2020. június 4., csütörtök

MIÉRT NE ÍRJUNK TRIANONRÓL

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2020.05.29.



Több megtisztelő fölkérést kaptam, hogy különféle összeállításokba – köztük kettő különösen tekintélyt parancsoló – adjak írást Trianon századik évfordulójáról. Valamennyi szerkesztőtől megkérdeztem persze, hogy kicsoda és micsoda szerepel még a gyűjteményben, és mindegyikük azt válaszolta, hogy csak magyar szerzők.

Én ezt értelmetlennek tartom. A trianoni döntés a magyar nemzeten kívül még legalább nyolcat érint közvetlenül.

Róluk, egykori és mai törekvéseikről egy-két tucatnyi szakemberen kívül alig sejt valamit a magyar értelmiség, hogy az ún. szélesebb közvéleményt ne is említsük.

Jancsó Benedek könyve, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota (I–II) 1896/1899-ben jelent meg, I. Tóth Zoltán akadémikus első könyve az erdélyi román nacionalizmus első századáról (1697–1792) 1946-ban, a mű folytatása (1790–1848) posztumusz 1959-ben. Ezek máig a legjobb magyar nyelvű összefoglalások.

A kutya se olvassa őket.

A magyar értelmiség komoly formában meg se szokta kérdezni, vajon miért akartak elszakadni a románok előbb Erdélytől, majd az Erdéllyel egyesült Magyarországtól (1848/49, 1867–1918). Miért akartak tömegesen csatlakozni a román parasztok az osztrák császári hadsereghez, a katonai körzetekhez (határőrvidék), az udvari bányakapitányságokhoz – azaz bizonyos értelemben Ausztriához – menekülve az erdélyi magyar nemesség fönnhatósága alól, s amikor ebben akadályozták őket, miért tört ki a véres erdélyi román parasztforradalom?

A néhai David Prodan akadémikus könyve a Horia-lázadásról (2 kötet, 1979), előbbi művei a Supplex Libellus Valachorumról (1948) és az erdélyi jobbágyság történetéről (1967; folytatása: 1989) persze olvasatlanok, hiszen románul vannak, de nagyon komolyan veendő és komplex válaszokat adnak a fönti kérdésekre. Magyarázatot nyújtanak arra is, II. Józseftől kezdve hogyan és miért rokonszenveztek a Habsburgok a nehéz körülmények között élő erdélyi román parasztsággal, miért bíztak az erdélyi románság vezetői Bécsben, mind 1848/49-ben, mind a kiegyezés után, s hogyan súlyosbította ez az összefüggés az osztrák-magyar konfliktust.

Melyek voltak a Román Nemzeti Párt célkitűzései? Ki volt Iuliu Maniu (badacsonyi Maniu Gyula), ki volt Gheorghe Pop de Băsești (ilyefalvi Pap György), ki volt Ion Raţiu? Alexandru Vaida-Voevod? Hogyan és mennyiben határozták meg a történelmi Magyarország sorsát? És ki volt Svetozar Miletić?

Mi volt a Memorandum-pör?

Mindezeket tudniuk kellene a magyar olvasóknak, meg azt is érteniük kellene, hogy miért éppen Aurel C. Popovici, vezető bánsági román értelmiségi, Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös bizalmasa volt az, aki megírta a hatalmasat robbanó, Die Vereinigten Staaten von Groß-Österreich (1906) c. könyvet, a centralizált, egységes Nagy-Ausztria manifesztumát, ő, aki szintén a Román Nemzeti Párt egyik vezetője volt? Megérteni azt, hogy miért volt a legnagyobb erdélyi román írók – Ioan Slavici, Liviu Rebreanu, Octavian Goga – magyarellenességének formája az antiszemitizmus? Miért volt az egymásra vonatkoztatott román és magyar nemzetkarakterológiák fő motívuma a pásztori kultúra, a nomádság pro és kontra? (Vö. Lucian Blaga: Spaţiul mioritic, 1936, de lásd Prohászka Lajos, Karácsony Sándor, Lükő Gábor igen hasonló metaforikus műveit ugyanebben a korszakban.)

De mindehhöz azért nem kell románul tudni. Nicolae Iorga, a legnagyobb – konzervatív és nacionalista és világhírű – román történész (meg még sok minden, egy ideig miniszterelnök: megölték a vasgárdisták) sok tucatnyi könyve olvasható minden világnyelven, ő mindenesetre a román nemzeti aspirációk tipikus kifejezője. A maga korában (1871-1940) óriási hatású európai írástudó volt, semmi erőfeszítés nem kell a megismeréséhez. Eszmetörténetileg legfontosabb munkája a bizánci birodalom története, amelyet franciául írt, s amelyet ma is olvasnak. (És persze a románok története, végtelen hosszúságú dokumentumgyűjteménnyel. Több nyelven.)

Hogyan lehetséges Iorga vagy Masaryk műveiben való elmélyedés nélkül – hozzájuk mérhető európai befolyású és tekintélyű nemzeti gondolkodónk sose volt, Szekfűt vagy Németh Lászlót csak mi ismerjük – az első világháborúnak, a Monarchia fölbomlásának, az új nemzetek diadalának a fölfogása?

Masaryk műveiből tizenhárom kötetet adatott ki az 1938 előtti csehszlovák állam magyarul (1989 után is megjelent magyarul két könyve), a Világforradalom – így nevezte a fiatal nemzetek győzelmét a régi, nemzetek fölötti birodalmak fölött – minden létező nyelvre (magyarra is kétszer) le van fordítva, az orosz eszmetörténetről szóló munkája klasszikus, a maga korában (1850-1937) csak Woodrow Wilsonhoz, Leninhez, Gandhihoz mérhető nagy ember. Nem mondhatjuk, hogy a szláv nemzetek aspirációi, a helyükről és küldetésükről vallott nézetek titokban maradtak volna. Masarykot akkoriban az egész világ szellemóriásnak tekintette, gondolatai az egész európai közéletet befolyásolták.

Nem nagyon vettem észre, hogy valaki itt komolyan vette volna az utóbbi évtizedekben. Pedig ő – meg Iorga – volt „a nagy ellenfél”, de csak árnyék. Le se kellene írni Havlíček vagy Šafařík nevét, róluk nem hallott majdnem senki.

Ki volt Nikola Pašić, a balkáni politika legnagyobb alakja? Ki volt Stjepan Radić, aki pályáját avval kezdte, hogy elégette a magyar zászlót a zágrábi Jelačić (ezt még mindig „Jellasics”-nak írjuk) téren, s úgy végezte, hogy egy szerb monarchista merénylő agyonlőtte? Miért? Mi közük Ljudevit Gaj illirizmusához? S mi köze az illirizmusnak Napóleonhoz és Herderhez? Előzménye-e a jugoszlavizmusnak? Értjük-e a szerbhorvát nyelvújítást és nyelvművelést? Hasonlít-e a miénkhez? Miért volt Újvidék „a szerb Athén”?

Miért nem volt osztrák irredenta? (Írtam róla az ausztromarxizmusról szóló négy rövid tanulmányomban a Mércén.) Hogyan bukkan föl a legosztrákabb író – Peter Handke – lelkében az elnyomott nyugati szláv (szlovén) őselem, s hogyan vezet ez a jugoszlavizmus kései pastiche-ához? (Amelyet oly végtelenül rosszul értettek, akik a Nobel-díj triviális alkalmából korholták az elvadult Handkét.)

Miért érezhette úgy a francia radikalizmus és szabadkőművesség, hogy a versailles-i („Párizs környéki”) békékben 1848 művét teljesíti be, mindenekelőtt a független Lengyelország helyreállításával? A lengyel szabadság romantikus eszméje – amely a XIX. század egyik nagy, hősi ábrándja volt (Kościuszko), a megtestesült költészet (Mickiewicz, Słowacki, Krasiński, Norwid) – a versailles-i igazságtalan békerendszer (amelyet a magyar és német uralkodó osztályok mellett eleinte csak a Kommunista Internacionálé támadott élesen, vajon miért?) egyik nagy pozitív ihletője volt. „Évszázados szabadságküzdelmek betetőzése”... Hogyan lehetséges ez? Miért volt az Anschluß az ausztriai szociáldemokrácia 1848-as gondolata, s miért nem búsult Ausztria a szláv területek elvesztése és a Magyarországtól való kényszerű elszakadás miatt?

Amit mi Trianonnak nevezünk (s amit Németország már nem nevez Versailles-nak) egyedül Európában, az éppen a nemzeti újjászületés mámorában született, a nemzeti önrendelkezés és nemzeti függetlenség gondolata jegyében. Ma a magyar hivatalos etnicizmus a függetlenségi gondolathoz szeretne kapcsolódni, de hát Trianon a nemzetek fölötti Habsburg-birodalom fölbomlásának következménye, azé a birodalomé, amellyel szemben a régi magyar nacionalizmus épp úgy érzett, mint mai etnicista utódai az Európai Unióval szemben. Trianon tette nemzetközi jogi értelemben független nemzetállammá Magyarországot. Igaz ez? Örült ennek valaha valaki: ennek, azaz a tényleges magyar függetlenségnek?

Fönnállhatott volna az „integer”, a „történelmi” Magyarország Ausztria – a birodalmi hadsereg és a közös vámterület – nélkül? Megmaradhatott volna a birodalmi jellegű „történelmi” Magyarország etnikai alapon? Független államként, amelyben a többség nem magyar? Hiszen ez a magyar „trianoni” gondolat. Területi integritás Ausztria nélkül. Bizony Károlyi és Jászi se gondolt mást.

Így volt ez csakugyan? Miért nem értette ezt soha senki külföldön? Megpróbáltuk mi valaha megérteni a külföld értetlenségét? Megpróbáltuk megérteni a lengyel, csehszlovák, jugoszláv, nagyromán, nagynémet – egyszerre föderális és nemzeti – eszmét? Hogy miért nevezték azt (őszintén és lelkesen), ami nekünk „Trianon”, világforradalomnak, fölszabadulásnak, megváltásnak?

Hogyan lehetséges, hogy miközben a részben a régi Magyarországon élő szlávok és románok a XVIII. század óta próbálták elmagyarázni nekünk nemzeti sérelmeiket és álmaikat, a magyar értelmezők továbbra is nagyhatalmi játszmákról beszélnek, amelyek voltak ugyan, de nem lehettek volna, ha nem áll mögöttük több mint ötvenmillió kelet-európai.

Miért nem olvasunk?

Miért képzeljük, hogy regényekből meríthetünk történelmi ismereteket? Egyébként egyetlen olyan regény van (Krleža Zászlókja), amelyben látjuk a magyar uralkodó osztályt kívülről. (Krleža válogatott művei hat kötetben jelentek meg magyarul az újvidéki Forum és a budapesti Európa közös kiadásában 1965-ben, nem tartották őket titokban. De olvasatlanok.) Mit csinált 1883-tól húsz éven keresztül gróf Khuen-Héderváry Károly (későbbi m. kir. miniszterelnök) horvát bánként Zágrábban? Hogyan emlékeznek rá?

