2020. július 20., hétfő

AHOL AZ OKTATÁS RENDBEN VAN, OTT NE NYÚLJON BELE SE AZ ÁLLAM, SE AZ ÖNKORMÁNYZAT

444.HU
Szerző: SZUROVECZ ILLÉS
2020.07.20.



- Vecsei Miklós évtizedek óta a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. 

- A hajléktalanellátásban kezdte, az MSZP-kormányok alatt öt évig hajléktalanügyi miniszteri biztos is volt.
 
- Tavaly óta miniszterelnöki biztosként dolgozik, miután a kormány megbízta, hogy terjessze ki 300 településre a Málta Jelenlét-programját, amit évek óta visznek az ország számos nyomortelepén. Ezt évszázados léptékben is egyedülálló lehetőségnek tartja.
- Amikor éppen nincs vidéken, a Belügyminisztériumban ül, pár ajtónyira Pintér Sándortól, akivel majdnem minden hétvégén együtt beszélik át a szegénység helyzetét.
 
- Óvatosan kritizál: ami nem az ő területe, arról inkább nem mond semmit, Gyöngyöspatáról pedig csak Gulyás Gergellyel és Pintér Sándorral osztotta meg a véleményét.

Vecsei Miklós: Egyet hadd mutassak, mert el fogom felejteni. Kiss Dávid kollégám sokáig Monoron dolgozott a telepen, most a Poket sorozatban újra megjelent a Cigánytelep nyolctól négyig című könyve. Elég nyers és igaz. Van hozzá egy póló is. Szerintem nagyon szép, az van ráírva, hogy „Mid van, amit nem kaptál?” Azt gondolom, hogy amíg a társadalom szerencsésebb része nem tudja jól megválaszolni ezt a kérdést, addig nem lesz igazából változás. Szívesen adok belőle, annyi a feltétel, hogy hordani kell...

SZOCIOKULTURÁLIS KÖRNYEZET

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2020.07.19.


Azt hiszem, a felsőoktatás annak idején elég jól belém (is) sulykolta azt a szempontot, hogy mennyire fontos az oktatási hatását nézni annak, honnan érkezik a gyerek az iskolába. Hogy a gyerekeket mindig a szociokulturális helyzetével együtt kell értelmezni. Ennek a bevésése azóta is fontos pedagógiai elv a szakemberképzésben.

Ám ennek a megvalósulását a gyakorlatban nem látni. A nagy központi szervezési és elvárási rendszerben ezek a szempontok úgy tűnik, nem érvényesülnek. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy a szakma azt elemzi, tanítja, írja, feltételezi. Ha valaki beleolvas ennek a szakirodalmába (van bőven), mintha más dimenziókba kerülne. Valami félelmetes távolságot érzek ettől, mondjuk a gyöngyöspatai történésekkel, vagy az iskolaőr rendszerbe állításával összevetve.

A történet pedig e nélkül elég borúsan fest. Az elvárások, melyek figyelmen kívül hagyják a szociokulturális hatásokat, értelmezhetetlenek a gyerekek számára. A pedagógusok nyilván érzékelik, hogy baj van, de a reakciók a legtöbb helyen nem a szakirodalom szerinti ajánlások útján körvonalazódnak, hanem maradva a poroszos, frontális, egységesen, a tanmenet szerint haladó (sok helyen nagyon pontosan ellenőrizve, hogy ugyanaz legyen beírva, ugyanakkor, mint ahogy azt megtervezték, mert csak ebben a tempóban lehet a végére érni a tananyagnak), a gyereket figyelmen kívül hagyó szemléletnél. Amiben a kudarc elleni védekezés többnyire így hangzik: “hát ezekkel nem lehet haladni…”.

És nem értik, hogy amit ők tanultak, ahogy ők tanulták, az miért nem működik. Mivel ők úgy csinálják, ahogy szerintük, no meg a “fenti utasítás” szerint jó, a hiba nyilván a gyerekben van. Akkor hát külön kell tenni az ilyet, mert akadályozza a többit, “akivel lehet haladni”, mert ugye ők normálisak, és erre kapott képzést annak idején a pedagógus. Akikkel nem kell kínlódni, hogy figyeljen, aki “akar”, akinek a motivációjáért nem kell megküzdeni, akinek csillog a szeme, aki a tudásra éhes és nem a tízórait várja, aki megcsinálja, amit a pedagógus kér, és úgy csinálja meg, pontosan, ahogy azt elvárják tőle.

