Szerző: Nahalka István
2020.01.31.
Ezt a véget persze már sokan megjósolták, fél évszázadot is meghaladta már az az idő, amelyben együtt éltünk e jövendölésekkel. Ivan Illich kérlelhetetlen kritikája a társadalom iskolátlanításáról szól, az otthonnevelés, a tanulócsoport mozgalmak a gyakorlatban nyújtanak alternatívát (vitatkozhatunk persze, hogy mindig erről van-e szó valóban). Legutóbb a Facebookon keveredtem némi vitába ezzel kapcsolatban olyan számomra nagyon is respektálható véleményeket megfogalmazó szakemberekkel, akik a digitális eszközök már-már felfoghatatlan gyorsaságú fejlődésében látják a biztosítékát annak, hogy van, ami leváltsa az iskolát. Az iskola a meglévő társadalmi struktúrák újratermelésének merev szervezeteként jelenik meg a kritikusok előtt, kárhoztatják rendkívül alacsony szintű eredményességét és ha lehet még alacsonyabb szintű hatékonyságát, kimutatják mennyire káros szinte minden gyermek személyiségfejlődése szempontjából, kifejezetten a kreativitás, az invenció gyilkosát látják benne. Könyörtelen és igazságtalan szétosztója a tudásnak, előnyben részesítve az egyébként is előnyben lévőket, elválaszt egymástól társadalmi csoportokat, szelektív rendszerében csak érlelődik és erősödik az előítéletesség, a rasszizmus. Nagyon sokba kerül. A társadalom, amikor az iskolát finanszírozza, egy lyukas vödörbe önti a vizet. Hiába fogalmazzák meg bárkik a modernizációért kiáltó szükségleteket, az iskola a tömegessé váláson kívül rendszerszinten talán még egyetlen valamikor született modernizációs kihívásnak sem tudott megfelelni. Persze, mindig voltak „alternatív iskolák”, voltak akár egész országokat jellemző biztató kezdeményezések, voltak finnországok és voltak észtországok, de történelmileg az iskola mindig és mindenhol visszasüllyedt a régi szemétbe. Az iskola reformálhatatlan – szól a végső szentencia –, mert éppen arra való, hogy aktuális hatalmak, aktuálisan uralkodók egyensúlyi helyzetben már retrográd érdekeit szolgálja. (Persze hiába erőlködöm, Ivan Illichnél plasztikusabban ezt leírni nem nagyon lehet. Szánalmas kivonat csak, amit írtam.)
Sokan keresték és sok mindenben vélték megtalálni azokat az összetevőket, amelyek az iskola ilyetén működését jelentik és garantálják. Okként szolgál a módszertan, vagyis a nevelés, a tanítás módja, amely képtelen elszakadni a lényegében frontális és tanító-tanár központú oktatástól. Mások kárhoztatták a pedagógusokat, akik képtelenek lebontani a hierarchikus viszonyokat, tanítványaik feletti hatalmukból semmit nem hajlandók engedni. Megint mások úgy vélték, hogy az iskola szervezetét kell megváltoztatni, legyen demokratikus, biztosítsa az egyenlő jogokat, a partnerség és a párbeszéd jellemezze az iskolai életet. Aztán nem kevesen az iskolai formák kikezdhetetlenségét kárhoztatták, és támadták az osztályokba sorolást, a tanóra rendszert, a tanulnivaló tantárgyakba rendezését. Követelték sokan a merev központi tantervek megszüntetését, a pedagógusok szinte teljes szakmai autonómiájának biztosítását. Megváltóként ünnepelt programok születtek, amelyek középpontjában olyan bűvkifejezések álltak, mint a kooperativitás, a differenciálás, a mesterfokú tanulás, a kognitív tanonckodás, a projektszemlélet, a kompetenciafejlesztés, az infokommunikációs eszközök használata, a digitális pedagógia, és napestig sorolhatnám. Mind-mind önmagában szimpatikus kezdeményezés, az iskola valóságával való elégedetlenség formálta őket, de valahogy önmagukban sem, de még kisebb-nagyobb koalícióiknak konkrét iskolai programokba való beépítésével sem tudták megváltani e társadalmi intézményt.
Én nem akarom temetni az iskolát. És nem azért, mert egész életemben azt szerettem volna, ha maga ez az intézmény lesz jobb, és ha most azt mondják, hogy amit jobbnak szerettem volna látni, az nem is jobbítható, akkor minden összetörik bennem – nem ezért tehát. Azért szeretném, ha maradna, és még nagyon sokáig maradna intézményes nevelés, mert … Na miért is?
