NÉPSZAVA
Szerző: MARKÓ BÉLA
2020.08.08.
Szólt nekünk a román államfő még a járvány kezdetén, hogy mossunk kezet: „Ne öleljék meg a barátaikat, kerüljék a kézfogást és minden közvetlen érintkezést! Amikor hazatérnek, mossanak kezet!” Hasznos tanácsok, csak azon lepődtem meg, hogy az elnök mondja ezt a televízióban, és nem egy orvos, aki esetleg részletezné is, miről van szó, szappan, fertőtlenítő stb. Kissé zavart az is, hogy eddig is szoktam kezet mosni, nem volt szükségem ehhez Klaus Johannis felszólítására. Aztán figyelmesebben elolvastam az államfői nyilatkozatot, és restelkedve láttam, hogy így kezdődik: „Kedves románok”. Hiszen ezt nem nekem címezték. Ez az ember tudja, hogy engem már az édesanyám megtanított a kézmosásra. Az elnök a románokhoz beszél. Háborodjanak fel ők, ha akarnak! És ezek szerint azt sem kell magamra vennem, amit a szolidaritásról mond: „Mint egy igazi család, amely gondot visel minden tagjára, ugyanúgy meg fogjuk nyerni ezt a csatát, ahogy összefogtunk és győztünk más válságos pillanatokban is, amelyekkel nemzetünk a történelem folyamán szembesült.” Tiszta beszéd. Vagy román vagyok én is, vagy nincs szükség a szolidaritásomra. Sajátos nemzetfelfogás, sajátos államrezon. Ehhez képest a Ceaușescu-rezsim elkényeztetett minket, mert végeérhetetlen szónoklataiban a pártfőtitkár így hivatkozott népére: „románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek”. Csak a nyolcvanas évek végén lettünk hirtelen „magyar nemzetiségű románok”. A rendszer bukásával aztán hosszú időre eltűntek ezek az átkeresztelési kísérletek, viszont Klaus Johannis kizárólag románként emlegeti országának polgárait. Már az is felüdülés lenne, ha így szólna hozzánk: „Kedves honfitársaim!” De nem, még erre a gesztusra sem hajlandó. Nem újdonság ez nála, én is többször szóvá tettem, most csak azért térek vissza rá, mert hiába tetszelgett az elnök a nagy romániai család mindentudó családorvosának szerepében, a csatát, sajnos, még nem nyertük meg. Éppen ellenkezőleg, miután a romániai társadalom valóban összeszedte magát, és csökkenni látszott a veszély, az utóbbi hetekben ismét elharapózott a járvány, és most bármerre utaznak a román állampolgárok, akár Görögországba nyaralni, akár Magyarországra látogatóba, csak úgy engedik be őket, ha pecsétes papírt tudnak felmutatni, hogy nem betegek. A görögök talán beérik egyetlen koronavírus-teszttel is, a magyar határon már kettő kell, negyvennyolc órás időközzel. Mi például le is mondtunk nyaralási terveinkről, nem volt kedvünk a hercehurcához.
Végül is mi történt? Sok oka van nyilván annak, hogy megugrott a fertőzések száma, és azoknak is van némi igazuk, akik azt mondják, hogy azért van már ezer fölött a napi új esetek száma, mert tesztet is jóval többet végeznek naponta, mint azelőtt. De aki végigmegy az utcán valahol Romániában, láthatja az összevisszaságot: belépsz egy üzletbe, megmérik a lázadat, aztán belépsz a másikba, rád se hederítenek. Vírustagadók magyarázgatják itt is, ott is, hogy világ-összeesküvés az egész. Valamit sikerült nagyon elrontani menet közben. Ugyanis az első hetek patetikus, olykor szereptévesztő, de alapjában véve helyénvaló nyilatkozatai után kormányoldalon és ellenzékben is felocsúdtak a politikai pártok, hogy választási évben vagyunk. Az önkormányzati választásokra júniusban került volna sor, de szeptember végére halasztották, a parlamenti választásokat pedig remélhetőleg rendes időben, december elején meg lehet tartani. Az államfő kierőltette tavaly a többségi szociáldemokrata kormány megbuktatását, és egy kisebbségi nemzeti liberális kormány beiktatását. A második, alkotmány szerint egyben utolsó mandátuma ez, lehetne kiegyensúlyozott, konszenzuskereső elnöke Romániának, ezzel szemben megszállottan hadakozik a szociáldemokratákkal, akik