Sokat gondolkodom, hol akad el a történet. Talán nincs módszertan párosítva a tézisek mellé amikor tanulják? Talán ott kellene ezerrel beépíteni pl. a differenciálás módszertanát? Az egyéni fejlesztési tervek fontosságát, amiben kikerülhetetlen a szociokulturális hatás értelmezése? A projektmunkát beemeltetni minden tantárgy módszertanába? Hogy tudjunk végre szakítani a poroszos, frontális szemlélettel… Vagy egyszerűen, amit régóta mondok, beemeltetni a szakemberképzésbe a szociális nézőpontot?

Elképesztő egyébként, milyen mondatokat talál az ember szakirodalomban is. Pl. ezt: “Főleg az iskolakezdés elején rendkívül fontos lehet a szülők beengedése a bizalom megnyerése miatt, a kölcsönös ismerkedés miatt.” Igen, jól látják: “beengedése”. Mindez a bizalmi viszony miatt… Vagy ugyanitt a túltolása az egésznek: “Még kedvezőbb irányt vehet az együttműködés, ha egy-egy szülő vezeti azokat a tereket (terem, szoba, klub), ahol inkább szülők fordulnak meg.” Na igen…ez is nagy tapasztalat után íródhatott le, nyilván nem vonva kétségbe, hogy előfordulhatott ilyesmi… és egy darabig még úgy is tűnhetett, hogy működik. De hogy sem tömegesen, sem hosszú távon nem tartható fenn, az tuti.

Szóval, valamit másképp kellene tanítani a szakembereknek, elvárni a rendszernek, és tenni a pedagógusoknak, bizonyosan, hogy elindulhassunk ebből a gödörből felfele. Ám még mindig csak lefele csúszunk, és megannyi tényező dolgozik azon, hogy a gödör mélyüljön. Még tovább.

Talán, ha először figyelnénk a gyereket. Beszélgetnénk vele, hogy értsük. Ha értenénk, ha megértenénk, szeretne minket. Ha szeretne, akarna nekünk megfelelni, és tanulna velünk. Ha ő szeretne, a szülő sem támadna. Ha megtanulnánk ÚGY szólni hozzájuk. Ami nem bántó, kirekesztő. Ha nem azt éreznénk belül, és érzékeltetnénk kívül, hogy “lealacsonyodunk” hozzájuk.

Számtalan eset jut eszembe, mikor behozták magukkal azt a “mást”, amire én sem voltam felkészülve. Emlékszem egy lelkes beszámolóra: “Te tudod, hogy az én apukámnak karperec van a lábán? Bizony..mindig rajta van, hogy lássák, merre megy. És képzeld, úgy csinálja, hogy a nadrágját aládugja…hogy ne sutulja a bokáját….” . Vagy a másikra, akinek rendszeres gyógyszerszedéssel tartható úgy az állapota, hogy a többivel együtt dolgozhasson, ám szól, hogy ő most már nem szedi. Mert apu a börtönből azt mondta, hogy ne szedje. “Azt mondta, ne szedjem, mert hülye leszek tőle.” Hát nem szedi.

És nemcsak ilyen esetek vannak, hanem más, apró jelek is. Amiket észre kellene venni. Egy kialvatlan szem, egy agresszív beszólás, egy filmélmény, ami nem gyereknek való, és láthatóan feszíti az emléke is, egy utcai verekedés, amiben a gyerek családja is érintett, a családon belüli féltékenységből induló cirkusz, a felnőttek otthon másokat lealázó beszélgetése, a virrasztalások hatása, a tartozások, a kártyás villanyóra működése, mindaz, amiben benne élnek, ami a pedagógusok zöme számára ismeretlen, ezért érthetetlen, gyerekestől, mindenestől.

A többség azonban ezt nem is akarja érteni. “Ez nem ránk tartozik.”-mondják. “Nekünk a gyerekkel van dolgunk. A többit oldja meg más.” – hangzik gyakran.

És mindenki próbálkozik, a saját határain belül, ugyanezzel a viszonyulással: “az már nem az én dolgom”. Miközben azt látjuk, hogy megoldás csak akkor lesz, ha megtanulunk a másik terület szemével is ránézni erre az egészre. És főleg, ha megtanulnánk az ő szemszögükből is látni minket.

