HVG ONLINE
Szerző: HAMWAY PÉTER
2020.02.06.
Demeter Szilárd nem talált ki semmi újat, csak egy még le nem osztott, meg nem szállt területet a magyar kultúrában. Cikkükben bemutatjuk, hogy eddig hol és mit nyert és miben szenvedett vereséget.
A napokban adott hírt a sajtó, hogy Demeter Szilárd a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője az írott kultúrát - a könyviadástól, a nemzeti könyvtáron, az ösztöndíjakon át – mind maga alá gyűrné.
Hogy megértsük a Demeter-jelenséget, korábbra kell visszanyúlnunk. A Fidesz kultúrpolitikáját 2010 óta a nagyfokú centralizálás és a személyes hatalmi harcok kettőssége jellemzi. Ezek a harcok egyrészt Orbán „oszd meg és uralkodj” elve alapján működő politikai krédója miatt gerjesztettek is, másrészt viszont olyan adottság, amivel nem tud mit kezdeni. Hiszen az egyes kulturális területeknek megvannak a maga erős, tekintélyes, és a legtöbb esetben hatékony vezetői, a színházat Vidnyánszy Attila, a filmet Andy Vajna, most Káel Csaba, a klasszikus képzőművészeti múzeumokat, a Liget-projektet Baán László viszi, a társutas képzőművészekekért sokáig Fekete György, az emlékezetpolitikáért Schmidt Mária és haláláig Kerényi Imre felelt. Voltak elvetélt kísérletek is, mint Batta Andrásé, aki komolyzenei kombinátot álmodott, a Müpa, az Operaház, és más nemzeti intézmények összeterelésivel, ám Káel Csaba, és Ókovács Szilveszter megtorpedózta az ötletet és Battának egy üres miniszteri biztosi címmel, és a Magyar Zene Háza projekt vezetésével kellett beérnie.
A 2010 után az alaposan meggyengített kulturális államtitkárosig nem bírt el ezekkel a nagy önmozgással, szakmai és politikai kapcsolati tőkével rendelkező, adott esteben a miniszterelnökhöz, vagy a legalábbis a Fidesz vezető köreibe bejáratos figurákkal. Nem csoda, hiszen formális, de még inkább informális birodalmuk jóval nagyobb, mint a mindenkori kulturális államtitkáré. Saját területükön – talán Vidnyánszkyt kivéve – jól teljesítenek, ugyanakkor a vágyott jobboldali kurzust nem sikerült kiépíteni. A miniszterelnök vágya sokiáig az volt, hogy majd egy valaki kiemelkedik és megteremti azt, jelentkező volt is rá. Szőcs Gézától, L. Simon Lászlón át, Kásler Miklósig, csakhogy a lehetetlenre vállalkoztak: Fogyasztható, a nagyvárosi fiatalokat is megfogó, progresszív, európai szintű, ugyanakkor nemzeti, a Jobbikból átpártolt hátrafelé nyilazó, alternatív (ős)történet hívőket is kielégítő kultúrpolitika ugyanis nincs. És főleg nincs olyan személy, akik mindezeket hitelesen képviselni tudja. Nem lehet egyszer Kurtág György operának örülni és Takaró Mihály szellemében NAT-ot szerkeszteni, vagy dicsekedni a Saul fia Oscar-díjával és asszisztálni a Becsület napi felvonuláshoz. Illetve lehet, csak nem jön ki belőle semmi, a botrányon kívül.
Legutoljára a Magyar Művészeti Akadémia lépett fel azzal az igénnyel, hogy egységes kulturális kánont gyárt. Hiába látta el a kormány pénzzel, hatáskörrel, ingatlanokkal, semmi eredménye nem lett. Mára azzá vált, amire születése pillanatában predesztinálva volt: öreg urak és hölgyek kulturális napközije. Így aztán mára úgy tűnik végleg marad a széttagoltság, az egyes kulturális területek elosztásának hűbéri rendszere. Egyetlen terület - méghozzá a magyar kultúrában hagyományosan a legfontosabb - az irodalom viszont máig „gazdátlan”. Azért is lehet így, mert a könyvkultúra a leginkább piackonform, nem kell állami támogatásokkal tömni, mint a színházakat, komolyzenei együtteseket, múzeumokat. A kiadók – bár szívesen lobbiznak állami támogatást – de alapvetően üzleti alapon is el tudják tartani magukat, sőt a kortárs irodalom jobbik részét is. Ezért aztán egyrészt kevés lehetősége van az államnak beavatkozni, másrészt a beavatkozása csekély eredménnyel jár, nem fognak rossz könyveket olvasni az emberek, akkor sem, ha azokat pár száz forinttal olcsóbban megkapják, mint a jókat. Ezért bukott meg csúfosan eddig minden eddigi új kánon képzésével kísérletező próbálkozás...
