A TÁRSADALMI HATÉKONYSÁGMÉRÉS NEHÉZSÉGEI

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.03.28.

Nem egyszerű mérni a munka eredményességét a társadalmi leszakadás területén. Írtam már erről itt is sokszor, legutóbb azt hiszem a Nemzeti Felzárkózási Stratégiának az olvasása kapcsán volt nekem annyira szembetűnő, hogy a rendszerben mennyire nincs benne ez, pláne nincs a felzárkózásra irányuló pályázatokban. Az egész indikátorrendszer megállapításában nincs ez fókuszban, pl. a legtöbbet ez a dokumentum is úgy értékelte, hogy hány főt vontak be a programba, és nem úgy, hogy milyen változást hozott az életükben a sok pénzen rájuk irányuló fejlesztés. És ez visszahat mindenre, mert ezután nyilván arra kell csak gyúrni, hogy a részvételt igazolják. A tartalom háttérbe szorul. Mert azt senki sem kéri számon.

Ráadásul egy aláírás, még fotódokumetációval is, mint igazolás alapot is ad a manipulációra. Vagy mondhatnám inkább a korrupcióra. Már kezdem feladni én is, hogy szót emeljek, annyira része lett az életnek, és változást nem remélhetünk, csak a konfliktusok száma növekszik körülöttünk, ha feszegetjük.

Nyilván a pályázatokban újra kellene tervezni mindent, a kiírásoktól kezdve. A rendszerbe pedig beépíteni a hatékonyságmérés különféle módjait, és azt működtetni, átláthatóan. Ebben most nem állunk túl jól, de a civil szférában egyre fontosabb kérdéssé válik. Átvehető modellekből meg sokféle van, a világ más részein ez a mérési-értékelési terület erre is kiterjed, a társadalmi változásokra.

Mi 2015-ben tettük meg az első lépést ezen a területen, az Ashoka és a Civil Support segítségével, az SRS (Social Reporting Standard) elkészítésével. Aztán tanulmányoztunk és tanultunk másokat is, és ez tart ma is. Vannak területek, amelyeket könnyedén be lehet állítani, gyorsan és aránylag pontosan mérhető, pl. a gyerekek tanulmányi eredményének változása, a bukottak száma, a magántanulók aránya, vagy a felnőtteknél a fogamzásgátlásért hozzánk fordulók, közösségbe tevékenyen bekapcsolódók, konyhakertet művelők száma, vagy épp a rendőrségi beavatkozások száma a bevont családoknál, stb. És vannak nehezebben megfoghatók, mint pl. az attitűdváltás, pénzügyi tudatosság változása, a családon belüli erőszak (hiszen nem tudhatunk mindenről), vagy épp az egészséges életmód, stb.

Most, hogy a marketinget és a szervezetfejlesztést próbáljuk együtt vinni, nem kerülhető meg ez sem, a hatékonyságmérés idekapcsolása. Ami két dolog miatt fontos: egyrészt, mert mi is akkor tudunk hatékonyan dolgozni, ha tervezünk, és ehhez mérhetőséget is kidolgozunk. Mert akkor tudjuk értékelni a tervek megvalósulását. Másrészt pedig azért, mert a munkánk nagyobb felét civil és céges támogatók teszik lehetővé, és ennek a felhasználásban átláthatónak kell lenni és visszacsatolásokat is adni, hogy lássák, van értelme a segítségnyújtásnak.

Sokféle módon próbáltuk már, hogyan lehetne ehhez adatokat gyűjtenünk, úgy, hogy közben ne legyen ez plusz teher, hanem próbáljuk rutinszinten beépíteni a mindennapokba. Több területre sikerült már olyan rendszereket kidolgoznunk, ahol ez jól megy, pl. a segítségkérések, adományok tekintetében, külön rendszerezve pl. a gyógyszereket, kríziscsomagokat, szemüvegeket, és más adományokat. Aztán jól megy az ösztöndíjprogramban is, a “szülinapos”-ban is, most próbáljuk ehhez igazítani a havi térítési díjakat támogatók visszacsatolását. A Pandémia miatt most bővült ez a digitális eszközökkel történő támogatással, és családi támogatásokkal. De azon, hogy a napi sokféle segítségnyújtásból hogy nyerjünk ki adatokat, még dolgoznunk kell.

A segítségnyújtásnak ugyanis sokféle szintjén vannak a családok nálunk. Nyilván a legtöbbet Toldon kapják, hiszen itt van a modellfejlesztésünk, a legtöbb hatást ide összpontosítjuk. Ám probléma is van itt bőven, több, mint máshol, ezért is dolgozunk itt. Ami azt is magával hozza, hogy a befektetés több, az azonnali eredmény viszont kevesebb, mint egy, mondjuk úgy, könnyebb településen. Viszont, ezzel számolva, itt eleve 20 évre terveztünk.

A segítségnyújtás pedig nálunk nem szimpla kríziskezelést, adományozást jelent, hanem amit végzünk, azt mi fejlesztő segítségnyújtásnak nevezzük. Ebben arra ösztönözzük a hozzánk fordulókat, abban próbálunk meg segíteni, hogy önmaguk legyenek képesek megoldani a problémáikat. Ezzel szeretnénk elkerülni a tanult tehetetlenség erősítését, ugyanakkor látjuk azt is, ha nem segítünk, önmaguktól nem képesek bizonyos helyzeteket megoldani. Ezért aztán minden család egyedi, a maga problémahalmazával és megoldási lehetőségeivel is.