Rájönnénk akkor, mennyire használhatatlan módszertannal, szemlélettel közeledünk hozzájuk. Megértenénk, hogy másképp kellene. Hogy ez az igazi kihívás a pedagógiában. És ebben is van siker, önmegvalósítás. Csak a közeg ezt most nem támogatja. Elméletben persze sokan elemzik, írják, mondják, hogyan lenne jó, hogyan kellene….a gyakorlatban azonban kevesen csinálják.

Jó lenne pedig, ha többen lennénk. Együtt…a terepen is.

ORBÁNÉK TOVÁBBRA IS MAGUKNAK OSZTHATJÁK AZ EURÓPAI PÉNZT

HÍRKLIKK
Szerző: NÉMETH PÉTER
2020.07.20.


Most azt jósolják Brüsszelben, hogy ha már eddig elhúzódott az uniós országok vezetőinek csúcsértekezlete, mindenképpen megkötik a megállapodást. A két naposra tervezett tanácskozás immár a negyedik napja tart – eredmény nélkül. Mégis, a sok-sok elfoglalt kormányfő – nyilván lemondva a korábbi, tervezett programját – ott maradt, hogy tető alá hozza az egyezséget. Alkalmi lobbicsoportok alakulnak, hogy ki-ki képes legyen növelni saját táborát, ezáltal növelni súlyát, befolyását. Ebben a mi miniszterelnökünk is jeleskedik; a V4-es, egyébként nem túl erős, de a vétójog szempontjából megkerülhetetlen csapatát úgy tűnik, maga mellé tudta állítani a jogállamiság kihagyásának kérdésben, oda tudta emelni maga mellé a szlovén kebelbarátját is, és most egy váratlan húzással, az olaszokat is. Utóbbiakat úgy, hogy az itáliaiak által követelt nagyobb támogatás harcosaként tüntette fel magát, ezzel – ahogy egyesek fogalmaztak – váratlan gólpasszt adott a déli országnak.

Nem véletlen, hogy Paul Lendvai – minden bírálata mellett – elismeri Orbán Viktor taktikai, hatalomtechnikai képességeit; még Európában is ügyesen játszik az érdekek között, és persze maximálisan kihasználja lehetőségeit. Azt például, hogy a Tanácsban minden egyes államnak vétójoga van. Neki is. Sokszor leírtuk már: amikor létrejött az unió, illetve annak elődje, alapvetően a közös érdek és a közös értékek alapján határozták meg az alapítók a jövőjét. Senki nem kalkulált azzal, hogy egyszer majd jön valaki, akit beemelnek maguk közé, és az együttes felelősséget elkezdi másként értékelni. Elkezdi úgy használni a laza jogszöveget, hogy abban a kibújókat, a saját érdek érvényesítésének lehetőségét keresi, és találja meg – jelentősen megnehezítve ezzel minden megállapodást.

Most különösen fura helyzet állt elő: a világjárvány óriási károkat okozott minden egyes tagállamnak, nincs olyan ország, amely ne szorulna segítségre. Orbán ugye már a kezdetekben bírálta az uniót, amely szerinte egyáltalán nem segít – természetesen az állítása nem volt igaz, de kit érdekel ma ez Magyarországon? – , ezúttal viszont irdatlan nagy összeg felvételét célozták meg Brüsszelben...

SZABAD SZEMMEL – EU-CSÚCS: BIZONYTALAN, HOGY LÉTREJÖN-E AZ EGYEZSÉG, DÉLUTÁN FOLYTATÓDNAK A TÁRGYALÁSOK

NÉPSZAVA - ONLINE
Szerző: SZELESTEY LAJOS
2020.07.20.


FAZ/Bild Zeitung/Frankfurter Rundschau 

Egyelőre teljesen bizonytalan, hogy létrejön-e az egyezség a hosszabbításban, az uniós csúcsértekezlet immár 4. napján, miután az eredetileg kétnaposra meghirdetett megbeszélések hajnali egyeztetések után délután 2-kor folytatódnak, miközben a szívós alkudozás egy pontján kiderült: a német kancellár a jogállam ügyében beállt a magyar és a lengyel álláspont mögé. Ám ezzel kiváltotta a hollandok és az osztrákok felháborodását. A takarékos négyek mindenesetre ragaszkodnak ahhoz, hogy az eredetileg tervezett 750 milliárd eurónál csak kevesebbet költsenek a vírus által súlyosan érintett országok megsegítésére, és hogy csökkenteni kell a vissza nem térítendő juttatások összegét. 

