KÖZÖS JÖVŐ

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.06.06.

Nemrég elengedtem a roma érdekvédelem területét, írtam már erről, túl sok konfrontációt okozott nekem, minden szinten és mindenkivel. Bár korábban harciasan kiálltam én is ezért, igazából sosem az volt nekem a kérdés a gyerekszegénység elleni munkában, hogy valaki cigány-e vagy sem. Az évek során egyre biztosabban láttam, hogy amiben én megoldást tudok találni, az nem az etnikai megközelítés, hanem a szocializáció területén van.

Etnikai vonalon plusz érdekek jelennek meg, és ezekhez már nem bírok kapcsolódni. Túl sok az ellentmondás nekem ebben, a rendszeren belül és kívül is megjelenő érdekekhez olyan szerepek kötődnek, amelyekkel nem akarok már folyamatosan ütközni. Fel kell tudni ismerni az embernek, mire lehet hatása és mire nem. És hatékonyabbnak érzem a munkát a gyerekekért, a generációs szegénység megtöréséért, a szocializációs minták új életstratégiát lehetővé tevő átalakításáért, a rendszer esélykiegyenlítő szerepének visszaállításáért.

Persze nem tudom megkerülni sosem az etnikai vonalat, hiszen a generációs szegénységben élő családok zöme tagadhatatlanul roma. De a terepen dolgozva is könnyebb az ügy képviselete, ha az ember nem arra fókuszál, ki, milyen etnikumhoz tartozónak érzi, vagy vallja magát. Nagyon sokszor megtapasztalom azt, hogyha ebből indulunk ki, ez a felütése a dolognak, akkor etnicizálódik egy sor olyan probléma is, ahol egyébként ennek semmi helye. Csak bonyolítja a megoldáskeresést.

Pár hónapja egy furcsa mondat hangzott el az egyik, egyébként roma férfitól, ami azóta sem hagy nyugodni. A kollégáim jártak náluk, az egyik települési “körút” alatt, a gyerekek révén vagyunk kapcsolatban, és tudtuk azt is, lakásfelújításban vannak. A férfi épp ezen dolgozott akkor is, és büszkén invitálta be a kollégáimat: “Be lehet ám jönni… meg lehet nézni. Glettelek, festek most is. Már három helyiség magyaros. Már csak kettő cigányos.”

Az emberben ez a pár mondat sok gondolatot elindít. Egyrészt, hogy mi neki a “magyaros”, és mi a “cigányos”. Egyértelmű a válasz, hiszen láttuk, a “magyaros” a rendezett, a “cigányos” nem az. Benne van ebben az összes szólás, amit átörökítettünk, a “cigányútra ment”-től a “cigánymunka” degradáló kifejezéséig. A “cigány” az a nem jó, a “magyar” ezzel szemben igen. És különösen elgondolkodtató ezt egy roma embertől hallani. Benne van egy szomorú beolvadás igénye egy másféle kultúrába, megfelelve a többségi elvárásnak.

De vajon ez-e a többség elvárása? Hol kezdődik el a “nekem is van cigány ismerősöm, és jól megvagyok vele…. de ő nem “olyan” cigány” típusú vélekedés? Mennyi ebben a környezet, a szocializáció és mennyi az identitás, mint tartalom?

Egészen biztos vagyok abban, hogy nem ezen a vonalon kellene keresni az integráció lehetőségét. A rendezett, tiszta környezetnek pl. nem kellene ebbe az identitást meghatározó fogalom-rendszerbe tartoznia. Amikor valaki azt mondja, “nem olyan cigány”, hanem más, olyan, amit ő, a többségi társadalom részeként el tud fogadni, az számára azt jelenti, hogy a külső, a környezeti jegyek (és itt nem a rasszjegyekre gondolok) azonosak az ő értékrendjével, illetve azt, hogy tanul, és megfelelő munkavállalói kompetenciákkal bírva dolgozik az illető. Általában ezek az érvek vannak azok mellett a nem “olyan” cigányok mellett, akiket el tudnak fogadni.

