Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.04.25.
Nagyon sokat tanultam már ebből. Leginkább a gyakorlatban, a saját káromon, mert azt hiszem, ezt a családonként is nagyon különböző folyamatot, no meg a társadalmi közeg gyors változását másképp nem is lehetne érzékelni. És ez bizony átírja sokszor az elméleti tudást, és olyan kihívásokat támaszt, amire korábban nem is számíthattunk.
Régóta gondolkodom azon is, hogy vajon ők, akiken segíteni szeretnénk, a támogatottjaink, hol helyeznek el minket ebben az egészben? Van-e tudás arra náluk, hogy értsék, mi a különbség az intézményrendszer és a civil szervezet között, tudják-e mi lenne a rendszer feladata, értik-e, hogy mit jelent az államon kívül dolgozni, különösen ma, és különösen ezen a területen, látják-e a finanszírozást, vagy esetleg azt a harcot, amit az ember épp értük vív?
Nos, szinte biztos vagyok abban, hogy a mi célcsoportunkban nincs erre tudás. Legfeljebb azt érzékelik, hogy most jobb a helyzet, mert van, aki pl. kiváltja a gyógyszert a gyereknek, kicseréli a gázpalackot, és időnként csomagot oszt. Ami kézzelfogható és közvetlen, azt akkor, abban a pillanatban segítségként értelmezik, aztán gyorsan feledésbe merül. Akár már másnap egy sérelemnél megfogalmazódik bennük, hogy nem segítünk semmit, sőt, el is lopjuk azt, amit egyébként nekik kellene adnunk.
Olyan segítség, mint a gyerekek fejlesztése, a közösségi rendezvényekhez kapcsolódó tudásbővülés, az adósságkezelés, a villanyóra-visszakötések lebonyolítása, vagy épp a digitális oktatáshoz kapcsolódás biztosítása, egyáltalán a települési szolgáltatások kiegészítése, az fel sem merül bennük, mint segítés. Mint ahogy az sem, miből fedezzük a napi kijárást, a munkabéreket, a gyógyszereket, hogy kerül hozzájuk az adományruha, ki és mikor dolgozik azon, hogy új időpontot kérjen a kórházi felülvizsgálatra, a tanoda működését miből finanszírozzuk, egyáltalán, a miből és hogyan kérdése nem értelmezhető számukra. Vagyunk, nyilván ez a dolgunk.
Mégis, az intézményrendszert nem támadják közel sem annyit, mint minket. Talán az is közrejátszik, hogy a rendszeren belül jellemző a büntető, hatósági szemlélet, és ez visszatartja őket.
Az általános iskolánál pl. nem merül fel, hogy adják oda nekik a képzés árát, de nálunk már előfordult ilyen is. A gyerekekre kapjuk az iskolában a normatívát, ami, mivel az ő gyerekeire kapjuk, szerintük logikusan őket, a szülőket illeti meg. Esélytelen volt elmagyarázni az államháztartás rendszerében az alapítványi iskolákat, a pedagógusbérek rendszerét, mert szerintük az csak úgy van, és nincs köze ahhoz a pénzhez, amit az ő gyerekeire veszünk fel.
Szóval, nagyon érdekes a segítőkhöz való viszonyulás kialakulása és változása. Azt hiszem, leginkább az elvárás miatt. Mert a segítő szerephez valahogy alapból jár az elvárás. Az alapítványnak az a dolga, hogy segítsen. Leginkább úgy, hogy adjon. Feltétel nélkül. Amit egyébként ők maguk is igazságtalannak éreznek, mert szerintük nem jár mindenkinek. Az egyik család azt gondolja, neki jogos a kérése, ám a másiknak nem kellene adni semmit. A másik pont így vélekedik róluk. És ebben már nem lehet jól dönteni, mert cirkusz lesz belőle, veszekedés, összeméricskélés, a sérelmek felemlegetése…és ebbe értelmetlen belemenni.