Ugyanakkor teljesen nyitott az is, mi lesz a demokratikus normák betartásának követelésével. A Frankfurter Allgemeine Zeitung feltűnőnek nevezi, hogy vasárnap déltájban éppen Orbán Viktor jelentette ki: mindenképpen meg kell állapodni. Noha éppen ő fenyegetett vétóval arra az esetre, ha a költségvetést és a pénzügyi segítséget a jogállamiság tiszteletben tartásához kötik. Ami az egyik hatalmas akadályt jelenti az egyezség útjában. A kérdést előző este az Európai Tanács elnöke végre napirendre tűzte, ám gyorsan kiderült, hogy a magyar politikus nincs egyedül. Egyetért vele a három másik visegrádi tag. 

Vasárnap délelőtt Orbán elsősorban holland kollégájára adott le sortüzet, miután az a jogállam leghevesebb védői közé tartozik. Mint mondta, nem érti, hogy Mark Rutte miért utálja őt vagy Magyarországot. Meg hogy ragaszkodni kell a demokráciához. A kezére játszik, hogy a hágai kormány vezetője egyébként is a figyelem központjában áll, hiszen a takarékos négyek képviselőjeként kemény álláspontot képvisel az anyagiak dolgában is. 

A Bild Zeitung számolt be arról, hogy szombat este a német kancellár váratlanul megtámogatta a magyar és a lengyel álláspontot, amikor a francia elnök társaságában éppen a spórolást hirdető hollandokat, osztrákokat, svédeket, dánokat, valamint finneket igyekezett meggyőzni. Éppen ő, akinek a menekültválság óta fölöttébb zilált a viszonya Orbánnal. De hát próbálja menteni a csaknem kétbillió eurós tétet és elősegíteni a kompromisszumot. 

Ám Rutte kemény maradt és felsorakozott mögötte az osztrák kancellár is. Mármint hogy nem szabad rossz egyezséget tető alá hozni Orbánnal, és hogy a jogállamiság vörös vonalat jelent. Amibe beletartozik, hogy a magyar politikus nem juthat vétójoghoz. A szankciókról kétharmaddal kell határozni, így a magyaroknak szánt támogatásokat akkor is mérsékelni lehet, ha a lengyelek vagy a szlovákok ellenkeznek. Ez azonban cseppet sem tetszett Angela Merkelnek, ám a holland vezető erre azt válaszolta, hogy a kancellár és Emmanuel Macron kész tények elé állította a földrészt, amikor bedobta a csomag ötletét, úgyhogy ő tehet mindenről. 

Előzőleg Orbán viszont kijelentette, hogy ha elakad a szerződés ügye, akkor azért a holland a felelős. Mint ahogy az egész káoszért. A vádaskodás aligha járult hozzá a konstruktív vitához 

A Frankfurter Rundschau hozzáteszi, hogy az osztrák miniszterelnök bírálta azokat a tagországokat, amelyek túlságosan is rugalmas álláspontot tanúsítanak a jogállamiság ügyében. A lap a Bild cikke alapján hozzáteszi, hogy éppen Merkel lehetett a célpont. Előzőleg ugyanis Orbán kilátásba helyezte, hogy megtorpedózza az egész koronacsomagot, ha a kifizetéseket a jogállamiságtól teszik függővé. Ezt akarta a német kancellár elkerülni, hogy gyorsan zöldágra lehessen vergődni a milliárdok elosztásáról. A frontok mindenesetre érdekesen alakulnak. Orbánon kívül a portugálok első embere is elfogadhatatlannak minősítette a takarékos négyek ellenállását. Ezzel szemben a luxemburgi kormányfő fontosnak tekinti a jogállami mechanizmus bevezetését. Xavier Bettel kifejtette: nem szabad megengedni, hogy egyesek kétségbe vonhassák az unió értékeit, amik a közösség gerincét képezik. Mert az EU nem zöldséges üzlet, ahol mindenki kedvére válogathat.


