Szerző: ERICH KÄSTNER (1899-1974)
most ültök itt első ízben, ábécésorrendben vagy nagyság szerint, ezekben a kemény padokban, és remélhetőleg csak az évszak okozza, hogy valamennyien szárítás céljából felfűzött szőke és barna vargányagombákra emlékeztettek, nem pedig vidám kis kucsmagombákra, ami voltaképpen helyénvaló volna. Néhányan nyugtalanul fészkelődtök a helyeteken, mintha forró tűzhely lapján ülnétek. Mások meg úgy gubbasztanak, mintha oda lennének enyvezve. Egyesek ostobán vihognak, és az a vöröshajú ott a harmadik padban olyan rémülten mered a táblára, mintha a sötét jövendőt olvasná le róla.
Tele vagytok szorongással, aggodalommal, és nem mondhatom, hogy semmi okotok erre. Úgy bizony, gyermekeim, ütött az órátok Családotok vonakodva idehozott, és feláldoz titeket az Állam oltárán. Életeteket ezentúl az órák mutatói irányítják, és az igazi életnek ezzel vége. Benneteket is körülfon már a számlapokból és paragrafusokból, rangsorolásból és tanrendből egyre szorosabbra szövődő háló. Amióta ezekben a padokban ültök, egy bizonyos osztályhoz tartoztok. Méghozzá a legalsóbbhoz. Előttetek az osztályharc és a vizsgák évei. Apró zöld almácskák vagytok, és kerteteket szegélyező, glédában álló fák gyümölcsévé kell válnotok! Mind a mai napig a ti kedvetekért főztek, mától kezdve pedig titeket főznek be! Úgy, ahogy bennünket annak idején. Az élet fájáról a civilizáció konzervgyárába – rátok is ez az út vár. Nem csoda hát, hogy elfogódottságotok nagyobb a kíváncsiságotoknál.
Van-e egyáltalán értelme, hogy erre az útra tanácsokkal lássalak el benneteket? És hogy éppen én adjak tanácsot nektek, aki – nos igen, ez ellen kár is berzenkedni – éppen olyan „konzervízű" vagyok, mint a többi felnőtt? Azért mindenesetre megpróbálom, és kérlek benneteket, írjátok javamra, hogy sohasem fogom elfelejteni, mit éreztem, amikor első ízben ültem az iskolában, abban a túl nagyra sikerült szürke építőszekrényben. És hogy milyen nyomást éreztem a szívemben. Ezzel el is érkeztünk volna a legfontosabb tanácshoz. Véssétek mélyen az agyatokba és a szívetekbe, mint valami ősrégi kőtábla feliratát: Ne engedjétek, hogy kiűzzék belőletek a gyermekséget!
Tudjátok, a legtöbb ember egyszerűen leveti a gyermekkorát, akár valami ócska kalapot. elfelejtik, mint egy telefonszámot, amely már nem érvényes. Az életüket szárazkolbásznak tekintik, amelyet lassanként fölfalnak, és amit fölfalt az ember, az már nem létezik. Arra kényszerültök, hogy az iskola alsó fokozatáról a középsőn keresztül serényen feljussatok a legfelső fokra. És amikor végre odafent álltok, és egyensúlyban tartjátok magatokat, lefűrészelik alólatok a „felesleges" lépcsőfokokat, és többé nem tudtok visszajönni! De vajon nem az lenne jó, ha az ember fel és le járhatna az életében, akárcsak a lépcsőházban? Ugyan mit ér a legszebb első emelet, ha nincs illatos gyümölcsökkel körülrakott pince, ha nincs földszint, csikorgó kapuval és éles hangú csengővel? Nos – a legtöbben így élnek! Odafent állnak a legmagasabb fokon, alattuk se lépcső, se ház, és fontoskodnak. Azelőtt gyerekek voltak, aztán felnőttek lettek, de most ugyan micsodák, Ember csak az, aki felnőtt korában is gyerek marad! Vajon értitek-e, amit mondok? Az egyszerű dolgokat olyan nehéz megérteni. No jól van, nézzünk akkor valami nehezebbet, azt talán könnyebben megértitek.
Például: Ne tartsátok a katedrát se trónnak, se szószéknek! A tanító nem azért ül magasabban, hogy imádjátok, hanem, hogy jobban lássátok egymást. A tanító nem őrmester, és nem jóisten. Nem tud mindent, és nem is tudhat mindent. Ha mégis mindentudó módján viselkedik, nézzétek el, de ne higgyétek el neki! Ha azonban elismeri, hogy nem tud mindent, akkor szeressétek! Mert akkor megérdemli a szereteteteket. És minthogy egyébként nem keres annyit, amennyit megérdemel, szíve mélyéből örülni fog a vonzódástoknak. és még valamit: A tanító nem varázsló, hanem kertész. Gondozni és ápolni tud, és fog is benneteket. Növekedni azonban magatoknak kell!