Azok, akik a segítésben csak az adományozásig mennek el, és párszor megjennek egy-egy családnál, ők az adakozó segítő szerepet erősítik. Azt, hogy a segítő viszonyulás nem a beavatkozás, csak az adományozás.
Ez nagyon jó annak, aki ad, mert ő ezt a szerepet itt megélheti, a segítő pozitív szerepét, konfliktus nélkül. A családnak is jó, mert senki nem követi azt, milyen változáshoz segítheti hozzá őket ez a fajta segítségnyújtás, és az adomány későbbi sorsával nem törődik az, aki adta. Akik kapják, pontosan érzik, mert ezt alakította ki bennük ez az egész, az a lényeg, hogy visszacsatolják, amit az adományozó látni akar. A hálát, a köszönetet. Megteszik hát és kész. Remélik, ezzel biztosítják azt is, hogy az adományforrás megmaradjon.
Nem tudom megmondani, hány segítségkérő megkeresést kaptam már adományozóktól, akik kezdték észre venni, hogy nincs változás évről évre, és úgy érzik, feneketlen kútba öntik a támogatásukat. Vagy, rosszabb esetben szeretnének megszabadulni a kínossá vált kötődéstől, de nem tudnak. Mert nem gondolták, hogy ez ilyen. Nem ismerték fel a jeleket, ezeket az emberi játszmákat az elején.
Azért tudom pontosan megérteni őket, mert én is beleestem ezekbe a csapdákba. És pontosan tudom, nem adományokkal kell megoldani a problémákat, mert azzal nem lehet. Hogy lehetőség kell, pozícionálás és akarat építés. Ehhez csak annyi adomány kell, ami segíti őket abban, hogy képesek legyenek élni a lehetőséggel. Persze ez nem ilyen egyszerű, mert egy-egy krízishelyzetet meg kell oldani, adományokból, e nélkül ugyanis még mélyebbre csúsznának. Vagy az adomány lehet egy pozitív megerősítés ott, ahol kell a motivációhoz, a tenni akarás megszilárdulásához, mert a cél túl távlati. Hamarabb kell a tárgyiasult bíztatás, mert a tervezés a mindennapi túlélésben csak rövid időtartamokban értelmezett.
Persze a civil segítő szervezet más eszközökkel dolgozik, mint az állami rendszer. Mi bennük szeretnénk kialakítani azokat a szabályokat, amit a rendszer kívülről tesz kötelezővé. A kettőt szeretnénk közelíteni. Mi a szabályainkat velük alakítjuk, fontosnak érezzük, hogy ők mondják ki, mi a jó, mi az igazságos, és melyek azok, amelyek nem előremutatók. Mi sokkal többet beszélgetünk velük az élet dolgairól, sokkal közelebbi a kapcsolat. És talán épp ezért a viszonyulások is mások hozzánk.
Olyan, sok tekintetben, mint ahogy egymáshoz viszonyulnak. Ha probléma van, hamar agresszív lesz a kommunikáció. A rendszernek nem mennek neki, tudják, hogy ott esélytelenek, de nekünk igen. Minket lehet fenyegetni, vádolni, elvárni olyan dolgokat is, amelyeket maguktól kellene. Mi pedig újra és újra türelemmel kérdezünk vissza: és a ti felelősségetek hol van ebben? Ti mit tesztek ezért?
A héten pl. jött egy telefon. Még aznap be kell jelentkezni egy illetőnek a munkaügyi központba, különben elesik az ellátástól. Azonnal segítsünk. Nyilván pontosan tudtuk, hogy nem aznap tudták meg ezt az időpontot, de kérdeztünk tovább: miért nem ment be busszal? A válasz az volt, azért nem, mert elaludt. A kollégám kérdezte: “akkor most úgy gondoljátok, mi, tőletek 25 km-re üljünk be az autóba, menjünk ki, vigyünk be titeket az 5 km-re levő hivatalba, várjuk meg, amíg elintézitek, aztán vigyünk haza?” “Igen.”-hangzott a válasz. Arra, hogy ezt nem fogjuk megtenni, meg, hogy hol van ebben az ő felelősségük, esetleg az alternatívákra, hogy be lehetne menni biciklivel, de még gyalog sem megoldhatatlan, már agresszív reagálást kaptunk, persze megjegyezve, hogy másnak bezzeg segítünk, csak nekik sosem, stb.
