Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.06.27.
No meg azt is megtanultam, hogy a történetek sosem fekete-fehérek. Egy-egy eset értelmezéséhez nem elégséges csak egy szereplőt meghallgatni. Az egészet a társadalmi beágyazottságában kell értelmezni, hogy hiteles képet kaphassunk. És fontos az időbeliség is. Mert egy kiragadott pillanat nem biztos, hogy megfelelő a történet megértéséhez.
Sokszor leszek mérges, ha olyan cikket olvasok, amiben egy konkrét esetről számolnak be, érezni már a címből, a legfontosabb az, hogy rákattintsanak, minél többen. Ezekben többnyire a sértett fél szemszögéből hallhatjuk meg a történetet, amelynek az üzenete az elnyomás, a lelketlen hivatalnokok, akik embertelenül bánnak az elesettekkel. Szerintem az ilyen típusú cikkek nem segítenek a helyzetek megoldásában, inkább arra jók, hogy az árkot ássák még mélyebbre, miközben az már így is túl mély.
Nem tisztem védeni a rendszert, a benne dolgozókat, hiszen pontosan látom én is a viszonyulásokat, és azt is tudom, vannak olyan szinten kiégett, vagy arra a munkára alkalmatlan emberek, akik ellen tényleg eljárás indulhatna az alapjogok megsértéséért, hatalommal való visszaélésért. Ám a rendszer nem attól rossz, hogy milyen emberek dolgoznak benne, hanem attól, hogy nem megfelelőek az eszközök, módszerek, működések. Nem “gonosz” emberek azok, akik az intézményrendszerben az elesettekkel foglalkoznak. Csak eszköztelenek, kiégettek, alulfizetettek, túlterheltek, akik felőrlődnek maguk is azokban a problémákban, melyeknek megoldásán dolgozniuk kell.
Én megoldáskereső attitűddel dolgozok, együttműködéspártian, és nagyon hiszek az emberekben. Nemcsak azokban, akik végletesen leszakadtak a társadalomban, hanem azokban is, akik dolgoznak értük, a terepen. Ám a leszakadókat hibáztató és az áldozatképet erősítő megközelítések szerintem egyformán károsak, és nem visznek előre a megoldáskeresésben.
Amikor egy család körül valami olyan mélységű probléma alakul ki, aminek híre túlmegy a településen, arról egyszeri látogatással nem lehet képbe kerülni. Ha olvasok, vagy a tv-ben látok ilyet, már az első mondatokból felismerem, hol csúsznak el az információk, amelyek nem attól lesznek hitelesek, hogy a pillanatnyi helyzetben megszólaltatják az érintettet. Mert annak a helyzetnek voltak előzményei, de mivel egy áldozati viszonyulásra gyúr a riport, így ezeket nem firtatja senki. Mikor egy szomszéd azt mondja pl., hogy neki semmi baja sincs az illető családdal, abban benne lehet a következő konfliktusoktól való félelem is. Szóval, ezek a nyilvánosság elé kerülő, sok esetben rémes esetek nem egyszerre, váratlanul alakulnak ki, hanem hosszú időn át fejlődnek problémássá. Egy olyan folyamatban, amiben a legfontosabb befolyásoló elem az eszköztelenség. És amiben benne van egy egész problémahalmaz, többnyire már az indulat is.
Persze ezeken a családok-intézményrendszer közötti konfliktusokon kívül rengeteg történettel találkozik az ember, ami megborzongatja, elkeseríti, felháborítja, vagy éppen büszkeséggel tölti el. Ezek kihangosítása könnyedén megmozgatná a szociálisan érzékeny embereket, de vannak nagy csapdái is.
Az emberek zöme igényli a személyes pontokat, az “általános” támogatástól sokan elzárkóznak. Egyszerűen szeretik tudni, kit segítenek. De óvatosnak kell lennünk. És nem annyira a GDPR miatt.
A nélkülözés kihangosítása ugyanis érzékeny dolog, miközben nélkülözhetetlen, különben nem fognak tudni róla az emberek, és nem érhetünk el segítő kezeket sem. Az elején én sem éreztem még, mennyi veszélyt rejt magában. Ha az ember a nyilvánosság elé visz egy konkrét helyzetet, pl. egy mélyszegénységben élő gyerek vágyát, könnyen elindulhat feléjük egy extra figyelem, adakozás. Ugyanez történik, ha egy szegény család sikeres erőfeszítéseiről beszélünk, amivel próbálják az életüket fenntartani. Sokan úgy érzik, őket segíteni kell.