Nem figyelhettük meg, hogy a magyar nemzeti problematikáról szóló gigantikus irodalomban – amely a bennünket most érdeklő tekintetben szinte soha nem Trianon okairól és mibenlétéről, csak Trianon következményeiről szól, ha ez ugyan a múlt nélkül lehetséges – igazi nyoma lenne a Monarchia bonyodalmas örökségének. Az Ausztriára vonatkozó magyar irodalomtörténeti korpusz Ausztriát mint idegen országot kezeli (Kafka, Rilke, Canetti: külföldi írók), amely annyira áll közel hozzánk, mint Belgium. Nemrég láttam blogbejegyzést, amely Karl Kraust idézi az angol nyelvű eredetiből.

Az 1970/80-as években történtek kísérletek arra, hogy Freudot vagy Wittgensteint ne angolnak nézzük, hanem próbáljunk valamit megérteni belőlük, ami eszmetörténetileg ránk is releváns lehet, de ez elillant. (Ironikus módon a segítség ehhöz éppen Angliából érkezett, kezdve Allan Janik és Stephen Toulmin híres könyvével: Wittgenstein’s Vienna, 1973 és végezve Ernest Gellner nagyszerű kettős portréjával: Language and Solitude: Wittgenstein, Malinowski and the Habsburg Dilemma, posztumusz, 1998, az egyik legjobb könyv ez a modern antimodernizmus geneziséről.)

Majdnem ötszáz év együttélésünk után az osztrák-németekkel ma már senki nem tud németül, és fiatal barátaim Uolter Bendzseminről beszélnek.

Megkérdeztem többektől, hogy a kiegyezést osztrák oldalon ki kötötte. Ki volt Deák és Andrássy idején az osztrák miniszterelnök? Vagy csak magyarok vettek részt a tárgyalásokon? Semmi válasz. (Amúgy Ferdinand von Beust volt az a bizonyos ausztriai miniszterelnök. Wenzel Lustkandl bizonyára ismertebb, hiszen ő a tárgya, ha nem is a hőse a magyar értekező próza klasszikusának – Adalék a magyar közjoghoz, 1865 – amelyet bizonyára nagyon sokan olvastak, hiszen ismerete nélkülözhetetlen történetileg is, nemcsak irodalmi remek.)

De hát hogyan várhatjuk a magyar értelmiségtől a kelet-közép-európai kontextus ismeretét, amikor Eötvös egykor mindent eldöntő publicisztikai írásainak gyűjteménye (Reform és hazafiság, I–III) utoljára 1978-ban jelent meg, a jelek szerint senki nem olvasta, Széchenyi, Kossuth, Kemény – hogy a kisebbeket (akik szintúgy gigászok) ne is említsük – tisztességes kiadását én már nem érem meg, hogyan várhatnám el Redlich és von Srbik ismeretét a magyar értelmiségtől, amikor a mi nagy történeti és eszmei forrásaink lappanganak.

Ki gondolkozott el rajta, hogy mi volt Széchenyi, Kemény, Eötvös véleménye a nemzeti függetlenségről 1849 után (radikálisan és véglegesen elvetették; Széchenyi a saját egész pályáját elátkozta, mondván, se Kossuth, se Petőfi nem lett volna nélküle, pedig micsoda emelkedett helyzetünk lehetne mint a Monarchia vezető, arisztokratikus nemzetének), arról nem szólva, hogy tudja-e valaki, hogy Erdélyben az erdélyieknek a szabadságharc nem volt egyéb, mint magyar–román háború?

S hogy ebből milyen következtetéseket vont le – eltérőket – Kossuth és a kiegyezés nemzedéke? De abban egyetértettek, hogy a történelmi Magyarországot csak valamilyen szövetségi struktúra tarthatja meg, vagy a liberalizált Monarchia, vagy a dunai konföderáció: a „kismagyar” (nemzetiségektől megszabadult, független, etnikai) állam opciója föl se merült komolyan a XX. századig soha.

Igazuk volt? Hiszen minden nemzetek fölötti struktúra összeomlott: az első világháború után a birodalmak, a második világháború elején, majd 1989 után a föderációk. Mind a Monarchia, mind a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia megszűnt; a régi baloldal utópiája, a dunai szövetség létre se jött – még a német (újra?) egyesülés is kudarc. Miben voltak vakok ezek az éleslátó és messzelátó lángelmék?

Miért nem voltak irredenták a népi írók? (Beleértve Bibó Istvánt. És miért volt irredenta annyi liberális? Lásd: Hatvany: Das verwundete Land, 1921. Meg Márai.)

Miért utálta annyira az erdélyi magyar eliteket Németh László?

Miért lett depressziós Deák Ferenc és Arany János?

Miért gondolta mindenki a radikálisan jobboldali Ferenc Ferdinánd főhercegtől az akkor még forradalmi szociáldemokráciáig és a katolikus egyházig (és a szinte teljes nyugati közvéleményig és a nemzetiségek vezetőiig), hogy a magyar arisztokrácia hatalmát meg kell törni, akár fegyveres erővel?

Miért nem értesültek erről a nagy hatalmú és dúsgazdag mágnások?

Mindezek a kérdések – abban az esetben, ha a magyar értelmiséget foglalkoztatná a nemzeti történelem, akár kritikailag, akár apologetikusan – a magyar kultúrán belüli eszmecserék beszédtárgyai lennének. Így azonban marad a francia intrika és a zsidó árulás vagy a „hagyjanak-békén-ezekkel-az-elavult-sovén-szamárságokkal” szerény kínálata. S az igazán ígéretes kérdés – miért volt (sikeres vagy kudarcos) nemzeti projektjük a lengyeleknek, délszlávoknak, csehszlovákoknak, nagyrománoknak, össznémet demokratikus köztársaságot tervező, egyesüléspárti osztrákoknak, és miért nem lehetett a magyaroknak a huszadik század elején, és milyen összefüggésben áll ez a trianoni tragédiával? – aligha megválaszolható a történeti perspektívák, illetve a többi náció törekvéseinek megértése nélkül.

Ezek iránt az égvilágon semmi érdeklődés nem tapasztalható (ismét csak kivéve maroknyi szakembert), Szekfű, Jászi, Németh László próbált legutóbb az első világháború utáni sorsforduló jelentéséről gondolni valamit.

A két világháború között – amikor az irredenta, a határrevízió, a revans volt a hivatalos világnézet alapja – a történelmi Magyarország visszaállításának stratégiai problémájaként vették szemügyre a Duna-medence etnikai, gazdaságföldrajzi, politikai, antropológiai, kulturális viszonylatait; politikailag pedig az utódállamok bomlasztásán, befolyásuk és összefogásuk gyöngítésén dolgoztak (pl. a horvát – szerbellenes, usztasa – szeparatizmus támogatásával), de a hatalmas összegyűjtött anyag csak azt dokumentálta, hogy a régi magyarországi nemzetiségek el akartak szakadni a magyar államtól (akárcsak a lengyelek a német, az orosz, az osztrák birodalomtól), s mutatta a magyar vezető körök bizonytalanságát – még Trianon után is! – abban a tekintetben, hogy az összekeveredett, vegyes lakosságú Duna-medencei területek sorsával legalább intellektuálisan, szellemileg mi az ördögöt kezdjenek. (A gróf Teleki Pál vezérletével folyt munkálatok inkonkludensek.) Az erdélyi magyarság – abban az időben értelemszerűen: protestáns magyarság – nagy képviselői végletes, merev álláspontot foglaltak el: Makkai Sándor szerint a kisebbségi lét átok, László Dezső szerint áldás. Kísérlet a masaryki értelemben vett (nemzeti) „világforradalom” megértésére, a szomszéd népek históriai megismerésére akkor is alig történt, azóta pedig még kevésbé, hiszen az ismert (egyébiránt: indokolt) sérelmi diskurzusok nem tartozhatnak ide. Az 1989 utáni eszmélkedésnek olyan új elemei vannak, mint a – nagyon finoman szólva – zsákutcának bizonyult bécsi döntések félig-meddig rehabilitációja (ami még akkor is problematikus, ha a bécsi döntések szerepét Magyarország második világháborús végzetében itt most figyelmen kívül hagyjuk és csak a szűken vett etnikai szempontot vesszük tekintetbe), ami nem vezet sehova. (Hála Istennek még a szakadékba se.)

A mai magyar értelmiség egyszerűen nincs fölkészülve a trianoni dilemmaköteg megítélésére – meg se említem a fölületes bűnbakkeresések népszerű társasjátékát –, a szükséges értelmező munkát nemzedékek nem végezték el (bár az adatgyűjtő és adatrendszerező történettudományi, szakmai munka csörgedezett a közismeretlenség fátyla mögött), az egykori Monarchia területéről szerzett szellemi élmények, történeti intuíciók értéke szinte észlelhetetlen. A tárgyra vonatkozó esszéirodalom úgyszólván kivétel nélkül visszavetíti az utódállamok kései etnikai valóságát a múltra, mintha nem lett volna német nyelvű közvetítés a Monarchia kultúrái között, mintha nem lettek volna városaink kétnyelvűek vagy többnyelvűek, mintha nem lett volna közös nyelvünk a goethei, herderi, humboldti humanizmus, mintha nem írt volna németül is Széchenyi, Eötvös, Masaryk, Lukács, mintha nem beszélt volna Krleža és Rebreanu magyarul úgy, mint az anyanyelvén, mintha magyar és szlovén és cseh polgári családok nem németül leveleztek volna és írták volna szép füzetekbe a naplóikat. Mintha nem is a Monarchia dőlt volna össze.

A nagyon is fájdalmas és tragikus komplexitás – hiszen a második világháború idején bekövetkezett összeurópai tragédia egyik oka a megold(hat)atlan Habsburg-birodalmi dilemmák pokoli utóélete volt, amely ma „európai” álarcban folytatódik – ismeretlen marad, bár tudattalanul hat, ám a fölszínen megy a fölületes szófia beszéd, a románok így, a magyarok úgy és így tovább a dögunalmas végtelenségig.

Így nem lehet, nem szabad a trianoni bajokról írni. A dolog mára végtelenül nevetségessé vált, amikor mind a hivatalos Magyarország, mind a hivatalos Románia a Trianon-napot, június 4-ét állami ünnepként jelöli meg: gyászünnep itt, örömünnep ott, „pukkadjatok meg” színvonalon. Kamaszos grundsovinizmus. Nem is túl hatásos uszítás. Kis híján kegyeletsértő értetlenség és tudatlanság. Az újságokban százesztendős, ezerszer megcáfolt pletykák. Megáporodott, besavanyodott átkok.