A Brüsszelből keltezett kommentár sajnálatosnak tartja, hogy a tagállamok már csupán pénzeszsáknak nézik az EU-t, és képtelenek politikai célt adni az uniónak, de ezen belül különleges, amit Orbán Viktor művel. A közösség holtpontra jutott, az egymásnak feszülő erők kölcsönösen blokkolják egymást, a mechanizmus magától már nem jön mozgásba. Az persze természetes, hogy minden vezetőnek a saját országa érdekeiért kell harcolnia, de amikor a költségvetés, vagy a gazdasági segélycsomag forog kockán, akkor is meg kell lennie a közös politikai törekvésnek. Ám pont itt hibádzik a dolog. Hiszen a közösség nem lehet puszta kifizetőhely. 

Ennek azután egészen groteszk megnyilvánulása volt, amit Orbán üzent, hogy ti. csak a magyarok dönthetik el, mire fordítják a saját pénzüket. Már engedelmet, de ez ostobaság. Uniós pénzből valósul meg a magyar közbeszerzések több mint fele. Ez az összeg nem Magyarországé. Ám a politikus csak azért lehet ilyen pofátlan, mert más EU-vezetők már nem képesek következetesen gondolkodni. Például vegyük azt, hogy a holland kormányfő gyakorlatilag vétójogot követel magának az újjáépítési alap felhasználásánál. De akkor miként akarja, hogy a magyarok, lengyelek és mások ne ragaszkodjanak a vétóhoz, amikor ikgyekeznek kivédeni, hogy a jogállam megsértése miatt megvonják tőlük a szubvenciókat? 

A helyzet arra emlékeztet, mint amikor a lengyel nemesség a 18. században minden döntést meggátolt a parlamentben, ezért az ország játékszerré vált az ellenségek számára. A csőlátás azonban veszélyes. Az EU lényege az egységes piac, amely segít növelni a jólétet. Olyan keretet nyújt, amelyben egyenlő jogok illetnek meg majdnem félmilliárd embert. Védi a kisebbségeket, olyan egyéni szabadságjogokat alkot, amikért másutt ölnek. Riasztó, hogy ezeket a vívmányokat egy ideje az unión belül szabotálják. Pedig nemes program volna védeni és elmélyíteni az eredményeket. Ami mögé mind a 27 tagnak be kellene állni. Persze alighanem annak is meg lenne az ára.

A lap úgy látja, hogy a gazdasági mentőprogram körüli vita jól rávilágított: immár nem egyeztethetőek össze egymással Európában a különböző kormányzati és életmodellek. A három napja tartó brüsszeli csúcs megmutatta, hogy enyhén szólva is mennyire sajnálatos az EU állapota. Az unióból már nem sok maradt. Éppen most porlad szét a háború utáni rendezés egyik legmerészebb találmánya. 

A német-francia segélytervet csalinak szánták, hogy a többiek ráharaphassanak. Hiszen a válság megtépázta a 27-ek egységét, azért bizonyítani kellett az összetartást. Ám immár látnivaló, hogy odalett a szervezett magasabb rendeltetése. Összekötő szál persze volna elég, amiből kiemelkedik az egységes piac. Abból mindenki csak profitál, még a nettó befizetők is, mégsem sikerül a tagoknak kompromisszumot kötniük. Fontos természetesen, hogy ekkora összeg elosztásánál ragaszkodnak a szabályokhoz és az ellenőrzéshez. Amihez idő és jó idegrendszer szükséges. Az is jogos, hogy a támogatást a jogállam védelmének új eszközeként kívánják bevetni. Ám immár csak nehezen lehet elviselni a takarékos négyek dogmatizmusát, vagy Orbán és a többiek nacionalizmusát, ami hatalmuk bebiztosítását célozza. 

Az egyes kormányzati és életmodellek ütik egymást és ez tragédia, mert mutatja, hogy tehetetlen az egyébként ritkán megmutatkozó német-francia szövetség. Merkel és Macron lendületet akart adni az EU-nak, ám cserében szűkkeblű elosztási harcot kapott, no meg azt, hogy az egységet nem lehet megvásárolni. Ha kudarcot vall a mostani próbálkozás, akkor el kell gondolkodni azon, hogy mi az unió célja. Viszont ha mégis sikerül megállapodni, akkor kézenfekvő a felismerés: túl nagy az ár, és a 27-ek még egyszer nem tudják megfizetni.

Ha üres kézzel távoznak a részvevők a háromnapos brüsszeli tanácskozás után, akkor az hatalmas csapás volna. Igencsak ártana az EU tekintélyének és kérdéseket vetne fel az ügyben, hogy válságok idején mennyire képes cselekedni a szervezet. Azon kívül kedvezőtlenül befolyásolná az új vezetők, Ursula von der Leyen és főként az elsőszámú közvetítő, Charles Michel megítélését. 

