A MUNKA HALÁLATÖREDÉKEK A MUNKÁRÓL – I. RÉSZ

MÉRCE
Szerző: BORBÉLY ANDRÁS
2021.07.28.

A munka mostanság nem képezi komoly politikai viták tárgyát. Igaz, szórványosan fel-feltűnnek szólamok a dolgozók jogairól, munkaidejéről, a munkahelyi körülményekről, a munka értelméről vagy értelmetlenségéről, a fölösleges vagy a leértékelt munkáról, a közmunkáról, a reproduktív munkáról, stb.

A benyomásunk ezekkel a szólamokkal kapcsolatban mégis az lehet, hogy akaratlanul is úgy tüntetik fel, mintha a munka problémája egyrészt nem lenne középponti jelentőségű, csak amolyan járulékos kérdés lenne, mintha életünk egészének egy félreeső szegmensét képezné csupán. Másrészt úgy, mintha nem mindenkit érintene, illetve mindenkit egyénileg másképpen. Harmadrészt úgy, mintha a munkáról való beszéd a politizálás egy elavult zsargonjához (a munkásmozgalomhoz, a szocializmushoz, stb.) tartoznék.

A munka problémájának nincs politikai éle. A munka hétköznapi, naturális. Titokzatos, megfejthetetlen, ám egyszersmind banális. A munka kritikája nem tűnik lehetségesnek, létét el kell fogadnunk, és örülnünk kell a szerencsének, ha nekünk jobb jutott.

Pedig ha körülhallgatózunk, arról is tudósítanak minket, hogy míg egyfelől a munkátlan tömegek, akiknek munkáját kiváltotta az automatizáció és a holt gépi munka, éhesen loholnak a tőke után, mely körbetáncolja a bolygót,[1] addig másfelől a munkás és munkáltató viszonyára egyre inkább egyfajta refeudalizáció nyomja rá a bélyegét, a feudális hála azok részéről, akiknek egyáltalán még abban a kiváltságban lehet részük, hogy nekik még jut munka – ez eleve kizárja a munka és méltóság bármiféle összekapcsolását, és persze erodálja a munkások jogköveteléseinek esélyeit is.[2] És arról, hogy míg egy fél délután kiképzett, betanított munkások „bullshit” munkájukért százezreket tesznek zsebre,[3] addig a pénzpiacok spekulatív machinációi, melyek a fiktív értéknövekedést a reálgazdaság növekedésének próbálják álcázni, csak a munka társadalmának és az ennek igazgatására fenntartott állam reális alapjainak végleges megszűnését leplezik.[4]

A munka depolitizálása az 1989-es rezsimváltás egyik legfontosabb teljesítménye Kelet-Európában.

1989-ben nem „csak” annyi történt ugyanis, hogy milliók egzisztenciája vált bizonytalanná, vagyis milliók veszítették el a munkájukat, vagy milliók munkája veszítette el az értékét. Ezt a tényt még el lehet mesélni a politikai képviseletiség zsargonjában, mondván, hogy a dolgozókat vagy a munka világából és ezáltal a társadalomból kiszoruló tömegeket senki nem képviselte innentől sem a politikában, sem a kultúrában. Ám így a kérdés a végül is gyanús moralizálás síkján marad.

Mondhatjuk, hogy 1989 után egy olyan politikai kultúra alakult ki, amelyben az elesettekkel, a szegényekkel, a vesztesekkel vállalt szolidaritás még a szimbolikus politizálás szintjén sem igazán jutott szóhoz, azóta sem, vagy ha igen, pusztán a „szavazatmaximalizálás” manipulatív célzatával.

Mindez talán igaz, de nem a teljes igazság. Mert azt is hozzá kell tenni, hogy nem pusztán a munkások szorultak ki a politikai arénából, hanem

a munka fogalma és egyben gyakorlata maga is deszocializálttá és depolitizálttá vált, elvesztette társadalmi és politikai tartalmát.

A „szociális munka” külön szűk szektora ugyan létezik. De hát végül is nem úgy van, hogy minden munka per definitionem – szociális?

...

ITT OLVASHATÓ