Mintha már csak történelem nélküli népek lennének Európában. Vakság, önös huzakodások, oktalan dühök. Magyarországon meg a külfölddel szembeni körkörös gyűlölet, a jobboldalon: a „dzsenderliberális” Nyugat megőrült; a magyar „balliberális” oldalon: a Kelet elmaradottság-maradiság, tekintélyelvűség, gáz. Ilyen klisékkel fölfegyverkezve látnak neki annak, hogy fölfogják annak a jelentését, hogy egészen más volt a haza, a kultúra, az állam, az anyanyelvi státusz, a legitimitási-lojalitási szerkezet (nem kizárólag nemzeti, hanem jórészt szupranacionálisan monarchikus, egyházi és katonai), amelyet szétvert az addig el nem ismert, állam nélküli nemzetek (mindenekelőtt a virtuális cseh és lengyel nemzetállamiság) elismerése miatt eleve forradalmi első világháború által kiváltott hármas (nemzeti, demokratikus és kommunista) világforradalom: érthetetlen és ismeretlen tényezők, meg nem értett és nem kedvelt egykori szereplők.

Fáj Trianon, mert elvesztettünk valamit, amit nem ismerünk, amit nem szeretünk, és ami nem hiányzik. Ha a megismerés és a szeretet munkája olyasmi iránt, ami más, egészen más, mint a mi mai életünk s a belőle származó előítéleteink és vélt háttértudásunk, meg nem kezdődik, akkor jobb, ha nem mondunk semmit Trianonról, csak bevalljuk, hogy nem vagyunk rá se méltók, se alkalmasak, hogy csevegjünk róla. Annak a paradoxiának a fölfogása nem túl könnyű így, hogy a Monarchiához s benne fönnmaradt történelmi Magyarországhoz az az 1918-ban örökre uralmát vesztett magyar köznemesség ragaszkodott – amely a dualizmust soha nem ismerte el, s amely tömeghisztériákat és politikai válságokat robbantott ki, valahányszor valamelyik katonazenekar magyar területen el merte húzni a Gott erhaltét (ha nem tudnák, ez volt a császári himnusz, zenéjét szerezte: Haydn), vagy valaki ki merte tűzni valahol a császári (fekete-sárga) színeket –, s az se éppen szimpla ügy, hogy ugyanennek a nemességnek az utódai (a „keresztyén-úri középosztály”, a katolikus hivatalnokság és a tisztikar) voltak az irredenták, siratva az államalakulatot, amelyet az őrzött volt meg, amit valaha gyűlöltek: az összmonarchia s a fölforgató elemeket (a nemzetiségeket, a földosztásra vágyó parasztságot és a szocialista munkásosztályt – no meg a függetlenségi magyar sovinisztákat, azaz őket magukat) végső soron kordában tartó katonai hatalma.

Az egykori önmegtévesztésre rárakódik a mai.

Az egykori kegyes hazugságok – amelyekre még rosszul is emlékeznek – sziklaszilárd ténybeliséggé tömörülnek, s a hajdani gondolatokra kimondatott a damnatio memoriæ. Amit elhallgattak egykoron, továbbra is néma marad. Nemzeti emlékezetről trilláznak az amnéziások.

Ne beszéljünk Trianonról, mert nem tudjuk, miről beszélünk.


ITT OLVASHATÓ

ÉLET ÉS IRODALOM 2020/22. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (1. RÉSZ)

ÉLET ÉS IRODALOM 2020/22. SZÁMÁNAK TARTALOMJEGYZÉKE (2. RÉSZ)

EGY TANYA IDE, A GÉMESKÚT ODA: ELŐSZÖR NYILVÁNOSAK A RÉSZLETES TRIANONI TÉRKÉPEK

INDEX
Szerző: KOLOZSI ÁDÁM
2020.06.04.


Egy államhatár jogi, földrajzi és politikai szempontból is különös valami, aminek a megrajzolása csak egy elnagyolt térképen tűnik egyszerűnek. Az 1920-as békeszerződés után még évekig húzódott a pontos határkijelölés. Az Arcanum Mapire oldalán most nyilvánosak lettek az eddig szélesebb körben nem ismert részletes határtérképek.

A trianoni békeszerződés az egyéb békefeltételek mellett természetesen meghatározta az új határokat is, de ezeket csak egy körülbelüli sávban jelölte ki, erről szólt a békeszerződés 27. cikke. A határok pontos és végleges kijelölésére, állami és államközi szerződésekben való rögzítésére és a határkövek felállítására azonban csak évekkel később került sor, egy meglepően elhúzódó eljárás végén.

Ez volt a határkijelölő bizottságok feladata, melyekbe az érintett országok (a felvidéki szakaszokon például Csehszlovákia és Magyarország) képviselői mellett a győztes antanthatalmak is delegáltak egy-egy tagot. Ez a gyakorlatban brit, francia, olasz és japán részvételt jelentett, és a magyarok eleinte igen nagy reményeket fűztek a dologhoz...

SZAKÍTÓPRÓBA - A HVG SZUBJEKTÍV LAPAJÁNLÓJA

HVG ONLINE / ITTHON
Szerző: HAMVAY PÉTER
2020.06.04.


A hivatalnokok néma tiltakozásként tíz percre letették a tollat 1920. június 4-én, leálltak a villamosok, zúgtak a harangok – olvasható Szellem rovatunk cikkében, amely a száz évvel ezelőtti újságok cikkeiben tallóz. Ezek tanúsága szerint a trianoni békediktátum gyásza – bár csak egyetlen napra – összehozta az egymásra acsarkodó politikai oldalakat. Mintha most is hasonlót látnánk: a kormány visszafogottan emlékezik, és Karácsony Gergely is elrendelte, hogy egy percre álljon meg Budapest. A gesztus hasonló a száz évvel ezelőttihez, de az új emlékmű, a fővárosi és az állami plakátok szimbolikája szakít a harmincas évek irredenta jelképeivel, igaz (nem is annyira rejtve), világossá teszi, hogy felejteni egy évszázad után sem szabad. Kérdés, hogy „az ellenzék és szellemi holdudvara egy részének ellenséges, értetlen és indulatos méltatlankodása” – ahogy Vásárhelyi Mária fogalmazott Facebook-oldalán – mennyire gyengíti a főpolgármester bázisát. Fischer Ádám karmester mindenesetre nincs elájulva az ötlettől, Magyarország rovatunknak adott interjújában nem spórol a provokatív kijelentésekkel; szerinte a mai magyar kormány hálát adhatna Trianonért, mert az teremtette meg a nemzetiségileg homogén országot, amire menekültellenes politikája épül, ezért

a gyásza hazug.

A járvány lecsengésének eufóriájában a hatalomnak most épp nincs szüksége a menekültekre.

A jövő évi költségvetésből – melyet Gazdaság rovatunk elemez – pedig az derül ki, hogy nemcsak a koronavírust, hanem a gazdasági válságot is maga mögött hagyhatja az ország már a következő évben. 4,8 százalékos bővüléssel számol a kormány, és ügyesen bűvészkedik azzal, hogy álcázza, milyen csekély összeget szán valójában gazdaságélénkítő kiadásokra. Bizonyára a Macron és Merkel által tervezett, összesen 500 milliárd eurós alapból Magyarországnak jutó 8 milliárd eurónyi segély is jól jön majd. Világ rovatunk cikkéből kiderül, hogy ez

az elképzelés erősítené az integrációt is,

hiszen az Európai Bizottság bocsátaná ki a kötvényeket, sőt uniós szintű adókat is tervez. A Gazdaság rovatunk által ismertetett külföldi befektetések októberi szabályozásának is lesz ilyen hatása. A szabadkereskedelemre felesküdött tagállamok ez alapján sikeresebben tudnak védekezni például a kínai felvásárlások ellen. Orbán ezen cinikusan még csavarna is egyet, és – olasz mintára – egy füst alatt az uniós tőkebefektetéseket is kontroll alá vonná.

Gyerekes játszmák mindezek ahhoz képes, ami a napokban az Egyesült Államokban történik, mely a tomboló koronavírusnál is súlyosabb járvánnyal, a rasszizmussal néz szembe – ahogy George Clooney fogalmazott. Címlapsztorink bemutatja, hogyan függ össze a pandémia trumpi félrekezelése a brutális rendőri intézkedés közben meghalt afroamerikai férfi, George Floyd halálát követő, néhol erőszakba torkolló, egész Amerikát elborító tiltakozó hullámmal. A járvány a feketék között az átlagosnál sokkal nagyobb arányban szedte áldozatait, ahogy a gazdasági hatásai is durvábban érintették őket, brutálisan felszínre hozva az országot szétszakító szociális igazságtalanságokat. Trump pedig már-már polgárháborús állapotokig élezi a politikai, etnikai, társadalmi megosztottságot. Kérdés, hozhat-e választási győzelmet számára a demokrácia megcsúfolása? Ha igen, mi lesz a következménye a tengerentúlon, és mit tanul belőle a mi kis Trumpunk? Akinek a felhatalmazási törvény annyira megtetszett, hogy bár visszavonja, a keze ügyében marad.

KARÁCSONY GERGELY: AMI FÁJ, ÉS AMI NINCS

MÉRCE
Szerző: KARÁCSONY GERGELY
2020.06.04.


Száz éve ilyenkor, 1920. június 4-én délután, megkondultak a harangok, az ország lehajtott fejjel gyászolta a trianoni döntést, a párizsi békeszerződés aláírását. A fájdalom akkor egyesítette a nemzetet. Ma már a fájdalom sem.

Száz éve az ország nagy többsége valószínűleg úgy érzett, ahogy később Karinthy Frigyes írt Trianon emléknapjára levelében kisfiának. „Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” Erre gondoltam, az élet fájdalmas csodájára, amikor a századik évfordulón, június 4-én 16 óra 30 perckor egy perces közös emlékezésre kérem a budapestieket. Közösségteremtő emlékezésre, nem is csak a múlt miatt, hanem a jövő érdekében.

Egy perc hosszú idő. Az, ha befelé figyelünk. Alkalmas arra, hogy ki-ki számot vethessen az érzéseivel. Mert biztos, hogy ezek nagyon különbözőek lehetnek. Hiszen a történelem és a politika realitásától elkülönböző emlékezet valóságában az ok-okozat logikája és az erkölcsi ítéletek szigora mellett megfér a szenvedélyek és érzések gomolygó világa is. Így tudunk együtt lenni a különbözőségben.