De még ha lesz is megállapodás, a csúcs megmutatta, milyen súlyos a bizalmatlanság bizonyos politikusok között. Arról nem beszélve, hogy az uniónak meg kell birkóznia a kelet-európai nacionalistákkal, akik esetében félő, hogy lábbal tapodnak a földrész alapértékein. Ez rossz hangulatú konferencia politikai sebeket hagyhat hátra.

FT 

Azt csupán a liberálisok remélik, hogy a populisták számára végzetesnek bizonyul a koronaválság félrekezelése, mert az olyanok, mint Orbán vagy az indiai államfő, agyafúrtak, így megerősödve jutnak túl a fertőzésen, és országuk csak még jobban eltolódik az autokrácia felé. Eszközük az, hogy egyrészt ezúttal is bevetik a kulturális háború stratégiáját, másrészt pedig keményen fellépnek a kórokozó megfékezésére. Így látja a helyzetet Jan-Werner Müller, a stanfordi egyetem politológusa. 

A populizmus szakértőjeként felhívja a figyelmet, hogy e politikai irányzat számára az az alaptétel: kizárólag az ő mozgalmuk testesíti meg az „igazi népet”. Minden más politikus korrupt, aki pedig netán nem ért egyet velük, az egyszerűen nem része a nemzetnek. Azon felül módszeresen megosztják az embereket, miközben folyamatosan azt hangoztatják, hogy egységbe forrasztják az országot. 

A magyar miniszterelnök és Erdogan rutinos róka, ezért a kulturkampf és a vírussal szembeni harc során még jobban kibővítette hatalmát. Orbán tovább szűkítette a szólásszabadságot. Ő és a többiek azt állítják, hogy megvédik a kisembert a globalizáció hatásaival szemben, de esetükben a valóságot a kliensrendszer jelenti. Szívesen fogadják a külföldi beruházókat, amíg azok nem akarják megingatni uralmukat. A német autóipar nagy szerepe folytán az ellenoldal krémje Audi-kráciának hívja azt, ami Magyarországon van. 

A lap azt írja, a kormányfő vonalat húzott a gazdaságban: a hazai szektort szemérmetlenül átjátssza az oligarchák mind jobban bővülő birodalmának, ott viszont érvényesül a demokrácia, ahol idegen szereplők is ténykednek. Ugyanakkor a liberálisok hatalmas hibákat követtek el az utóbbi 10 évben: alábecsülték a populistákat, és azt hitték, hogy azok mindenképpen kudarcot vallanak, hiszen politikájuk ellentmond a józan észnek. Meg hogy a kormányon senki sem lehet populista, hiszen a hatalomra kerüléssel ő maga is az elit része lesz. Csak arról feledkeztek meg, hogy a demagógok bármikor elő tudják kapni a megfelelő mumust. Ha netán megszorulnak, még mindig ott vannak a homályos világelitek, már ha a hazai ellenerőket sikerül kiiktatni. Müller mégsem véli úgy, hogy itt populista szökőárral, vagy legalábbis hullámmal lenne dolgunk, de amelyik populistának helyén van az esze, az a maga javára fordítja a Covid-19-et.

7 éve óta nem volt ekkora politikai válság Bulgáriában. A napok óta tartó, tízezres tüntetéseken a korrupció, az igazságszolgáltatás függetlenségének megsértése és oligarcha érdekek kiszolgálása miatt a kormány távozását követelik. Ma ugyan bizalmi szavazás lesz a szófiai parlamentben, de Boriszov miniszterelnök alighanem veszi az akadályt. Mindenesetre az unió legszegényebb országáról van szó, amelyet Oroszország szeretne befolyása alá vonni, és amely mutatja, hogy a kontinens egy részén megrendültek a demokratikus normák. 

A bolgárok azonban eltérnek Magyarországtól és Lengyelországtól, ahol a kormánypárt irányítja a demokratizálási folyamat fellazítását. Szófiában ugyanis több szereplő is dolgozik ugyanezen, a hatalmon belül és kívül is, ideértve gazdag üzletembereket. A közfelháborodás közvetlen kiváltó oka az volt, hogy kiderült: egy dúsgazdag vállalkozó saját célokra használja a Fekete-tenger egyik strandját és ebben civil ruhás titkosrendőrök segítenek neki. 