továbbra is bármit meg tudnak szavazni a parlamentben, ha összeszedik magukat és egy-két kisebb pártot még maguk mellé állítanak. A Szociáldemokrata Párt addigi elnökének bebörtönzése utáni zűrzavarban nem volt nehéz a kormánybuktatás, afféle megelőlegezése volt ez az éppen növekvő népszerűségű Nemzeti Liberális Párt idei őszi választási győzelmének. Csakhogy közben a baloldal valamennyire rendezte sorait, a jobboldal pedig mind rosszabbul kormányoz, kicsúszott a kezéből az irányítás, és akár az is elképzelhető, hogy elveszíti a választásokat. (Baloldal? Jobboldal? Romániában, mint ahogy egyre több helyen másutt is, nem árt fenntartásokkal kezelni ezeket az ideológiai címkéket.) Most aztán teljes a pánik. Egyszeri kisiklásnak tűnhetett három hónappal ezelőtt, hogy Klaus Johannis elrettentő példaként a magyarok autonómia-törekvéseit is bevetette, és politikai ellenfeleit magyar-, illetve RMDSZ-barátsággal vádolta, egyértelműen kampánycéllal. Kiháborogtuk magunkat – én is –, aztán próbáltunk napirendre térni fölötte. A minap viszont kétségbeesetten megismételte ugyanezt: „A kormány megtette kötelességét, az elnök megtette kötelességét, a hatóságok is megtették kötelességüket. De erre fel az SZDP elkezdett megoldásokat keresni, az SZDP számára, nem a románok számára. Be kell ismernünk, sajnos, hogy az SZDP még ellenőrzése alatt tartja a parlamenti többséget, együtt másokkal, akikkel paktál, például az RMDSZ-szel. Ne felejtsük el, hogy nemrég az SZDP megpróbálta fű alatt átvinni a parlamenten az RMDSZ egyik kezdeményezését, hogy autonómiát adjon az úgynevezett Székelyföldnek, mert az SZDP ott lép akcióba, ahol még hatalma van, a parlamentben.” Természetesen szó sincs róla – én is mondhatnám: sajnos –, hogy a román parlamentben a magyarokon kívül bárki is meg akart volna szavazni egy ilyen tervezetet, az elnök sem ezért dühös, hanem mert a parlamenti többség törvényes keretek közé próbálja szorítani a rendkívüli intézkedéseket, és valóban megkísérli ellenőrizni a kormányt.
A lényeg: Romániában ma minden politikai nyilatkozat kampánybeszéd. Ki-ki az őszi választásokra kampányol, és a koronavírus elleni küzdelmet is erre használja. Az ellenzék is. Ők valóban élet-halál harcot folytatnak a politikai túlélésért, és az államfő kirohanásait hallgatva, félelmük egyáltalán nem alaptalan. Mivel sem karizmatikus vezetőjük, sem világos víziójuk a jövőről, hiába van igazuk emberjogi kérdésekben, mert csak ide-oda kapkodnak, és nem tudják az államfőt vagy a miniszterelnököt, Ludovic Orbant rákényszeríteni az egyeztetésre. Másik oldalon meg Ludovic Orban, aki mohón áhítozott a kormányrúdra, most nem képes akár orrvérzésig konzultálni a parlamenti pártokkal, ami nemcsak kötelessége, hanem érdeke is, kisebbségben lévén. Rendeleti kormányzásra törekszik, arrogánsan mellőzi a parlamentet, aztán intézkedései sorra zátonyra futnak, ha máshol nem, az alkotmánybíróságon. Úgy tűnik, neki sem a járvány az igazi ellensége. Pedig ez a ránk szakadt pandémia esély is arra bárhol a világon, hogy egy kormány bebizonyítsa közigazgatási-szervezési képességeit. Válsághelyzetben lenne igazán szükség a demokratikus játékszabályokat betartó, felelős kormányzásra. Ez nem sikerült Ludovic Orbannak, akinek persze a nagy romániai családban nem a családfő szerepe jutott, hanem valamiféle „fuss ki, öblítsd ki” lett belőle Johannis mellett. Talán naiv vagyok, de még mindig hiszem, hogy a jó kormányzást retorikával helyettesíteni ideig-óráig lehet ugyan, ám ebből előbb-utóbb nagy baj lesz. Ki hiszi el az elnöknek, hogy az egészségügyi válságot politikai ellenlábasai okozták: „Az a fontos, hogy együtt a lehető legjobban lábaljunk ki ebből az egészségügyi válságból, amelyet egy romániai párt idézett elő cinikusan. Mindenkinek sok egészséget kívánok.”...