Ezt a különbözőséget tagadja az évforduló kapcsán újra sokat idézett mondat: „az a magyar, akinek fáj Trianon”. Hamis állítás. Egyrészt miért ne fájhatna másnak is. Azoknak, éljenek bárhol, akik gyűlölik a jogtipró önzést, és szolidárisak másokkal. Másrészt sok rendes magyar hazafit ismerek, akiket nem érdekel már ez az egész. Tőlük azt kérem, hogy érdekeljék őket azok, akiknek fontos Trianon emléke. Így talán egy percre legalább ők is belátják: a múltat akkor érthetjük meg, ha a hozzá kapcsolódó sérelmeket, érzéseket is értjük.

Trianon velünk él, kitörölhetetlenül. Velem is. Trianon nekem elsősorban édesanyám története, aki a második bécsi döntéssel visszacsatolt területen született, nem sokkal azelőtt, hogy az újra Romániához került. Az anyaországba menekülő szülei úgy érezték, nagyobb biztonságban lesz, ha nem viszik magukkal, hanem egy időre a nagyszüleire bízzák. Nem sejthették, hogy a nagyszülőket hamarosan kényszermunkára viszik, és hosszú évekbe telik mire a kislányuk, az édesanyám, a régi-új határon átkelve visszatérhet a szüleihez. Életekbe sűrűsödik mifelénk a XX. század megannyi nyomora.

Utálom az egész mögöttünk hagyott száz évet, az elvesztett háborúkkal, az elvesztett területekkel, az elveszett emberséggel, az elvesztett életekkel, és a végén az elveszni tűnő hittel, hogy a dolgaink egyszer mégis jóra fordulhatnak. Hány ilyen történetünk van még? Mennyi szenvedés? És mennyi értetlenségünk mások szenvedése iránt?

A történetírás részletesen feltárta Trianon okait. A történetírás azonban nem részrehajló, nem is lehet az, ha tudományos rangját őrizni akarja. Az emlékezet, és így az emlékezetpolitika azonban lehet empatikus. Sőt, szükségképpen annak kell lennie, ha célja nem a nemzeti békétlenség fenntartása. Ebben az emlékezetben indokolt a keserűség amiatt, hogy a nagyhatalmak önzése esélyt sem adott az önrendelkezés elvét az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi nemzetiségére kiterjesztő, a régió kulturális és etnikai sokszínűségét megőrző demokratikus, akár föderális megoldásra. Pedig bizonyára a felmerülő lehetőségek közül talán ez lett volna a legjobb támasza az európai békének. Ez a keserűség – Fejtő Ferencet követve – nem a „dicső múlt” utáni sóvárgás, hanem az elmulasztott lehetőség okozta frusztráció. Persze lehet, hogy ebben – ebben is – Bibó Istvánnak volt igaza, és a monarchia menthetetlen volt, mert hazugságra épült. Ha így is van, nem menti azok felelősségét, akik a hatalom aktuális birtokosaiként felhatalmazva érzik magukat, hogy egy tollvonással okozzanak szenvedést emberek millióinak. Hogy a fejük felett önkényesen húzogassák a határokat, osszák győztesekre és vesztesekre a népeket, barátra és ellenségre a társadalmi csoportokat.

Vitán felül áll, hogy Trianon súlyos veszteség volt Magyarországnak. Sorstrauma. Szenvedést jelentett sok százezer embernek, örökre felforgatva 3,5 millió határon túli magyar életét. Kilakoltattak bennünket az ország majd’ háromnegyedéből. Ebből azonban nem következik az, hogy magát a nemzetet is csonkítani kellene. Végel László, Kányádi Sándor, Grendel Lajos, Tolnai Ottó vagy Markó Béla legfeljebb az útlevelük alapján lehetnek határon túli magyar írók. Ők egyszerűen magyar írók. Ahogyan a „határon túli” magyar kultúra is csak szimplán magyar. Annak minden küzdelmével, amit a határon túli magyar lét jelent.

Kisebbségi magyarnak lenni mindennapos feladat és bizony küzdelem. Feladat, aminek 100 éve nap mint nap meg kell felelni. Elvárás, hogy úgy legyél egy állam jó polgára, hogy közben lelkedben, nyelved által, ünnepeidben és szimbólumaidban egy másik nemzethez tartozol. Kár lenne ezt bagatellizálni, tán heroizálni sem muszáj, de egyvalamit biztosan nem lehet: eltekinteni tőle...

AKIK LEGYŐZTÉK TRIANONT

VÁLASZ ONLINE
Szerző: ABLONCZY BÁLINT
2020.06.04.


A száz évvel ezelőtti Közép-Európa legtöbb nemzetisége mára szinte nyom nélkül eltűnt, vagy a sokfajta zaklatás és az asszimilációs nyomás miatt jelentősen meggyengült. Noha Trianon óta elég baj érte a határon túlra szorult magyar közösségeket, mára ők maradtak az egykor etnikailag tarka Köztes-Európa utolsó hírmondói. Az a tény, hogy megfogyva bár, de még mindig élnek kompakt magyar közösségek a Kárpát-medencében, jelentős részben elkötelezett közösségi embereknek köszönhető. Trianon századik évfordulóján a Válasz Online szubjektív portré-válogatással emlékezik meg róluk. Azokról, akik mégiscsak legyőzték Trianont.

Ha valaki száz évvel ezelőtt, a trianoni békeszerződés idején rápillantott Közép-Kelet-Európa etnikai térképére, tarkabarkasággal szembesült. A régi impériumok – az Osztrák-Magyar Monarchia, a Német Császárság, a cári Oroszország – helyén 1918 után frissen született nemzetállamok virítottak, amelyekben a függetlenséget elnyert boldog államalkotó nép mellett szinte mindenütt boldogtalan nemzeti kisebbségek éltek. Olyan közösségek, amelyek sokszor maguk is önálló országról álmodtak, vagy éppen az anyaállamtól való elszakadás sokkját próbálták megemészteni. Száz évvel ezelőtt a nemzeti önrendelkezésre hivatkozó, ámde nagyon is szelektív nagyhatalmi rendezés számos esetben a viszály magvát hintette el a térségben.

Egy évszázaddal, egy világháborúval, számtalan rendszerváltással és válsággal később a térség etnikai térképe jóval egyneműbb. Az észtországi németektől az albániai görögökig Köztes-Európa nemzeti kisebbségeinek jelentős részét az elmúlt száz évben elűzték, megölték, asszimilálták, kitelepítették.

Nicolae Ceaușescu román diktátor még egy igazi világszabadalmat is feltalált: az állami emberkereskedelmet. Kemény valutáért engedte ki az NSZK-ba a romániai szászokat. Mára megritkult a lengyel szó a litvániai Vilniusban, jelentősen csökkent a horvátországi szerbek és a szerbiai, hercegovinai horvátok száma is. A térségben egykor virágzó német kultúrára csak elárvult temetők, hívek híján néma templomok és elmosódó gótbetűs feliratok emlékeztetnek Danzig/Gdańsktól Késmárkon át az egykori besszarábiai telepekig...

TÉNYEK ÉS NÉHÁNY ERETNEK GONDOLAT TRIANON 100. ÉVFORDULÓJA KAPCSÁN

KOLOZSVÁRI SZALONNA / VENDÉG
Szerző: BUTOLA ZOLTÁN
2020.06.04.


Mint közismert, a trianoni békediktátumot 1920. június 4-én írta alá a Magyar Királyság nevében a magyar kormányt képviselő delegáció, azaz a küldöttség vezetője, Benárd Ágost, népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár. Az esemény színhelye a párizsi versaillesi palota parkjában lévő Nagy Trianon-kastély Jean Cotelle francia festőről elnevezett csarnoka volt.

Az elmúlt évszázad során, s az elmúlt hetekben, napokban is számtalan, az ismeretek hiányából fakadó ostobaság vagy – még inkább! – a politikai nyerészkedés reményében végzett primitív, nacionalista, sőt irredenta uszítás zajlott, zajlik Trianon kapcsán. Alábbiakban kísérletet teszek néhány kérdés felvetésére és megválaszolására.
1. Szükségszerű volt-e a Történelmi Magyarország feldarabolása az I. világháborút követően?

A rövid válasz: igen. Az ezeréves határok között élő nemzetiségek közül a szlovákok, a románok és a szerbek nemzeti ébredése a magyarsághoz képest csaknem egy évszázadot késett, s az I. világháború előtti évtizedben erősödött fel. Az 1910-es népszámláláskor Horvátország nélkül 18,3 millió lakosa volt a Történelmi Magyarországnak, a kb. 10 millió magyar (54,5%) mellett kb. 3 millió román (16%), 2 millió szlovák, (10,7%), 2 millió német (10,4%), fél millió szerb (2,4%), fél millió rutén (2,2%), 600 ezer egyéb (3,3%) nemzetiségű lakosság osztozott a 282.870 km2 területen. (Horvát/Szlavón országot is beszámítva a magyarság aránya 48,1%ra csökkent.)

Az I. világháború végéhez közeledve egyre erőteljesebben nyilvánult meg a határaink mentén „anyaországgal” rendelkező népek értelmiségének és vezetőinek vágya a nemzettestvéreikkel való egyesülésre, s ezek az „anyaországok” nem győztek minél inkább dörgölőzni az 1918 tavaszától már nyilvánvalóan győzelemre álló antant nagyhatalmaihoz. A várható konc igen kecsegtető volt számukra: a Történelmi Magyarország minél nagyobb darabja. Csehország része volt az Osztrák-Magyar Monarchiának, de nem volt hatalmi státuszban, így áldozatnak tüntethette fel magát. Masaryk, Beneš és társaik eredményesen győzködték az antantot, elsősorban Wilson amerikai elnököt arról, hogy a háború utáni rendezés során szlovák „testvérnépükkel” együtt egy önálló, az antanthoz hű és a bolsevik métely elleni harcra kész új államot, Csehszlovákiát hozzák létre, amelynek szlovákiai része (minimum) a magyarok által Felvidéknek nevezett terület (majd ehhez hozzácsapták Kárpátalját) kiszakításával történhet meg. 1918 végén a semmiből létrehozott cseh csapatok bevonultak a Felvidékre, újabb és újabb városokat, falvakat elfoglalva. A háborúban dicstelen szerepet játszó Románia „feléledt” a háború végére, s máig érthetetlen sikerrel eljátszhatta a „győztes” szerepét. A román csapatok 1918 végén benyomultak Erdélybe, s sorra foglalták el az erdélyi medencét, majd a Királyhágón átkelve 1919 tavaszára eljutottak a Tiszáig. Az antant oldalán valóban harcoló, bár legyőzött szerbek nagy álma, a szerb vezetésű, nagy délszláv állam megteremtése is napirendre kerülhetett, s a Balkánon partra szálló antant csapatok társaságában a Szeged-Pécs vonalig nyomultak be, elfoglalva az egész Délvidéket.