Amit a leszakadó térségekben látunk, abból nagyon nehéz kibogozni, hogy mi a roma identitáshoz, és mi a szegénységhez kötődő elem. Ráadásul ez mind torzul tovább a modern korral, annak összes hatásával, ami rájuk is éppúgy hat, mint mindannyiunkra. A múltkor azt mondta nekem valaki, mikor erről beszélgettünk: “azért ne állítsd már, hogy egy roma szegény és egy nem roma szegény ugyanolyan…” Nyilván ezt nem állítom. Csak több olyan elemet látok a szegénységben szocializálódás miatt, ami gátolja az integrációt, mint a roma identitás miatt, már ahol ez egyáltalán még határozottan fellelhető formában van jelen.

Mert ahogy telik az idő, és szegényednek el nem cigány családok is, ahogy egyre több a vegyes házasság, és a leszakadó térségekben élők közül sokan már nem tudják azt sem, melyik roma etnikumhoz, a romungró, vagy oláh cigány csoporthoz tartoznak-e, világosan mutatja, hogy a generációs szegénységet nem lehet egy az egyben a roma kérdéssel azonosítani. És az is látszik számomra már rég, hogy nem lehet kívülről, nem cigányok segítségével roma identitást építeni náluk, mert abból nem születik egészséges dolog. Viszont sok helyen nincs már olyan kulturális kapaszkodó, amire ők maguk tudnának építeni. Ezekből sokat épp a nyomorúság amortizált le. Afféle egységes roma kultúra meg, illetve annak a szegregátumokig leérő hatása szintén nincs meg, sem a rendszeren, sem azon kívül.

Sokat töprengek ezen, a megoldást keresve, ami közelről korántsem olyan egyszerű, mint távolról. Próbálom megérteni a családok viszonyulását az identitáshoz, az érdekeiket a lépéseik mögött, mikor azt mondják “lehúzatom magam a cigánylistáról”, vagy épp azzal térnek ki a felelősség alól, hogy “mi cigányok ilyenek vagyunk”. Figyelem és hallgatom a másik oldal kirekesztő mondatait is, hogy értsem, miként lehetne ebben az egészben közös nevezőre jutni.

A kezdetektől azt mondom, az integrációhoz (inklúzióhoz, vagy roma emancipációhoz) mindkét fél tudása, akarata kell. De egyre biztosabban látom azt is, hogy ennek egyensúlyban kell lennie. Nem lehet túltolni egyik irányban sem. Nem lehet egyik oldalnak sem nagyobb elvárást támasztani a másik felé. Mindkét fél álláspontjában egy közös “igazságosság” érzéséig kellene eljutni. A történelmi távlatokban is értelmezett kirekesztésből úgy tűnik, nem tudunk társadalmi befogadást építeni. Akkor talán meg kellene próbálnunk a mai életre építeni. Belegondolva persze a miértekbe. Mindkét oldalról. A kirekesztés éppúgy átöröklődő szocializáció, mint a szegénység megannyi területe. De ha azt nem próbáljuk meg értelmezni, csak az egyik oldalt toljuk, nem fogunk eleget tudni a kedvező helyzet kialakításához.

De ehhez egy más társadalmi-politikai légkör kellene. Amiben nem hergelik egymás ellen az embereket, és amiben egy közös vezérvonal mentén mindkét oldal képes elindulni egy befogadó társadalom felé. Ahol lehet beszélni arról őszintén, milyen problémákat találunk. Ahol a politikának nem csak a választások idején, mindig átmenetileg lesz érdekes a cigányság. Ahol az oktatási szegregáció ellen, és nem annak megerősítésén dolgozik a döntéshozói szint. Ha felzárkózásban nem az elfolyt pénzösszegek lennének az egyetlen mérhető adat, hanem a beépülő változások.

Ha együtt akarnánk végre. Nem etnicizálva problémákat ott, ahol nincs helye. Ha csak simán embernek tekintenénk egymást. Akkor talán nem merülne fel sem kérdésként, sem kategóriaként, egyik oldalon sem, hogy a cigány is magyar.

ITT OLVASHATÓ