Talán elsősorban azért, mert amit a szükségesen ellátandó feladataiként felsorolhatunk, azt más nem tudja elvégezni. A gyerekeknek, a fiataloknak viszonylag rövid idő alatt nagyon sok mindent meg kell tanulniuk. És nem elsősorban konkrét ismeretekre gondolok (bár nagyon átgondolva, hogy mit, de azért azokat is). Hanem, ahogy ezt már unos-untalan írjuk, mondjuk: csinálni, ügyködni, tevékenykedni kell megtanulniuk, ezekből nagyon sokfélét a komplex, kritikus gondolkodástól a szeretni tudásig, és túl. A gyermekkor, a fiatalkor (és növekvő mértékben minden más kor is) az intenzív tanulás kora, gondolom, ez az antropológiai szükségszerűség mindig fennmarad. Bármilyen legyen is az az intézmény, amely a családon kívül ebben részt vesz, szükség van rá. A család nem lehet egyedül a letéteményes, miközben magam is azt hiszem, hogy a maihoz képest lehetne más, talán szélesebb is a szerepe. Ha tanulócsoportot hoz létre néhány család, akkor nem tesz mást, mint létrehozza az intézményes nevelés kereteit a családtagok számára. „Külső” törvények szabályozzák azt is, van formális rendszere, vannak szabályai, sok minden tartósan működik benne, ciklikusan visszatérő módon. Ha lesz olyan rendszer (bár az a nézetem, hogy nem lesz, de tegyük fel), amelyben számítógépek és hasonló kütyük veszik át a pedagógusok szerepét (vitapartnereim ezzel érveltek), akkor azok emberi irányítás alatt állnak majd, minimum az alapprogramjukat mi magunk, vagy általunk programozott gépek fogják létrehozni. Nekem ezek is iskolák: a nevelés intézményesített eszközrendszerei. Továbbá: bármilyen keretek között zajlik is a tanulás, szükségszerű, hogy annak együttműködéses formái legyenek. A tanulók családi kereteken átívelő módon kerülnek egymással, felnőttekkel kapcsolatba miközben tanulnak, e lehetőség kizárása csak azért, hogy nehogy véletlenül a család határain túl terjeszkedjék a nevelés, botorság, de igazából bűn lenne. Az együttműködések keretekért kiáltanak.
Az iskola szerintem nem szűnik meg, ha iskola alatt azt értjük, hogy valamilyen formális keretek között intézményes nevelés zajlik. Ennek tartalma, módja, szervezése, finanszírozása, formái, módszerei, a bennük megvalósuló tevékenységek állhatnak a lehető legtávolabb attól, amit ma iskolaként ismerünk el.
Nagyon más iskola lesz. Kell majd neki épület? Nem tudom. De az biztos, hogy azok a tevékenységek, amelyek majd zajlanak a drámai módon átalakuló iskolában, helyet igényelnek. Minden emberi tevékenység térben játszódik, a tanulás is. Dolgoznak majd az „új iskolában” pedagógusok? Lesz vezetése? Nem tudom, de az biztos, hogy lesznek emberek, akik részt vesznek majd a tanulók tanulási tevékenységeiben, segítik őket. Lesz szervezete? Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy a tanulási tevékenységek, az együttműködések, a tanulók tevékenységének a társadalmi tevékenységrendszer részévé tétele szervezést igényel. Ki kell találni, hogy ez a szervezés milyen keretek között folyhat eredményesen és hatékonyan, és akkor e kereteket létre kell hozni. Ha ez egy formális szervezet lesz, akkor az lesz, de biztos, hogy nem olyan, mint a mai. És valószínű, hogy e szerveződések világa színes, sokféle és dinamikusan formálódó lesz. Mindig az újrafogalmazódó igényeknek megfelelő.
A legfontosabb kérdés e sorban, hogy lesz-e kurrikuluma az iskolának (lesz-e terve mindannak, ami az iskolában történik). Ez számomra egyben a legnehezebb kérdés is. Miközben próbálom elképzelni azt a majdani iskolát, elementáris kényszert érzek, hogy szinte semmit ne szorítsak merev falak közé. De érzem azt is, hogy azt a sok mindent, amit jó lenne, ha a gyerekek, a fiatalok elsajátítanának életük első x évében, valószínűleg csak valamifajta terv keretében lehet csak elsajátítani. Egyszerűen szétfolynak a kezünk között, a tanuló emberek keze között a dolgok, ha nincs az egészben valami, ami mindig továbblépésre késztet, ha nincs benne valami, ami viszonylag széles tudás megszerzésére ösztönöz, ha nincs benne valami, ami lehetővé teszi, hogy bizonyos „alapdolgokat” mindenki elsajátítson. De hát ma is éppen az az egyik legnagyobb bajunk, hogy valójában fogalmunk sincs, mik az „alapdolgok”. Az írás, az olvasás és a számolás? Jó, de ezek milyen szinten, milyen részletekkel? És más? Mondjuk a digitális alapkészségek? Vagy a szociális készségek? Vagy az van, hogy egy kellően gazdag, és abszolút nyitott, szabad tanulási tevékenységrendszerben ezek automatikusan meglesznek?
...