A három irányból történő támadással szemben érdemi, harcba vethető katonai erő híján 1917-18 miniszterelnöke, Wekerle Sándor majd az őszirózsás forradalmat követően gróf Károlyi Mihály diplomáciai erőfeszítésekkel próbált küzdeni, mindketten teljesen eredménytelenül. Néhány ígéret ugyan elhangzott, azokból azonban semmi nem valósult meg. Az aktuális magyar kormányzat által ellenőrzött terület hétről hétre zsugorodott. Károlyi belátta teljes kudarcát, s 1919. március 21-én átadta a hatalmat a börtönből kiengedett kommunista Kun Bélának és társainak. A létrejött „új állam”, a Tanácsköztársaság. Sebtiben szervezett, a haza védelmét propagáló Vörös Hadseregének lehetetlen feladatot kellett megoldania. Szétválasztani a csehszlovák és román hadsereget, majd egyenként legyőzni őket. A Miskolc felszabadítása után indított északi hadjárat során három hét alatt elfoglalták a Felvidéket a Nyitra–Zólyom–Kassa vonalig, továbbá elérték a lengyel határt Bártfánál. S mindez hiába. Június végén a Clemenceau francia miniszterelnök hírhedt jegyzékét végül elfogadó magyar haderő megkezdte a visszavonulást, azonban a jegyzékben ígért ellentételezés, a román csapatok kivonulása a Tiszántúlról nemhogy nem történt meg, de pár héttel később a románok átkeltek a Tiszán, s bevonultak Budapestre. 1920 márciusáig a román csapatok uralták a fővárost, illetve a Duna-Tisza-közét és a Tiszántúlt, s mindent vittek, amit értek. S ahogy az antant nyomására vonultak ki, ugyanígy, egy pillanat alatt vissza is térhettek volna, hiszen az 1920. március 1-jén kormányzóvá választott Horthy Miklós és kormánya ezekben a hónapokban, sőt, években még érdemi, ezt megakadályozni képes haderővel nem rendelkezett.

Talán belátható, hogy az adott, történelmileg kialakult helyzetben a Történelmi Magyarország egyben maradásának semmilyen esélye nem volt. Az ország külső területein nagy számban, egy tömbben élő kisebbségek, nemzetiségek eufórikus örömmel csatlakoztak nemzettestvéreikhez, „anyaországukhoz”. Minden elszakított területen valóságosan többségben voltak a korábbi kisebbségek az anyaországuktól ily módon megfosztott, s „új hazájukban” kisebbségbe került magyarsággal szemben.

S még egy megjegyzés. Az antant, s ezen belül a közép-európai rendezésben meghatározó szerepet játszó Franciaország vezetőinek két fő célja volt a békeszerződésekkel: Németország megbüntetése és megalázása, illetve Szovjet-Oroszország hermetikus elzárása Európa többi részétől Franciaországhoz feltétlenül hű, államiságukat, területi gyarapodásukat a franciáknak köszönő kisállamok sorával. Lengyelország, Csehszlovákia, Nagy-Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (később Jugoszlávia) létrehozása e céloknak tökéletesen megfelelt, s együttesen nemcsak Csonka-Magyarországgal, hanem a porba sújtott Németországgal szemben is kellő ellensúlyt biztosított. Legalább is 1920-ban ez így látszott Párizsból...

A NACIONALIZMUS KUDARCA IS TRIANON, HIÁNYZOTT A BIRODALOMHOZ SZÜKSÉGES NAGYLELKŰSÉG

AMERIKAI NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: Amerikai Népszava
2020.06.04.



...Trianon fájdalom és veszteség, főleg az elszakított családok, a más országba került magyar emberek, családok kiszolgáltatottsága miatt, akik megszenvedték hasonlóképpen, ha nem jobban, a kisebbségi lét nyomorát nacionalista nemzetállamok elnyomása alatt görnyedve. De a 100. évforduló alkalom lenne arra is, hogy önvizsgálatot tartsunk, hogy mások menthetetlen bűneitől függetlenül megvizsgáljuk, mit rontottunk el magunk, és miben kellene változtatnunk, hogy a nemzetünk fejlődjön és szeretetben, mások által elismert tiszteletben éljen.

Erre azért is szükség lenne, mert ma épp egy olyan hatalom van Magyarországon, amely a magyar történelem legrosszabb korszakait tekinti mintának és a magyar nemzet legnagyobb veszteségeit okozó ideológiákat hirdet. Ez éppen az ellenkezője annak, amire Trianon tanít. Mert Magyarország megadhatta volna ugyanazokat a nemzetiségi jogokat, amelyeket mindig is magának követelt. Nem kellett volna talán olyan nyelvtörvényekkel zsigerelni a nemzetiségeket, amelyektől ma a magyar kisebbségek szenvednek a környező országokban. Lehetett volna Magyarország egy soknemzetiségű birodalom, a népek paradicsoma, ahol származásától, nyelvétől és kultúrájától függetlenül lehetett volna egyenjogú és szabad polgár minden ember.

Ha ilyen lett volna a feldarabolásra ítélt magyar birodalom, akkor a nemzetiségei nem menekülni akartak volna, hanem ragaszkodtak volna egy olyan államalakulathoz, amely szabadságot, egyenlőséget és boldogulást kínál számukra egy erős közép-európai birodalomban, amelyet magukénak érezhetnek. De a magyar jobboldali nacionalizmus kicsinyes sovinizmusa mindig ártalmára volt a nemzetnek és bezárta saját szűk korlátai közé, majd fizikailag is e szűk korlátok között találta magát. A “keresztény-nemzeti” identitás hazugsága, amelytől a sikeres és nagy európai nemzetek megszabadultak, holtvágányra tette az országot. Az ebből kinövő nacionalizmus csak fasiszta államalakulatok létrehozását teszi lehetővé, s ez a magyar lelki és fizikai nyomor oka, nem a turáni átok.

A kicsinyes, korlátolt nacionalizmus, a kirekesztés, a Kövér László-féle sötét gyűlölködők világa teremtette meg először a lelki Trianont, aztán ez hozta létre a fizikai Trianont is. Amíg a lelki Trianon nem múlik, Magyarországnak nincs esélye arra, hogy a fizikai Trianon megváltozzon, hanem hosszútávon saját megszűnését készíti elő. A nacionalista gyűlölet kultúrája gyilkos kultúra, önpusztító kultúra, amely nem kell a világnak. Nem tesz kedvessé, szeretetté és elfogadottá egy népet. Meg lehet nézni az Orbán-rezsimet, amelyben utálnak élni a magyarok is, nemhogy mások. Élő ember a lábát nem szívesen tenné be, hogy ott éljen, még akik a világ poklából menekülnek, azok sem vágynak arra, hogy ebben az országban éljenek. A külföld pedig borzadva nézi, hogyan lehet egy ilyen országban egészséges lélekkel élni.

Hogy még fájdalmasabbat mondjunk: azok a határon túli magyarok, akik elhagyják a trianoni határon túli szülőföldjüket, nem Magyarországra vágynak. Akik elkövetik at a hibát, hogy Magyarországra mennek, sokszor ugyanazt élik át, amit Romániában vagy Szlovákiában, ugyanúgy kirekesztik, megvetik és megkülönböztetik őket. Tisztelet a kivételnek. De a határon túli fiatalok, akik nem nacionalista árvalányhajas lelkülettel jönnek szolgálni a horthyzmust, meg sem próbálják az életet Magyarországon.Egyenesen Londonba, Montrealba, New Yorkba, Berlinbe mennek, csupa olyan helyre, amit a magyar nacionalista Orbán szerint gyűlölni kell. Valahogy az erős nemzeti érzéssel rendelkező határon túliak is az átkos zsidó liberális demokráciában érzik jobban magukat, mint a horthysta fasizmusban. Legfeljebb ott magyarkodnak.

Ez az igazi Trianon. Magyarország lehetett volna nagy és erős, ha meg lett volna hozzá a nagylelkűsége, amely nélkül nincs sem szellemi, sem fizikai nagyság. A töpörödött lelkű népek, a lelki gnómok, az orbánviktorok, kövérlászlók által vezetett nemzetek csak arra képesek, hogy másokon élősködjenek és még azokat is gyűlöljék, akiknek a megmaradásukat köszönhetik. Mondjon valaki egyetlen népet vagy nemzetet vagy magyarországi kisebbséget, amit ez a “keresztény.-nemzetinek” csúfolt bűnbanda szeret, akiket tisztel, elismer, akiket egyenlőnek tekint. Ilyen szavakat egy fasiszta nacionalista nem ismer. Azt hívják nemzetárulásnak, ha valaki nemeslelkű, nagy szívű, mások felé megengedő és toleráns. Akiben van megértés, empátia, szeretet, az magyarellenes. A kirekesztő gyűlöletet tekintik nemzeti identitásnak.

Szomorú az országvesztés, fájdalmas a határon kívülre rekedt emberekre, elvesztett tájakra gondolni, de még fájdalmasabb a lelki Trianonra, a lelki sivárságra. A tehetségtelenség, a gőg, a középszer, az erőszak kultúrájára gondolni, ami élő halottá teszi a nemzet legjobbjait, legkiválóbbjait, akiknek most erejük teljében kellene a legkiválóbb alkotásokat lérehozni, a nemzet fénylő csillagainak lenni, de ezek az emberek elvágyódnak, elmenekülnek lélekben, vegetálnak, fonnyadoznak, mint egy növény, amely nem kap napot és vizet, miközben egy primitív falusi gázszerelő az ország leggazdagabb és legsikeresebb embere, mert az ő nevén lopja a pénzt az ország miniszterelnöke, aki elszívja a táplálékot az ország legjobbjainak gyökere elől. S ő tanítja ezt a népet.

Ez a legnagyobb Trianon, és nincs az a területi veszteség, amely felérne ezzel a lelki Trianonnal. Magyarország azért nem lett nagy birodalom, mert nem volt rá alkalmas és méltó. Megakadályozta ebben a “keresztény-nemzeti” úri osztálya, a nacinalizmusa, a hamis egyházai, a hazugságai, a kirekesztése és a másság gyűlölete. Fordítva van, mint ahogy az egyszeri köverlászló gondolja: annál nagyobb a nemzet, minél kevésbé nacionalista, minél nagyobb egyenlőséget és tiszteletet ad másoknak. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik, aki magát felmagasztalja, az megaláztatik.

Ma Magyarországon ugyanaz a nemzetpusztító, sötét, ostoba, kicsinyes vallási alapú nacionalizmus uralkodik, mint amelyik részben Trianont előidézte. Az évfordulón arról emlékezhetünk, hogy voltak ugyan fellángolások, próbálkozások, de száz év alatt semmit nem változott ez a nemzet. Visszasüllyedt ugyanoda, ami a legnagyobb tragédiáját okozta. A vallási-nacionalista gőg, az antiszemitizmus, a mások utálata, lenézése, megvetése, a rászorulók elüldözése, az emberbarátok megtaposása, az értelem lefokozása az első számú oka annak, hogy Magyarország nem nyerhet vissza semmit, mert nem alkalmas arra, hogy népeket befogadó, azokkal tisztességesen bánó, nekik egyenlő jogokat biztosító szellemi, kulturális és politikai birodalom legyen.