De ugyanez van, amikor az utolsó utáni pillanatban szólnak egy befizetetlen áram-víz-vagy internetszámla miatt, mintha előtte nem kaptak volna több felszólítást. Vagy, a bírságok miatt, amikor másnap börtönbe kell vonulni, ha nem fizetik be. Minden alkalommal hosszasan foglalkozunk a személyi felelősséggel, és persze, a következetes munka hat is. De mindig vannak újabb családok, akikkel előlről kell kezdeni, és sajnos olyanok is, akikkel hiába küzdünk, nem változik semmi.
Az, hogy a tetteik következményének a felelősségét nem vállalják, óriási probléma. Ebben érzékelhető nagyon sokszor, hogy párhuzamos síkokban gondolkodunk. Mert amíg egymás között, a “tesók”-nál hamar helyreáll a viszony, mert ott nincs jelentősége sem a fenyegetésnek, sem a verekedésnek, sem a “csicskáztatásnak”, mi nem így működünk. Nem tudunk így működni. Egyrészt azért nem, mert más a szocializációnk, másrészt pedig, mert pontosan tudjuk, ezek a viszonyulások ellenére mennek a befogadásnak.
Ez az egész csak a terepen, a szegregátumokban, a hosszú távú, fejlesztő segítségnyújtásban érzékelhető. Akkor, amikor változást szeretnénk, a gyerekek miatt.
Az elvárásoknak kölcsönösnek kell lennie. Ők elvárják a segítséget, mi pedig azt, hogy ők is tegyenek valamit. Egyszerű, sokat ismételt mondat ez nálunk. Ennek a lényegét veszi el az elvárás nélküli adományozás. Ezért sajnálom, mikor ezekbe a játszmákba kívülről is beszállnak, a “ne hagyjátok magatokat” típusú bíztatásokkal, olyanok, akik nem láthatnak rá a problémára, és fokozzák a konfliktust. Mert nem velünk kellene harcolni. Mi nem vagyunk ellenség. Mi csak egy lehetőség vagyunk a leszakadóknak. Nem kötelező velünk együttműködni. Óvatosan, kellő alázattal próbálunk segíteni a terepen. Nem vagyunk “tesók” sem, és hatóságként működő állami intézményrendszer sem. A kettő között vagyunk, együttműködésre törekedve, pótolva, ami hiányzik, és ez nem feltétlenül tárgyi dolgokat jelent. És talán az is fontos, hogy mi érzelmi alapon is működünk… nálunk ennek is helye van.
Talán ez a szerep sem tisztázott még…a segítő civil szervezetek szerepe. Ráadásul ez is mennyit változott már ez alatt a 21 év alatt, mióta csináljuk! Mennyivel több állami feladatot látunk már el. És mennyivel több konfliktust kell felvállalnunk a problémaláttatás miatt. Mennyire átértékelődött az utóbbi években a jogkövető magatartás fogalma. Mennyit változott a finanszírozás, az elérhető források…. a közhangulat, amiben a hibáztatás és a gyűlölet elképesztően megerősödött. A manipulálás, mint eszköz, a mindennapok része lett.
Egyre többször azt érzem, hogy miközben a generációk óta szőnyeg alá söpört problémákban dolgozunk, mindig újabbak is rakódnak ránk. És miközben azoknak a terhe is nyomasztó, az újakkal is meg kellene tanulnunk megbirkózni. Pl. hogy a támadásokra felkészüljünk. Miközben pont azért dolgozunk, hogy a világot ne a támadások, hanem a pozitív emberi viszonyok határozzák meg. Minden oldalról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.