Legyetek tekintettel azokra, akik rátok tekintettel vannak! Ez nem is olyan magától értetődő, mint amilyennek látszik. És közben szörnyű nehéz. Az én osztályomba járt egy fiú, az apjának halkereskedése volt. A szegény fickóból, Breuernek hívták, olyan erős halszag áradt, hogy minket, többieket már rosszullét környékezett, mikor a sarkon befordult. Halszagú volt a haja és a ruhája, hiába mosta, kefélte. Mindenki kerülte szegényt, pedig nem tehetett róla. Mindenki gúnyolta, mindenki távol tartotta magát tőle, s ő olyan magányosan gubbasztott a padjában, mintha bubópestises lett volna. Mélységesen szégyenkezett a halszagáért, de hasztalan. Még ma, negyvenöt év után is undor fog el a Breuer név hallatára. Hát ilyen nehéz néha másokra tekintettel lennünk. és nem is mindig sikerül. Persze azért újra meg újra meg kell próbálnunk.
Ne legyetek túl szorgalmasak! A lustáknak nem kell meghallaniuk ezt a tanácsot. Csak a szorgalmasoknak szól, de az ő számukra igen fontos tanács. Az élet nem csupa iskolai feladat. Az ember tanuljon, magolnia csak az ökörnek kell. Ezt is tapasztalatból mondom. Kisiskolás koromban a legjobb úton voltam ahhoz, hogy ökör legyen belőlem. És még ma is csodálkozom, hogy – bár minden megtörtént ennek érdekében – nem lettem az. Nem a fej az egyetlen testrésze az embernek. Aki ezt állítja, hazudik. És aki ezt a hazugságot elhiszi, alaposan megjárja, hiába vizsgázik minden tárgyból ragyogóan. Az embernek ugyanis ugrálni, táncolni, tornászni és énekelni is kell tudnia, különben tudományokkal teli vízfejével együtt is korcs marad, semmi egyéb.
Ne nevessétek ki a butákat! Nem saját elhatározásukból buták, és nem is azért, hogy titeket szórakoztassanak. És ne üssetek meg senkit, aki nálatok gyengébb és kisebb! Aki ezt behatóbb magyarázat nélkül meg nem érti, ahhoz semmi közöm. Csak éppen óvni szeretném egy kicsit. Nincs a világon olyan okos vagy olyan erős ember, akinél okosabb vagy erősebb ne lenne. Jó lesz hát vigyáznia. Másokhoz viszonyítva ő is gyenge és ostoba.
Ne bízzatok mindig a tankönyvekben! Nem a Sinai-hegyen keletkeztek, de többnyire még csak nem is értelmes úton-módon, hanem régi tankönyvekből, amelyeket régi tankönyvekből csináltak, amelyeket még régebbi tankönyvekből csináltak, amelyeket még sokkal régebbi tankönyvekből csináltak. Ezt nevezik hagyománynak. Csakhogy a hagyomány valami egészen más. A háborút például manapság nem úgy vívják, mint ahogy az olvasókönyvekben, nem kivont karddal és nem is csillogó mellvértben, lebegő tollforgókkal. Némely tankönyvünk azonban még nem vett erről tudomást. Ne higgyetek azoknak a történeteknek sem, amelyekben az ember mindig jó, és a rettenthetetlen hős a nap minden órájában rettenthetetlen. Kérlek benneteket, ne higgyétek ezt el, és ne tanuljátok meg, különben később, ha kiléptek az életbe, nagyon el fogtok csodálkozni. És még egyet: a kamatoskamat-számítást sem kell megtanulnotok, noha még szerepel a tantervben. Amikor én kisfiú voltam, ki kellett számítanunk, mekkora összegre növekedett volna 1925-re az egytalléros, amelyest valamelyik ősünk Állhatatos János uralkodása alatt – anno 1525 – betett volna a takarékba. Igen bonyolult számítás volt. De megérte. Tanítónk bebizonyította, hogy a tallér a kamatokkal és a kamatos kamatokkal együtt a világ legnagyobb vagyonává növekedett! Igen ám, csakhogy aztán jött az infláció, és a világ legnagyobb vagyona az egész takarékpénztárral együtt annyit sem ért 1925-ben, mint egy tallér. A kamatoskamat-számítás azonban vidáman élt tovább a számtankönyvekben. Azután jött a pénzreform, és megint befellegzett a takarékosságnak és a takarékosságnak és a takarékpénztáraknak. A számtankönyvek erről megint csak nem vettek tudomást. De eljön az idő, amikor fogtok egy piros ceruzát, és vastagon áthúzzátok vele a „kamatoskamat-számítás" című fejezetet. Eljárt már felette az idő. Éppúgy mint a kivont kard és a csillogó mellvért, Zeppelin léghajója és sok minden más felett.
Itt ültök hát, ábécé vagy nagyság szerint elrendezve, és haza szeretnétek menni. Menjetek haza, kedves gyerekek! Ha valamit nem értettetek volna meg, kérdezzétek csak meg a szüleiteket! És önök, kedves szülők, ha valamit nem értenének, kérdezzék meg a gyermekeiket!
(Ford.: Gergely Erzsébet, forrás: Csillagszóró – Mesék, versek, történetek – Móra Könyvkiadó Bp., 1966., 45-48. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.