Ez a szűkkeblűség jelöli ki trianoni határait.


A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG ELSŐ PARLAMENTI TILTAKOZÁSA: A FIDESZ KIVONUL A TRIANON-MEGEMLÉKEZÉSRŐL

444.HU
Szerző: HERCZEG MÁRK
2020.06.04.


„Több oldalról fordultak hozzám képviselőtársaim, hogy a mai napon emlékezzünk meg a számunkra oly tragikus trianoni béke 70. évfordulójáról egyperces néma felállással. Kérem képviselőtársaimat, álljunk fel! (Egyperces néma felállás, a FIDESZ képviselői kivonulnak.) Köszönöm szépen.”

A parlamenti naplóban ez a részlet őrizte meg az MDF-es Szabad György, az Országgyűlés első elnökének 1990. június 4-i felszólalásában azt a pillanatot, amikor a Fiatal Demokraták Szövetsége képviselői kivonultak a Parlamentből a Trianon 70. évfordulóján tartott 1 perces felállás alatt.

Az új, szabad Parlamentben ez volt az első kivonulásos tiltakozás.

1990: ellenzékből tiltakoztak a kormánypárti házelnök ellen


Orbánéknak egyébként nem a témával volt bajuk, hiszen a parlamenti pártok 3 nappal előtte, a békeszerződés évfordulója alkalmából kiadtak egy közös nyilatkozatot, a témában az elsőt és utolsót, aminek a céljával és a szövegével minden parlamenti párt egyetértett. Ebben tragikus igazságtalanságnak nevezték Trianont, ami „a szabad együttműködés helyett az ellenségeskedés terheit zúdította az itt élő nemzetekre”, és rögzítették a határok erőszakos megváltoztatásának tilalmát, illetve hogy „a történelmi megbékélés, az együttes felemelkedés és egy új európai rend” létrejöttének érdekében „a trianoni határokat igazságos vagy igazságtalan mivoltuktól függetlenül a jelenlegi európai stabilitást meghatározó realitásnak tekintik”.

Az akkor még liberális Fidesz problémája az egyperces megemlékezéssel az volt, hogy a kormánypártok nem egyeztettek a lépésről az ellenzékkel, a Fidesz szerint Szabad György kész helyzet elé állította őket, és megpróbálta rájuk erőltetni az akaratát, ami ellen csak így tiltakozhattak – emlékezett meg az Index tíz éve. Orbán Viktor percekkel később fel is szólalt a napirenddel kapcsolatban. Az MSZP 2013-ban ugyanezen a napon fel is idézte az esetet, hozzátéve, hogy az ő 33 képviselőjük közül senki sem vonult ki...

KÖVÉRNEK A BALOLDAL MÉG TRIANONNÁL IS JOBBAN FÁJ

HÍRKLIKK
Szerző: FÖLD S. PÉTER
2020.06.04.


Kövér László Trianon kapcsán megint megmutatta, nem véletlenül gondolják róla egyre többen, hogy elgurult a gyógyszere. Persze, lehet, hogy csak froclizni akarta az ellenzéket azzal, amikor azt mondta, hogy más döntés született volna Trianonban, ha a baloldal nem árulja el a nemzetet. Miután ezt nem találta elég nagy marhaságnak, a biztonság kedvéért még hozzátette: az elmúlt száz évben a baloldal, amikor csak tehette, rárontott a saját nemzetére. Milyen ország az olyan, ahol a harmadik közjogi méltóság így képzeli el a nemzeti összefogást?

Azt a szerencsétlen szlogent amúgy nem ő, hanem Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke dobta be a köztudatba, miszerint „magyar az, akinek fáj Trianon”. (Minden ostobaságot és aljasságot mégsem lehet Kövér nyakába varrni.) Patrubány emlékezete szerint, 2000. május 25-én, a Magyarok V. Világkongresszusán, „a pillanat ihlete alatt futott ki” a szájából ez a magyarság-meghatározás.

Innen üzennénk a Patrubány nevű politikai bajkeverőnek, hogy azok is magyarok, akiknek nem Trianon fáj a legjobban, hanem az éhező gyerekek, a kilakoltatott családok, a megállíthatatlanul terjedő gyűlölködés, a szomorú, leszakadó Magyarország. És akkor most ne akadjunk fel azon, hogy az a miniszterelnök, aki mostanság attól magyar, hogy fáj neki Trianon, pályája kezdetén, még liberális korszakában, társaival együtt kivonult a parlamenti ülésteremből, amikor az Antall-kormány meghirdette a Trianon emléknapot. Ne rágódjunk ilyen részleteken, mert a múlt folyamatos fölemlegetése, a hátrafelé nyilazás nem visz előre...


TRIANON - A TEMETETLEN MÚLT

NÉPSZAVA 
Szerző: GÁL MÁRIA
2020.06.04.


A kérdezettek 94 százaléka szerint igazságtalan és túlzó volt a trianoni békeszerződés – derül ki a Magyar Tudományos Akadémia egy friss felméréséből.

Mit tud az „anyaországi” magyar társadalom a trianoni békeszerződésről, annak előzményeiről, következményeiről és milyen ismeretei vannak a határon túli magyar közösségekről? – egyebek mellett erre kereste a választ a Magyar Tudományos Akadémia Trianon 100 Lendület Kutatócsoportja a centenárium kapcsán készített reprezentatív felmérése során.

Amint azt sejteni lehetett, Trianon az egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó időszak, a békeszerződés körüli történelmi eseményekre négyből három megkérdezett kíváncsi. A túlnyomó többség, 85 százalék azt gondolja, a trianoni békeszerződés volt Magyarország legnagyobb tragédiája, és ugyanilyen mértékben értenek egyet azzal a kijelentéssel is, hogy „magyar az, akinek fáj Trianon”. A részletek már kevésbé ismertek, még az esemény pontos évszámát (1920) is csak a válaszadók 43 százaléka tudta helyesen, hónapját és napját (június 4.) még kevesebben, 30 százalék ismerte. A történelmi Magyarország területi veszteségére vonatkozó kérdésre csupán 31 százalék adott a tényleges értékhez közeli választ, 54 százalék a valósnál kisebb, 5 százalék annál nagyobb arányt mondott, 10 százalék pedig egyáltalán nem tudott válaszolni. Az okok és következmények még homályosabbak. A válaszadók 70-78 százaléka gondolja úgy, hogy Trianonhoz a háborúban győztes nagyhatalmak geopolitikai, a szomszédos országok terjeszkedési törekvései és területi igényei, valamint az első világháborús vereség vezetett. Ez a felmérés is azt bizonyítja: az, hogy a történelmi Magyarország szétveréséhez vezető úton milyen hibákat követett el országunk és a magyar politikai vezetés, az a gondolat, hogy a magyaroknak is van ebben felelőssége, hiányzik a köztudatból. Miként az is, hogy nem egy egységes nemzetállam, egy magyarok lakta Magyarország hullott darabjaira a trianoni békeszerződés nyomán, hanem egy multinacionális, multikulturális birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia, s azon belül egy ugyancsak multietnikus Magyarország, amelynek romjain jöttek létre a nemzetállamok, többek között a független Magyarország is. Az is hiányzik a magyar köztudatból, hogy az elcsatolt területek 10,6 milliós lakosságának csupán 30,2 százaléka, vagyis 3,3 millió fő volt magyar nemzetiségű, a nemzetiségek pedig „menni akartak”, többek között azért, mert a korabeli – és az azt megelőző – magyar államvezetésnél is rendre süket fülekre talált minden nemzetiségi sérelem és önrendelkezési törekvés.

A terület ment, a probléma maradt – a határon túli magyar közösségek máig gyakorlatilag ugyanazt kérik új hazájuk vezetésétől, amit annak idején a történelmi Magyarország kisebbségei kértek Budapesttől. Ha most végeznének hasonló felmérést a környező országok lakossága körében, ők csak a régi sérelmeket ismernék, a mai valós helyzetet már kevésbé. Trianon pedig temetetlen múltként, megemészthetetlen és feldolgozatlan gyászként 100 év után is meghatározza jelenünk, árnyat vet jövőnkre és a politikai játszmáknak köszönhetően már éket ver magyar és magyar közé is...

A TRIANON-KÓD

INDEX
Szerzők: FILLÉR MÁTÉ, KOLOZSI ÁDÁM, TRENCSÉNYI ÁDÁM
2020.06.04. 


„Így volt, így lesz!”, „Nem! Nem! Soha!”, „Mindent vissza!”, „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”: az 1920. június 4-én aláírt békeszerződéssel a történelmi Magyarország területének 70 százalékát vesztette el, a magyarság harmada a határokon túlra került. Trianon legfőbb nemzeti traumaként él azóta is velünk, a Trianon-szindrómától nem szabadulhatunk: ez itt az Index képbehozó Horthytól a revízión át Gyurcsányig és a Fideszig arról, hogyan beszélünk száz éve Trianonról, és annak kapcsán sok minden másról.

SZABAD SZEMMEL: ORBÁN TITKOS FEGYVERT CSINÁLT - AZ ÉV LEGSÖTÉTEBB NAPJÁN

NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: SZELESTEY LAJOS
2020.06.04.


Trianon századik évfordulójáról ír a nyugati sajtó.

