Szerző: KÁCSOR ZSOLT
2021.03.28.
Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak. Öt éve halt meg, és a szemem még mindig nem szokta meg, hogy a születési éve mellett egy halálozási dátum is szerepel, ráadásul éppen a 2016-os szám, amely a magyar kultúra egyik legfeketébb esztendejét jelöli. 2016-ban halt meg Csoóri Sándor, Deim Pál, Kertész Imre, Kocsis Zoltán, Kőrösi Zoltán, Laux József, Megyesi Gusztáv, Psota Irén, Somló Tamás, Zsigmond Vilmos, Elie Wiesel, jaj, micsoda válogatott… És 2016. július 14-én, a francia forradalom évfordulóján meghalt a valaha volt legjelentősebb magyar írók egyike is: Esterházy Péter. Délután jött a hír telefonon, a Népszabadság kulturális rovatvezetője, Kuczogi Szilvia hívott fel telefonon, sírt és csak annyit tudott mondani: Péter.
Esterházynak az irodalomban való feltűnéséről életkori sajátosságokból fakadóan (óvodás voltam) lemaradtam, de a nyolcvanas években ő már úgy hozzátartozott a magyar kulturális élethez, mint a mennybolthoz a kék: kis magyar világunkat nem lehetett nélküle elképzelni. Most sem lehet, de most már nincs itt, posztesterházy időt élünk, és nem tudjuk neki elmondani, hogy mennyire szeretjük – amit persze megbocsátana egy elegáns vállrándítással. Az irigykedő utókor kedvéért mondom, hogy azért szerettük, mert szerethető, lefegyverzően kedves ember volt, ez a tulajdonsága úgy hozzátartozott, mint mágneshez a vonzerő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.