Az Európai Külkapcsolati Tanács bolgár intézetének egyik szakértője úgy véli: sokan úgy érzik, hogy útelágazáshoz érkezett az ország. Vagyis hogy már nem igaz az elv, miszerint mindenkire egyaránt vonatkozik a jog. Egy másik elemző azt mondja, hogy dúsgazdag vállalkozók foglyul ejtették az államot. Egy hete a szófiai amerikai nagykövetség igen határozott hangú nyilatkozatban állt ki a tiltakozók mellett. Az Európai Unió viszont eléggé lagymatagon reagált. De hát az EU általában kerülni igyekszik a viszályt, amikor egyes kormányok eltérnek a demokratikus játékszabályoktól. (Paradox, hogy Boriszov a hét végén az EU legfelső fórumán gyújtó beszédet tartott a jogállamiság mellett – a szerk. megj.)

POLSZKA

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2020.07.20.


Tegnap – mint mostanában sokszor és egyre többször – ültem a gép előtt munkálkodási szándékkal, szólattam a zenét mert másképp nem megy, s amikor az öreg spanyol nő magyar cigányos hangon szakította ki a lelkét egy dalban, miközben néztem a falat üveges szemekkel, majdnem elsírtam magam. Ennyire szentimentális vén hülye csak nem lehetek még, így vélekedtem, miközben kapart a torkom, és le kellett vennem a szemüvegemet, hogy ne lássak annyira tisztán, mert ez eltakarja a szív elől a megismerés mélységeit. És akkor rájöttem.

1981-ben Sopronban éltem legfőképp mint kosárlabdázó, emellett kultúrház igazgató, illetve gondnok, így felváltva a dolgokkal olykor egymást vagy párhuzamban, de ez mindegy. Délelőttönként az úgynevezett dobóedzést nem az egyetemi csarnokban tartotta nekünk az edző bácsi, hanem a Lokomotív szálloda tornatermében, ami szálloda presszójában-bárjában a mozgás után el lehetett szopogatni egy kávét vagy kólát, merengve ki az üvegen, nézni a hegyet, hallgatni a fák lehulló levelének lágy neszét. Olyankor, a délelőtti órákban elég üres szokott lenni az egység.

Egyik nap viszont nem, egyik nap tömve volt mindenféle ismeretlen népekkel, akik úgy vedeltek a korai órán, mintha nem lenne holnap. Ültek ott üveges, könnyes szemekkel férfiak és nők vegyesen, mígnem az egyikük rákezdte – az összes többi pedig folytatta –, és énekeltek ott aztán, akár egy siratókórus, és olyan hangon, mint az én tegnapi spanyol-cigány hangú öregasszonyom. Aztán el is sírták magukat mind, úgy folyt ki belőlük a lelkük, és semmit nem lehetett érteni, csak a sorok végén búsan fölhangzó polszkát. És az ember ekkor rájött, hogy ezek lengyelek, és itt siratják a hazájukat.

És magukat is. Menekültek Jaruzelski elől, migránsok voltak, akik arról a földről, ahonnan még visszafordulhattak volna, készültek átlépni arra, ahonnan nem volt visszaút, a pár száz méterre lévő Ausztriába. Mielőtt ezt megtették volna, leitták magukat, és a szálloda presszójában vegyeskarként búcsúztak el mindentől, múlttól, jelentől és talán jövőtől is, mert menekülniük kellett a hazájukból, ahol nem volt maradásuk. Amikor tegnap hallgattam a spanyol-cigány öregasszonyt, ilyen búcsúzó lengyelként lestem a légyszaros falat és kapart a torkom.

Magam én hosszú, kilátástalan évek óta ülök a presszómban, és búcsúzkodom a hazámtól, amelyik kitaszított, ha életemre még nem is tör. Öreg vagyok már viszonylagosan, nincs hová menjek, sőt, ebben a korban még a legelvetemültebb vándor is hazatér. Erre egy mintám van csak, éspedig Faludy György, aki, mint tudjuk, visszautasítva az amerikai állampolgárságot hazatért, hogy Recsken kössön ki. Őt háromszor tagadta meg a hazája. Először a fasiszták, aztán a kommunisták, és újra a fasiszták, a nemzetiek...