És akkor elindul a segítségnyújtás a konkrét gyerek, család felé. Pl. karácsonyra 15-20 csomagot is kapnak. Mi pedig odaadunk mindent, ami nekik érkezik, hiszen így korrekt, küldjük a visszacsatolásokat. Ők boldogok… de a szomszédok nem értik, ide miért jön annyi minden, nekik meg alig. Próbáljuk megmagyarázni, de nem érzik igazságosnak. Róluk is lehetne ilyet írni, úgy vélik. Támadni kezdik azokat, akik a kedvezményezettek. Mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák, akik kapnak, érdemtelenek a segítségre. Így fordul át a segítség egy konfliktushelyzetbe, amit aztán nagyon nehéz stabilizálni. Jó szándék volt benne mindenki részéről, mégsem jól sikerült.
A másik kockázat, mikor valaki vállalja adott, nehézségekkel teli életszakaszában a nyilvánosságot. Mert tudja, megértette, ha az emberek nem tudnak a nehézségeiről, nem fogják elérni a segítségadások. Kérünk hát segítséget, az ő történetével, beleegyezésével, aztán egy idő múlva stabilizálódik, jobb ívbe fordul az élete, és már nem érzi magáénak a korábbi képet, ami a szegénységét mutatta. Azt gondolja, az internet világában, hogy az egyszeri történet volt, és követeli, tüntessük el a róla megjelent képeket, videókat. De a megosztásokban, felhasználásokban ez már önálló életet él…
A gyerekcsoportokban, osztályokban sem egyszerű a történet. Nem teremthetünk semmilyen olyan helyzetet, amiben az egyik gyerek a szegénysége miatt kaphat valamit, míg a másik, aki jobb társadalmi státuszú, az nem. Erre nagyon kell vigyázni…. és még így is vannak nehéz helyzetek. Sosem felejtem el azt a gyereket, aki folyton csúfolta a többit: “mi van, neked “nórikás” táskád, ruhád, cipőd van? Nem tudnak venni neked a szüleid, mi? Csóró vagy… neked mindent az Igazgyöngy ad.” Holott őt is, a családját is támogatta az alapítvány, de nekik “kifele” nagyon fontos volt azt mutatni, hogy nem rászorulók, ezzel pozícionálta magát a család a közösségben, és nyilván, mivel a gyerek is ezt hallotta, ezt vitte tovább az iskolába. Nem egyszeri volt ez sem, azóta is előfordul. A gyerekek nagyon tudják bántani egymást.
És persze nemcsak akkor van baj, ha konkrétan tudja, felismeri magát az illető egy történetben, vagy a jóváhagyásával kerül ki a nyilvánosság elé a problémája, hanem akkor is, ha túl általános a megfogalmazás. Ebbe többnyire nem akkor szaladunk bele, ha a szegénységről van szó, bár volt már erre is példa. Inkább akkor, mikor a problémákról beszélünk, és ebben magukra ismernek ők is. Ám ez egy olyan részére mutat az életüknek, amit nagyon nem akarnak hallani. Sérti őket. Ekkor jön a “leszégyenít minket” történet, amibe aztán nagyon gyorsan becsatornázódik minden sérelem, és a segítőből pillanatok alatt bűnös lesz az ő szemükben. Mert a szegénységben mindenkinek van sérelme, és ez gyorsan képes támadásba kovácsolni az embereket.
Szegénynek nem jó lenni. Szegénynek nem jó látszani. A szegénységgel nem jó szembesülni sem.
Nagyon sokat tanultam már erről. Megtanultam természetesen viselkedni olyan szituációkban, amiben legszívesebben ordítanék. Megtanultam türelmesen elviselni az indulatot, a meggondolatlan mondatokat, megértettem, hogy valahol mindenkinek “ki kell engedni a gőzt”. Az intézményrendszeren belül épp úgy, mint a szegregátumokban. Megtanultam, hogy az emberi méltóság minden helyzetben fontos. De mindenkinél, nemcsak annál, aki bajban van, kirekesztettnek érzi magát, hanem annál is, aki a megoldáson dolgozik. Nincs olyan, hogy az emberi méltóság csak az egyik oldalon fontos, csak az egyik oldalnak “jár”.
De azt is tudom, hogy mindez nem jelentheti azt, hogy nem nézünk szembe a problémákkal, és hazudunk, csúsztatunk, hamis képet festünk a helyzetekről. Persze ez a könnyebb út. Csak nem vezet sehova, még akkor sem, ha annyira akarunk benne hinni, hogy végül valóságosnak érezzük.
Nagyon nehéz ezt értelmezni. Hajszálvékony mezsgyén kell lépkedni.
Ettől is olyan bonyolult az egész. Mert hiába látom, látjuk ezt az egészet, meg is kell tudni értetni. Minden szereplővel, aki kapcsolódik ehhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.