Szerző: SZÁLE LÁSZLÓ
2021.03.19.
– Áprilisban jelenik meg új könyve: a Honmentők/honvesztők. Ezeket a jelzőket rengeteg államférfi megkapta a történelem során. Miért éppen Horthyt, Pétaint, Mannerheimet, Piłsudskit, Antonescut és Francót választotta?
– A téma pályakezdésem óta, tehát több évtizede foglalkoztat. Horthy Miklós esetében ez magyarázatra sem szorul, hiszen a századforduló és az 1945 közötti magyar történelemnek, amelyben az évek során leginkább elmélyedtem, egyik központi alakja volt. Bár olyan biográfiát, mint Bethlen Istvánról, nem írtam róla, egy rövid portréjával már egyik első könyvemben [Ellenforradalom és konszolidáció, 1982 – a szerk.] találkozhatott az olvasó. Kultuszát és ellenkultuszát a későbbiekben behatóbban is tanulmányoztam. Philippe Pétain ellentmondásos szerepével 1981-ben szembesültem először. Párizsi ösztöndíjasként ekkor láttam Marcel Ophuls Le Chagrin et le Pitié (Bánat és szánalom) című 260 perces filmjét, amely az 1940-es vereség utáni Franciaország mindennapjait ábrázolta részben korabeli híradófilmek, részben német tisztek és francia kisemberek visszaemlékezései alapján. A film meggyőzően dekonstruálta annak az ellenálló Franciaországnak a képét, amely olvasmányaim és az addig látott filmek alapján bennem is élt. Ráébredtem, hogy a korabeli francia társadalom korántsem csak hős ellenállókból és egy-két gyáva kollaboránsból állt; az élet ennél sokkal komplikáltabb, a döntéshelyezetek sokkal bonyolultabbak és az emberi jellemek sokkal összetettebbek voltak. Következésképp magát a Vichy-Franciaország németekkel együttműködő államvezetőjét, az I. világháborús hőst („verduni győző”) és a nürnbergi törvények ellen tiltakozó marsallt, Philippe Pétaint sem lehet csak fehér vagy fekete színekkel ábrázolni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.