Így ez nem hangzik túl jól, mert olyan, mintha minden problémával küzdő család mellett ott kellene lenni, ki tudja meddig… ezért kapcsoljuk össze a kezdetektől közösségfejlesztéssel a munkát, remélve, hogy az egyre erősödő közösségben kialakulnak olyan szabályok, amelyekhez képesek igazodni, és azt is, hogy az egymásra hatás a közösségen belül pozitív irányba lesz fordítható. Ez pedig azt jelenti, hogy az önálló problémamegoldás képességének fejlődése és a közösség egyre jobb működése lassan mentesíti az állandó jelenlét alól a segítőket.

Szóval, az a nehéz, hogy ha a ráfordításokat akarom kimutatni, abban nagyon sok beavatkozást tudunk naponta is felmutatni, pl. azokban a beszélgetésekben, telefonon, messengeren, vagy személyesen, amikor próbáljuk tisztázni, értelmezni velük a kialakult problémát, ehhez megkeresni a rendszeren belüli megoldási lehetőségeket, és ezt menedzselni. Ha nem megy, akkor segíteni, de csak annyit, amennyi feltétlen szükséges ahhoz, hogy az illető önmaga oldja meg, érezze ezt, ne pedig azt, hogy szólt, és megoldották helyette.

Persze ez sem egyszerű. Van, amikor egy-két telefon után megy a dolog, van, amikor több sem elég. A kolléga, aki dolgozik vele, időt fordít rá, a segítségnyújtásra, ám az eredményesség ettől még nem biztos.

Mondok egy példát, hogy jobban érthető legyen. A héten hozzánk fordultak az egyik faluból, egy egyedül élő, szociálisan rászoruló beteg ügyében, aki műtétre vár, és steril szoba kialakítására lenne szükség. A kollegánk, aki fogadta a kérést, a nálunk szokásos lépések mentén haladt. Miután egy ilyen meghaladja a lehetőségeinket, de együtt az önkormányzattal talán segíthetünk, így hozzájuk fordult. Ám ott az illetőt nem ismerték. Azt mondták, ilyen nevű nem is lakik a kis faluban. Még ettől az információtól sem engedtük el az ügyet, hiszen nem egyszer jártunk már el olyan esetben, mikor nem volt bejelentve valaki, vagy Romániából költözött ide, és nem voltak rendezve a papírjai, stb. Sok telefon után tisztult a kép, az illető nem is itt él, hanem a megyeszékhelyen, csak valami ismerőse úgy gondolta, mi biztosan segítünk. Ám mivel mi nem dolgozunk az egész megyében, csak itt, ebben a járásban vagyunk folyamatos szociális munkával jelen, így próbálkoztak. Ha itt a “bemeneti” oldalt nézem, sok idő ment el ezzel, viszont eredményként nem tudunk felmutatni semmit.

A másik, ami nehéz, hogy a ráfordításokat most tudjuk realizálni, a mindennapokban, az eredmények egy jelentős része viszont a jövőben mutatja meg magát. Van, ami most, mert pl. ha kiváltunk egy gyerekgyógyszert, és a gyerek meggyógyul, az egy gyors ráfordítás-eredményesség történet. De a tanulás pl. az később mutatja magát.

A jövőben pedig sosem lehetünk biztosak. Rengeteg energiát fektettem korábban egy-egy gyerekbe. Volt, akinél látványosan sikerült, de volt, aki később olyan hatások közé került, ami nem tükrözte a befektetett pénzt, munkát, és ugyanúgy él, mintha meg sem érintettük volna. Ilyen hatás a kriminalizáció, a prostitúció, a kábítószer, az alkohol. A sokadik ilyen kudarc elemzése után fogalmaztam meg, hogy nem egy gyerekkel kell százat lépni, hanem százzal egyet. Ami ugye a rendszerszintű gondolkodás, bár nem zárja ki az egyes tehetségek felkarolását sem.

Sok támogatót kell győzködni arról, hogy a változások ebben a rendkívül bonyolult probléma-rendszerben, amit a generációs szegénység jelent, mindig bizonytalan kimenetelűek. Hogy iszonyú munka, és sok idő változtatni beidegződéseken, elvárásokon, szocializáción. Sokan mondják, hogy az lenne a megoldás, ha kiszakítanánk a gyerekeket ezekből a közegekből, megakadályozva a leamortizáló hatásokat. Én ezt – persze nem vonatkoztatva azokra az esetekre, amikor a gyerek veszélyben van – nem támogatom. A családokat kell képessé tenni arra, hogy úgy neveljék fel a gyerekeket, hogy azok majd egy másfajta életutat legyenek képesek járni, mint a szüleik.

Sok-sok ráfordítás, befektetés, türelem szükséges ahhoz, hogy biztosabb eredményeket láthassunk. Persze az is jó lenne, ha ehhez tudnánk egy, a változásokat támogató közeget teremteni. Amihez egy esélykiegyenlítő gondolkodású rendszer kellene. De ami most van, az nem ilyen. És ahogy telik az idő, úgy érzem, hogy egyre messzebb kerülünk ettől.

Talán ezért is fontos a ráfordítások és az eredmények mérése. Legalább nálunk, civileknél. Hogy megmutathassuk: lehetne ezzel az egésszel tervezetten, hatékonyságában mérve tenni valamit. A mérésektől nem kell félni. Mert akár jó eredményt mutat, akár rosszat, lehet tanulni belőle.

Ahol mérés van, ott tervezés is van, és értékelés is. Ahol nincs, annak az az üzenete, hogy a hatékonyság nem fontos.

A mérés tükröt tart. Meg kell tanulni belenézni.

ITT OLVASHATÓ