbeken segítünk nyilván többet… amit ők nem éreztek „igazságosnak”, de tulajdonképpen ebben is egymást támadták.
És könnyebb így képviselni az ügyeket az intézményrendszerben is. Mert ha szegénységként közelítjük meg, és nem adunk teret másnak, akkor a romák iránti előítéletesség könnyebben kivezetődik belőle. Ha meg tudjuk állapítani közösen, hogy a problémák a szegénységből vezethetők le. Ebben nincs értelme cigányozni sem az egyik oldalnak, és a kirekesztő viszonyulást sérelmezni sem a másiknak. Talán a többségi társadalom is könnyebben azonosul a leszakadókkal, ha a szegénységre gondolva értelmez valamit, és nem általánosítva a cigányságra. Ha azokra a szocializációs mintákra helyeződik a fókusz, amelyek a generációkon átörökített szegénységből adódnak.
Persze ez nem ennyi, hogy nézzük másképp, és innen világosan látszik a megoldás. De én úgy látom, sem abból az érzésből, hogy a romák áldozatai a többségi társadalom kirekesztő viszonyulásának, sem abból, hogy a cigányok úgysem képesek változni, nem lesz előrelépés. Ha lehetett volna ebből építkezni, már lenne valami elmozdulás.
A világon mindenhol találni romákat. Ahol beilleszkedve a társadalomba, és ez az identitásukat megtartva sikerült, azért sikeres, mert nem terheli meg a szegénység, az abban átörökített túlélési stratégiák.
Úgy érzem, ez ellen kell küzdeni. A szegénység ellen. Ehhez kell a megfelelő oktatás, a lakhatási szegénység megszüntetése, a munkahelyek. Bepótolni sok mindent, lehetőséget adni, mentorálni, türelemmel, foglalkozva a szocializációs minta megváltoztatásának időbeliségével is. És nem kellene etnicizálni a szegénység problémáit a gondolkodásunkban. Bemerevedett helyzetet eredményez, mindkét oldalon.
Én sok példát tudok mondani a nem roma csoportokból is ugyanolyan túlélési stratégiákra. Ugyanolyan viszonyulásokra. Olyanoktól is, akik nagyon lenézőek a romákkal szemben, miközben ugyanazt gyakorolják, mint ami miatt a negatív megjegyzéseiket teszik rájuk. De sértésnek veszik, ha az ember visszakérdez, vagy felhívja erre az azonosságra a figyelmet.
Emberek vagyunk. Különféle szocializációval, identitással, vagyoni helyzettel, lehetőségekkel, tudással, képességekkel. És mindannyian szeretnénk emberi módon élni. Számomra ennyit jelent ez a munka. Hogy próbáljunk ehhez lehetőséget teremteni mindenkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.