Washington Post

Orbán Viktor titkos fegyvert csinált Trianon 100 évéből – írja a Stratégiai és Nemzetközi tanulmányok Központja elnevezésű elemző intézet európai ügyekért felelős alelnöke, aki négy éven át helyettes külügyi államtitkár volt Obama alatt. Heather Conley rámutat, hogy az új emlékmű avatása a szerződés aláírásának centenáriumán csupán a legújabb fejezet lesz a kormányfő részéről a történelem manipulálásában, amivel saját politikai programját és a hatalom megtartását szolgálja. Az persze többé-kevésbé biztos, hogy az 1. világháború után Magyarország rosszabbul járt a győztes hatalmak folytán, mint Németország. A birodalom elvesztése miatt érzett fájdalom ma is érezhető, de Orbán feltűnően ügyesen mozgósítja a nemzeti nosztalgiát. A Fidesz az utóbbi években háttérbe szorította az olyan ünnepeket, amelyek a demokratikus értékeket szorgalmazó magyarok számára fontosak. Viszont nagyon is támogatja az olyan emlékműveket, amelyeket Hitler és Mussolini egykori magyar szövetségeseinek állítanak. A leglátványosabb az, ahogyan felkarolta Horthyt, a fasiszta és antiszemita diktátort, mert az átmenetileg visszaszerezte az elvesztett területek egy részét, benne Erdéllyel. Az eltelt évtizedben Budapest felvásárolt egy sor sajtóorgánumot, hogy ellássa hírekkel a határon túli magyarokat. Nagyvonalúan pénzeli a magyar kisebbségek sportegyesületeit, iskoláit, egyházait. Az eredmény az lett, hogy egynémely magyar közösség gyakorlatilag levált jelenlegi országáról, és csak az anyaország állam kínált sajtóval és kulturális lehetőségekkel él. Ebben a tekintetben Orbán irányvonala igencsak emlékeztet arra, amit Oroszország csinál „közelkülföldön”. Ne legyen tévedés, Orbán nem tudja helyreállítani Nagy-Magyarországot, nem foglalhatja el Románia, Szlovákia vagy Nyugat-Ukrajna szóban forgó részeit. Ám destablizálja a térséget és megnehezíti az amerikai külpolitikai célok elérését, amikor próbál szorosabb kapcsolatot kiépíteni országa és az elveszett részek között. Az utóbbi két évben meggátolta, hogy magas szintű találkozók legyenek NATO- és ukrán illetékesek között. Különösen éles a feszültség napjainkban a magyar-román viszonyban. Minél inkább segíti Budapest a kemény etnikai fellépést és jelképeket, a románok annál inkább úgy érzik, hogy rá kell erősíteniük a saját nacionalizmusukra. Hogy fokozniuk kell a magyarellenes érzelmeket, amivel azután ördögi kör jön létre, és az az egész régióban csak gerjeszti az etnikai alapú nacionalizmust, valamint a sérelmi politikát. Orbán haszonelvű alapon lovagolja meg Trianont. Tudja, hogy a környező államokban élő magyar hozzák meg neki azokat a szavazatokat, amelyek révén uralmon maradhat. Ez a megközelítés valószínűleg egyre fontosabb lesz számára, mivel a Fidesz elvesztette a nagy városok ellenőrzését. Ám a cinikus törekvése, ti. hogy kiaknázza a történelmi veszteség érzését, azzal fenyeget, hogy ismét felszítja pontosan a romboló nacionalizmust, ami elvezetett az 1. világégéshez, és ezzel Magyarország birodalmi kiváltságainak elvesztéséhez.

BBC
A brit közszolgálati média olyan 100 éves sebnek nevezi Trianont, amit Magyarország nem tud elfelejteni. Az elmúlt hetekben az Országház közelében lett egy új emlékmű, amely csupán tovább gyarapítja azoknak az alkotásoknak a számát, amelyeket Orbán Viktor alatt emeltek, a múlt dicsősége előtt tisztelegve. A békeszerződés okozta sérülés még napjainkban is gennyed. A miniszterelnök azt üzeni a világnak, hogy Magyarország tiszteletet érdemel, a bírálói ezezl szemben úgy látják, hogy csak még mélyebben vájkál a sebben. Annak idején Woodrow Wilson amerikai elnök meghirdette: minden nemzeti kisebbséget megillet az önrendelkezés, ám ezt a jog kizárólag a magyarokra nem vonatkozott. Az Orbán-kormány számára azonban kényes egyensúlymutatványt jelent a mostani évforduló. Hiszen szövetségre törekszik a szerbekkel, szlovákokkal, csehekkel és lengyelekkel. Azt szokta mondani, hogy Magyarország ily módon kitör a százéves magányból. Ám Románia, Ukrajna és bizonyos fokig Ausztria bizalmatlanul méregeti, amit művel. A román külügyminiszter kijelentette, hogy az utóbbi években sok olyan nyilatkozat hangzott el Budapesten, amely igencsak sértő volt Bukarest számára. Éppen Corletan javasolta, hogy legyen ünnep a mai nap Romániában. Nem érti, hogy ez miért volna lehetetlen, csak azért, mert nem szeretnének megsérteni senkit sem, miközben az ország történelmének egyik legalapvetőbb eseményéről van szó. Ugyanakkor Kovács Zoltán arról beszélt a BBC-nek, hogy a magyaroknak minden okuk megvan a büszkeségre, mert egyetlen más nemzet sem élte volna túl az elmúlt 100 évet.

Yahoo/AFP
Az egykori királyság felbomlása immár 100 éve kísérti a magyarokat, az évforduló az ország legsötétebb napjával egyenlő a nacionalista Orbán Viktor számára. Szabó Csaba Pál, a Szeged közeli Trianon Múzeum igazgatója azt mondja, hogy a nagyhatalmak igazságtalanul büntették Magyarországot, nem törődtek a következményekkel. A határokat tisztességtelenül húzták meg, figyelmen kívül hagyták, hogy etnikumokat vágtak ketté. Mint mondja, a Nyugat elárulta a magyarságot. Az állam által fenntartott kiállításon egyébként több olyan eredeti plakát is látható, amely a területi revíziót sürgeti. Habár az uniós tagság meghozta a szabad mozgás jogát a magyaroknak és legtöbb szomszédjuknak, de Trianon ügyében nemigen tudnak előrelépni. 2010 után Orbán ellentmondást nem tűrő nemzetpolitikát vezetett be, hogy újraegyesítse a nemzetet. Azóta óriási pénzeket költ a diaszpóra céljaira. A megnyitás előtt álló emlékmű kapcsán több történész is azon poénkodott, hogy annak falain több település is fel lett tüntetve, jóllehet ott sosem éltek magyarok. Válaszul egy illetékes azt közölte, hogy a kormány nem kívánja visszaforgatni a történelem keretét. Elemzők szerint Orbán előszeretete a Nagy-Magyarország nosztalgia iránt bátorítja azt az idealizált felfogást, hogy az 1. világháború előtt szívélyes volt a viszony a magyarok és az itt élő nemzetiségek között. Továbbá vonzó az ultranacionalista választók részére. És bár az utóbbi időben a miniszterelnök békülékenyebb húrokat penget a szomszédállamokkal kapcsolatban, a bírálók félnek, hogy politikája árt a térségben a kétoldalú egymüttműkodésnek és a magyar kisebbségeknek. Románia beavatkozásnak tekinti az Erdélynek adott segítséget. És bár a határon túli magyarok száma csökken, Trianon továbbra is érzelmi kérdésnek számít.

Le Figaro
Saját szétesésére emlékezik ma Magyarország. Az irredenta követelések továbbra is jelen vannak a szélsőjobbon. Gyakran lehet látni Nagy-Magyarország térképet az autók hátulján vagy az emlékboltokban. Amióta visszatért a hatalomba, Orbán ismét felmelegítette Trianon gondolatát, hogy táplálja az érzést: a nagy hatalmak igazságtalanságot követtek a magyarok ellen, illetve hogy önmagát a magyar kisebbségek védelmezőjének állítsa be. Ellenfelei azt vetik a szemére, hogy érzékeny húrokon játszik, miután egy olyan országról van szó, amely úgy tekinti magát, mint a történelem áldozatát, legyen szó Trianonról, a szocializmusról, a rendszerváltásról vagy a menekültválságról. A legújabb közvélemény kutatás azt hozta ki, hogy 85 % szerint a békeszerződés volt a nemzet legnagyobb tragédiája. És ez nem a nacionalista jobboldal örökségét jelenti. Még a liberális budapesti polgármester is meghirdette, hogy ma délután egy perces csenddel emlékezzenek az évfordulóra.

Die Welt
Eljött az idő, hogy a német uniópártok áldásukat adják a Néppártban a Fidesz kizárására, mert hatalmas veszélyt jelent az egész Európai Ház szemszögéből, hogy a CDU-CSU türelmet tanúsít egyes autoriter vezetőkkel szemben, mi több, egyenesen segíti azokat. Olyannyira, hogy Orbán Viktor a német pártszövetség kedvenc autokratájának számít. Így értékeli a helyzetet R. Daniel Kelemen, aki politológiát oktat a tengerentúli Rutgers Egyetem, valamint Christopher Wratil, a University College London tanára. A jobbboldali német újságban megjelent elemzés Merkel és Söder szemére hányja, hogy bármenyire is megrázó, ám ettől még tény: azok kettős morált alkalmaznak. Mégpedig belpolitikai megfontolásból, mert tartanak a saját választóiktól. Épp ezért nem hajlandóak semmiféle együttműködésre odahaza a szélsőjobbos-populista Alternatíva Németországért elnevezésű formációval, amint azt thrüringiai tartományi választások utáni botrány igazolta. Ugyanakkor ünnepelték, hogy tavaly von der Leyen lett a Bizottság elnöke, pedig az csakis a Fidesz jóvoltából vált lehetségessé és a magyar párt semmiben sem különbözik az AfD-től. Az uniópártok már több mint egy évtizede közösködnek a magyar kormánypárttal a néppárti berkekben és az sem számít, hogy közben a Fidesz Magyarországon módszeresen teremti meg az illiberális államot. Hiába jelölt ki számára vörös vonalakat az EPP, ő azokat megszegte, egytől egyig. Vagyis nem igaz a magyarázkodás, hogy azért kell benntartani a pártcsaládban, mert akkor csitítani tudják. A CDU-CSU nem szólalt meg, amikor a Freedom House átsorolta Magyarországot a demokráciák közül a hibrid rendszerek soraiba. De nagy hallgatás volt a válasz akkor is, amikor nemrégiben jó tucatnyi párt a magyarok eltávolítását kezdeményezte a pártszövetségen belül. Kelemen és Wratil abban látja az indokot, hogy a német kereszténydemokraták pontosan tudják: odahaza nem sok vizet zavar az orbáni kapcsolat. Bár azért csak felmerült bennük némi félelem a múlt évben az európai választási kampány során. Ez lehetett az oka, hogy megszavazták a Fidesz tagságának felfüggesztését. Ám csak kevéssé közismert, hogy az uniópártok keményen védik magyar szövetségesüket. Viszonzásul Orbán szavatolja nekik a győzelmet mind Strasbourgban, mint az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanácsban. És ez így is marad mindaddig, amíg a német szavazópolgárok elfogadják ezeket az állapotokat. Pedig Orbán tagsága ügyében döntő, hogy hová áll Merkel és Söder. Ha mindkettő lefelé fordítaná a hüvelykujját, akkor meglódulhatna egy sor fegyelmi eljárás Magyarországgal szemben. Azon kívül más tekintélyelvű vezetők is láthatnák, hogy a kereszténydemokraták a másik oldalon állnak. Ám hogy menlevelet adnak a magyar miniszterelnöknek, az hatalmas károkat okoz minden nap.


