KAMPEC DOLORES CVIII. – LÉGY (M)A GYEREK

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2021.01.23.

Így január végére sem múlt el még szilveszter, a papírtrombiták hangja most is pattogott ide-oda a Szentháromság szobor, a templom tornya és a kocsma kéménye között, amely úgy pipált, akár bármely olajos hajú reménytelenül a sparhelt melegénél, és a csillagok is úgy ragyogtak épp, mint tavaly, amikor este lett. Tehát állni látszott az idő, bár a remény szaladt. Béla is még az év leteltének iszonyatában bolyongott ide-oda, csuklyás szemei előtt bukott le a nap és kelt fel a hold, hogy semmi sem változott, szava sem, volt és akadt azóta, és végleg Buddha lett. A magasztos, aki csak nézi a világ folyását szoborszemeivel, szoborfüle van és szobor a pötty a homlokán, a transzcendens bucsui vásárfia lett ő vetkőző nős toll, műanyag pisztoly és similabda fűrészporral töltve is egyképp.

Minden volt Béla, mint ahogyan örökké volt, lesz és van a székén a kocsma kövén a feneke jól ismert vonalaival, a fa tetején és a kukoricás szélén a temetőbe haladva, csak otthon nem járt már tán egy éve is, vagy soha talán. Aztán mégis valahogyan, mert emlékezett arra, amikor a legyét siratta valaha. Az ő légy cimboráját, akit magára hagyott a szoba pusztaságban pókok meg az éhség martalékául, és el sem tudta temetni, így nem volt miatta a végtelenben sehol vagy épp egészen ott. Így mélázott Béla fülében még a trombitákkal az ivó székén három parttalan hete már, és nem akaródzott jönnie, de nem is tudott. Körötte az olajos hajúak, a bánatos szeműek élték menetrend-életüket, szítták a keserű cigarettát és ágyba dőltek bizakodva kelve ki mindig újra belőle, és mindig ugyanúgy.

Egyszer csak rézsút sütött be a nap, és a redőny léceivel csíkokat rajzolt a fröccsök ura arcára, amitől olyan lett, mint önmaga börtöne. A rács, a foglár és a rab egyszerre, a kívül, belül leselkedő halál, Isten és szülötte, kezdet és vég, azaz a magány. Béla gyönyörködni kezdett volna a szív efféle szobrán épp, kibogarászni készülve az üzenetet, amit az idő küld neki, buddhaszeme kitágult volna, buddhafüle hallani készült rőzsedalokat, amikor birizgálás futott végig a karján. Fürge csiklandás mint a lehelet, sóhajtás csupán, de annyira épp, hogy rá kellett nézni-tekinteni, mint hatalmas istennek, akit a halandók zavarnak a halhatatlanságban, ami kettőnek összekeveredni nem szabad soha, mert ott ér véget a hit és kezdődik a vallás. Jönnek a papok, bádogbánosok sunyi szemekkel, és elkezdenek harangozni, aminek vége soha jó nem lehet...

ITT OLVASHATÓ