TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS: EZ A MOSTANI APÁLY VÉGLEGES

NÉPSZAVA
Szerző: SIMON ZOLTÁN
2021.05.08.

A 2021 februárjában a Kalligramnál megjelent, Antitézis című tanulmánykötete nem könnyű olvasmány, mégis sikerkönyv lett: már a második kiadás is fogytán az épp megnyíló könyvesboltokban. Készül a harmadik kiadás, ami filozófiai könyv esetében példátlan! Minek köszönhető ez a siker, vajon tényleg ekkora az érdeklődés a baloldali, marxista rendszerkritika iránt ma Magyarországon?

Annyi biztos, hogy a nagyközönség számára láthatatlanul, pár éve van fiatal radikális baloldal Magyarországon (és Erdélyben), ezen kívül a siker annak köszönhető szerintem, hogy a mindenoldalú (egészségi, gazdasági, szociális, kulturális, erkölcsi) válság körülményei között az emberek új utakat keresnek, kifelé a korhadt kapitalizmusból. És negyedszázados (kezdetben magányos) küzdelmem se volt teljesen hiábavaló, akármennyire borúlátó vagyok a végkimenetel és a jelenkori politika tekintetében. Az biztos, hogy a legérzékenyebbek, a legjobbak szabadulni akarnak a rasszista-etnicista, illetve a piaci-bürokratikus korszellemtől és a mindenünnen áradó antidemokratizmustól, népellenességtől, füllentésektől, elbutulástól. Szerencsém van, hogy eddig nem lehetett ilyen könyvet megjelentetni, ódzkodtak az ilyesmitől a kiadók. Így hát jókor látott napvilágot.

Olvasatomban a kötet egyik alapállítása a kapitalizmus „pozitivitása”, vagy ahogy máshol fogalmaz: a kapitalizmus ma betölti a teljes horizontot. Ami azt is jelenti, hogy az ellenállás formái, az ellen-mozgalmak is belesimultak a kapitalizmus társadalmi formájába, a polgári társadalomba. Különösen így van ez 1989, a „létező szocialista” rendszerek bukása óta, elemezése szerint az utolsó univerzális emancipatorikus mozgalom 1968 volt. Ma csak elszórt kíséretek vannak?

A „pozitivitás” Hegel kifejezése, eredetileg a keresztyén vallás intézményesülésére, rendszerteremtő, ugyanakkor kiüresedett történelmi karakterére alkalmazta. A helyzet egyébként rosszabb – a könyvem szerint is. Nemcsak hogy minden beleilleszkedik a kapitalizmus általános (romboló) jellegébe, hanem a polgári társadalom legjobb vonatkozásai (a legalább a tulajdonosi burzsoázia érdekeit, az individualizmust-autonómiát, a személyi uralom helyett a joguralmat védő aspektusai, a „polgári forradalom” elemei) pusztulnak mindenfelé, különösen a néhai „valóságosan létező szocializmus”, a „reálszoc” területén - Sanghajtól és Hanoitól Prágáig, Varsóig és Ljubljanáig, de nemcsak ott. (Illetve itt.) Persze a „reálszoc” is a kapitalizmus egyik formaváltozata volt, ez kétségtelen. Akkor se a dolgozóké volt a gyár, a bolt, a hivatal, a hadsereg – most se az övék. Ma csak olyan mozgalmak vannak, amelyek a jelenkori (azaz a kései, dekadens) kapitalizmus néhány föltűnően represszív (elnyomó) vonatkozását (fajüldözés, a nők és a szexuális kisebbségek hátrányos megkülönböztetése, területszerző háborúk, kínzás, jogtalan letartóztatások, bebörtönzések, kiutasítások, illegális állami gyilkosságok, az ellenőrizhetetlen titkosszolgálatok aránytalanul nagy befolyása, környezetszennyezés, antiszociális nevelési, közlekedési és lakáspolitika stb.) akarják leküzdeni, az alapvető okot – a kapitalizmust magát – azonban már nem. A szocializmus (mint történelmi és eszmei hatalom) immáron történelem. Elmúlt. A tőkés rendszer meghaladásáról gyakorlatilag minden jelentősebb áramlat, irányzat, politikai erő lemondott. Miközben a rendszert gyűlöli a többség, ám többnyire archaikus módon, mintha kétszáz év kritikai társadalomtudománya, filozófiája, irodalma, mintha a sok százmilliós antikapitalista mozgalom sohasem létezett volna. Az is látszik, hogy a „reálszoc” uralma alatt a marxizmus meg se érintette a kelet-európai kultúrákat, amit ma az átlagos publicisztika állít róla, tiszta nonszensz...

ITT OLVASHATÓ