EUobserver
Napjainkban heves támadások érik a háború után megfogalmazott kereszténydemokrata alapértékeket, sőt, az irányzat szép lassan elhal, és ebben nagy szerepe van a Fidesznek, amely a nacionalista szélsőjobb trójai lovának szerepét tölti be. Így látja a helyzetet a Democracy Reporting International nevő civil szervezet igazgatója, Michael Meyer-Resende, hozzátéve, hogy a szélsőség megpróbálja letaszítani trónjáról a legerősebb európai pártcsaládot. A PiS, az AfD, a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés vagy a spanyol Vox, egytől egyig tagadja a kereszténydemokraták örökségét. A Fidesz azonban bonyolultabb módszert választott. Úgy tesz, mintha kerszténydemokrata volna, és bár tagságát felfüggesztették a Néppártban, támadja az irányzat alapelveit, egyben megpróbálja átírni azokat. Hatalmas anyagi segítséget kap Brüsszeltől, mégis ellenségként határozza meg az EU-t. Stratégiájának fontos része a küzdelem a képzelt ellenféllel szemben. Mozgósítja ugyanis a választókat és eltakarja a kormányzat korrupciós ügyeit. A barát-ellenség felfogás a szocializmus hagyatéka, semmi köze a nyugati politikából ismert kompromisszumkészséghez, a szabályok tiszteletben tartásához. Az ország Oroszországgal és Kínával kokettál, ám azok számára a magyarok azért érdekesek, mert az unió tagjai és be lehet őket vetni az európai egység megtörésére. A Fidesz aláássa azt a kereszténydemokrata gondolatot, hogy erősíteni kell a földrész szuverenitását és erejét, mert akkor érvényesülnek a kisebb tagok jogai is. Orbán fél a nyílt vitától és a politikai versengéstől, ezért bonyolult jogi szabályok mögé barikádozta el magát. A közmédiát a pártpropaganda eszközévé tette és közvetve ellenőrzi a kereskedelmi médiát is. A választások már nem tisztességesek, ily módon megtört a kereszténydemokrácia feltétlen elkötelezettsége a demokrácia mellett. Orbán azt állítja, hogy a kereszténydemokrácia természeténél fogva illiberális. Ám az nagyon is közel áll a liberális eszmei vonalhoz, amkor a személyes méltóságról és szabadságról van szó. Igazából a Fidesz az 5. hadoszlop feladatát tölti be a kereszténydemokrata táborban. Szakít annak legragyogóbb.háború utáni vívmányaival, és új életre igyekszik kelteni az 1945 előtti tekintélyelvű jobboldalt. Ebben az amerikai alt-right fölöttébb megosztó forgatókönyvét követi. Hogy még nem tették ki a szűrét a Néppártból, az arról árulkodik, hogy a kereszténydemokraták elbizonytalanodtak. Pedig a szélsőjobb lejáratja magát egy sor országban. A kereszténydemokráciának jobban kellene bíznia saját politikájában.


The Times
Varga Judit megerősítette, hogy Magyarország bocsánatkérést vár azoktól a külföldi személyiségektől, akik bírálták, hogy Orbán Viktor meghatározatlan időre jogot kapott a rendeleti kormányzásra, és tekintélyelvű hatalomszerzésnek minősítették a lépést. Az igazságügyi miniszter megismételte, hogy pontosan két hét múlva érvényét veszti a különleges jogkör, vagyis alaptalanok voltak a félelmek, hogy azok továbbra is hatályban maradnak és ily módon létrejön az első önkényuralom az EU-n belül. Ám mint megjegyezte, nem annyira butácska, hogy komolyan higgye, bárki meg fogja követni a magyar vezetést. Ellenzéki politikusok ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy ha véget is érnek a különleges viszonyok, a demokrácia húzza a rövidebbet és ezen nem lesz könnyű változtatni. Rémhírterjesztés vádjával több mint 100 eljárás indult. Varga szerint itt félelemkeltő bűncselekményekről van szó, ezért az ilyen vizsgálatok mennek tovább. Arra a kérdésre, hogy mi lesz a pártoktól elvett állami támogatásokkal, illetve a gépjárműadókkal, amelyek megvonása pedig az önkormányzatokat sújtja, Varga úgy válaszolt, hogy mindenkinek fel kell áldoznia valamit. Az tárcája is kénytelen volt feladni több tervet. A konzervatív lap hozzáteszi, hogy a miniszter szenvedélyesen védi Orbán politikáját és élesen elutasítja Brüsszel kifogásait. Úgy értékeli, hogy miközben Magyarország a járvány kellős közepén próbált a felszínen maradni a mély vízben, egyes tagállamok lapáttal még ütötték is, ahelyett, hogy segítettek volna. Ám attól óvakodik, hogy más országokat kritizáljon, mert a magyar vezetés pontosan tudja, nagyon nem jó az, ha kioktatják. Ugyanakkor szerinte a különleges jogosítványokat akkor sem újítják meg, ha netán visszatér a fertőzés.


ITT OLVASHATÓ

ERRE (IS) KELLETT A FELHATALMAZÁSI TÖRVÉNY 7. – AZ ELHERDÁLT (TÍZ- ÉS SZÁZ)MILLIÁRDOKNAK ANNYI

HÍRKLIKK
Szerző: N. VADÁSZ ZSUZSANNA
2020.06.03.


Sorozatunk eddig megjelent írásai:

Eltitkolt, örökre szóló rendkívüli intézkedések is történhettek
Az önkormányzatok kivéreztetése
Mi jár a (gaz) rémhírterjesztőknek?
Egy tollvonással elintézett régi vita: a Kartonpack ügye
A kiberbiztonság ürügyén tovább pusztítják az információs szabadságjogainkat
A balatoni kikötők lenyúlása


Fürkészek kireptetése utáni kontroll és közbeszerzés nélküli vásárlások – milliárdok kegyelteknek, stadionokra, határon túli fejlesztésekre – Göd – különleges gazdasági övezetek – önkormányzatok ellehetetlenítése – Kartonpack – Bahart-kikötők – a Budapest-Belgrád vasúti projekt titkosítása – Mészáros Lőrinc energiacége – „rémhírterjesztés”– az adatigénylés nehezítése – a személyes adatok védelmének csorbítása – a Városliget-projekt fű alatti visszacsempészése... Hogy mi ennek – a látszólag összefüggés nélküli – felsorolásnak az egyes elemeiben a közös nevező? Hát a korlátlan hatalmat biztosító, korlátlan időre szóló felhatalmazási törvény. A március 31-én hatályba lépett törvény visszavonását – nem kis meglepetést keltve – Orbán május közepén belengette, s ha minden igaz, júniusra ki is vezeti. De mire kellett valójában a törvény? A fenti és azokhoz hasonló „huncutságokra” biztosan. Sorozatunkban ezeket vesszük sorra.

„Biztosan nem lehet pert indítani a feleslegesen felhalmozott és rossz minőségű védőeszközök beszerzése miatt” – reagált Magyar György arra a kérdésünkre, hogy lát-e esélyt felelősségre vonásokra a koronavírus-válság örvén végrehajtott – visszaélés-gyanús – lépések miatt. A portálunknak adott interjújából kiderül, nagyon szűk területen nyílhat lehetőség felelősségre vonásra. Annyit azért megjegyzett: „Orbán barátja, Mészáros Lőrinc maholnap Soros Györgyével összemérhető vagyonnal rendelkezik. Nyilván ’becsületes, kétkezi munkával’ jutott be a gázszerelő a világ ezer leggazdagabb embere közé.” Szerinte azonban „a kormány, illetve a miniszter mindezekért nem perelhető. Így az a választókon múlik, 2022-ben is úgy vélik-e, hogy a kormány a helyzet magaslatán állt a koronavírus-járvány idején. Erről a választófülke magányában maguk dönthetnek” – mondta, kifejtve azt is, hogy nagyon kemény munka vár az ellenzékre, ha le akarja győzni a Fideszt 2022-ben...


ITT OLVASHATÓ

„A ROMÁNOK KÖVETELTÉK AZ ESKÜT. BENNEM ÁGASKODOTT A MAGYARSÁGOM, MEGTAGADTAM”

HVG / KULT
Szerzők: BALLA ISTVÁN, CSATLÓS HANA
2020.06.04. 


Magyarországot kifacsarta az első világháború és a spanyolnátha, a végső tőrdöfést pedig a trianoni békeszerződés jelentette száz évvel ezelőtt. Ám ahány ember, annyiféle Trianon létezik – a korabeli naplók ennek a legjobb bizonyítékai. Mit éltek át az anyaországba menekülők, hogy élte meg egy vagonlakó gyerek vagy egy budapesti hivatalnok a felgyorsuló eseményeket? Schmidt Anikó főlevéltárossal kutattunk a százéves emlékek között.

"Amitől tartottunk – bekövetkezett! Még mindig reméltünk, hisz a halálraítélt is bízik az utolsó pillanatig, de hiába! Tegnap ünnepélyes formák között Apponyinak átadták a békefeltételeket. Nem feltételek ezek, nem, ez egy nemzet halálra ítélése. (…) És azok a … fejek ott Párizsban azt hiszik, hogy bölcsen döntöttek? Azt hiszem, maga a vérszopó fogatlan tigris, az a gaz Clemenceau sem hiszi, hogy ez így jól van, de beleheccelték rabló szomszédainkat a háborúba, meg kell ezért őket jutalmazni, természetesen a mi bőrünkön

– írta naplójában egy Kainz György nevű, a Magyar (Királyi) Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaságnál dolgozó hivatalnok 1920. június 4-én.

A döntés mindenkit megrázott, noha magán az aláírási ceremónián nyilván nem volt várható semmilyen újdonság, a döntést már meghozták. Abban nagyjából mindenki egyetértett, hogy az ország semmiképpen sem fog jól kijönni a békeszerződésből, mégis sokan bíztak az amerikaiak jóindulatában, és hogy nagy területeket talán mégsem fog veszíteni Magyarország. A Versailles-ban megszületett békekötés azonban a legrosszabb forgatókönyv szerint alakult, és erre kevesen számítottak. Trianon „kudarcnak számított a magyarok között pártállástól, ideológiától függetlenül is”.

A köznyelvben azóta is „Trianon-traumaként” emlegetett kifejezést Egry Gábor történész a lapunknak adott év eleji interjúban pontatlannak nevezte. Ahhoz ugyanis, hogy traumáról beszéljünk, nagyon sok ember egynemű tapasztalata szükséges, ám levéltári kutatások bizonyítják, hogy a területelcsatolásokat mindenki másként élte meg. A békediktátumot valóban tömegek érezték igazi sorscsapásnak, viszont akadtak olyanok is, akiknek ez semmiféle különösebb megpróbáltatással nem járt az életükben. Megint mások fellélegeztek, hogy bár nagyon rossz feltételekkel, de mégiscsak pont került egy sok bajjal, fennforgásokkal teli időszak végére.

Sokféle tapasztalatot jelentett Trianon”, és ezt rögtön megérti az, aki elolvassa Kunt Gergely, L. Balogh Béni és Schmidt Anikó 2018-ban megjelent kötetét Trianon arcai: naplók, visszaemlékezések, levelek címmel...