Szerző: EDWARD SNOWDEN
2019.
...Tíz év. Ennyi idő telt el azóta, hogy az a két gép nekirepült az ikertornyoknak, és mire is jutottunk azóta? Mit is értünk el igazából az elmúlt tíz évben? Ültem a kanapén, ami anyám lakásából került az enyémbe, és kibámultam az ablakon az utcára, miközben egy szomszéd nyomkodta a leparkolt kocsija dudáját. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az életem utóbbi tíz évét elvesztegettem. Az elmúlt tíz év az Amerika által összehozott tragédiák valóságos kavalkádja volt: a végeérhetetlen afganisztáni háború, a katasztrofális iraki rendszerváltás, a határozatlan ideig húzódó fogva tartások Guantánamón, a rendkívüli kiadatások, a kínzások, harci drónokkal végrehajtott, civilek – sőt, esetenként amerikai civilek – ellen irányuló célzott likvidálások. Belföldön mindent a biztonságnak rendeltek alá, így aztán minden áldott nap valamilyen szintű fenyegetettség jegyében telt (vörös – súlyos, narancs – magas, sárga – emelt szintű), és a Patriot Acttel (hazafias törvény) kezdetét vette a polgári szabadságjogok eróziója, pontosan azoké a szabadságjogoké, amelyek megvédelmezéséért állítólag harcoltunk. Döbbenetes volt belegondolni a kumulatív kártételbe – összességében, a törvénytelenségekre –, érezni a teljes jóvátehetetlenségét, és közben mégis ujjongva nyomtuk az autódudáinkat, és villogtattuk a reflektorainkat. Az Egyesült Államok területén elkövetett legnagyobb terrortámadás a digitális technológia fejlődésével egyidejűleg történt, minek folytán a világ nagy része amerikai terület lett – akár tetszett, akár nem. Az indoklások szintjén persze a terrorizmus volt az oka a hazámban elindított adatgyűjtési programok legnagyobb részének egy olyan időszakban, amelyet nagy félelem és megalkuvások jellemeztek. Kiderült azonban, hogy az igazi terrorizmus leginkább a félelem, melyet egy politikai rendszer kelt, ami egyre inkább kész gyakorlatilag bármilyen ürügyet felhasználni, hogy igazolja az erőszak alkalmazását. Az amerikai politikusok nem féltek annyira a terrortól, mint amennyire attól féltek, hogy gyávának látszanak, vagy nem elég lojálisnak a pártjukhoz, esetleg nem elég lojálisnak a kampányuk pénzügyi támogatóihoz, akiknek hatalmas étvágyuk volt a kormányzati szerződéseket és a közel-keleti olajszármazékokat illetően. A terror politikusai hatalmasabbak lettek, mint a terror maga, aminek „ellenterror” lett a következménye: egy páratlan képességekkel rendelkező, a politika által féktelenné tett és a jog uralmának megóvásával látványosan nem törődő ország pánikreakciói. 9/11 után a hírszerzés utasítása az lett, hogy „soha többé”, és ezt a feladatot lehetetlen volt teljesíteni. Egy évtizeddel később nyilvánvalóvá vált, legalábbis számomra, hogy a terror örökös felemlegetése a politikai osztály részéről nem egy konkrét fenyegetésre vagy veszélyre adott válasz, hanem cinikus próbálkozás, hogy a terrort állandó veszéllyé alakítsák, ami állandó éberséget követel, melynek megkérdőjelezhetetlen autoritás szerez érvényt. Egy évtizednyi tömeges adatgyűjtés után a technológiáról kiderült, hogy hatékony fegyverként szolgál, nem annyira a terror, hanem inkább maga a szabadság ellen. Ezeknek a programoknak a folytatásával, ezeknek a hazugságoknak a folytatásával Amerika nem sokat védett meg, semmit nem nyert, és rengeteget veszített – míg végül nemigen maradt különbség a 9/11 utáni világ pólusai, a „Mi” és az „Ők” között...
...Szerte a Közel-Keleten ártatlan civilek éltek az erőszak szakadatlan fenyegetésében, leállt a munka és az oktatás, nem volt villany, nem volt vízszolgáltatás. Sok térségben még a legalapvetőbb egészségügyi ellátáshoz sem jutottak hozzá. De ha kételkedtem valamikor is a megfigyeléssel és a magánszférával kapcsolatos aggályaim fontosságában vagy akár helyénvalóságában, ilyen közvetlen veszély és szűkölködés láttán csak muszáj volt
egy kicsivel több figyelmet szentelnem az utcákon lévő tömegnek és a kiáltványainak – Kairóban és Szanaában, Bejrútban és Damaszkuszban, Ahvázban, Huzisztánban és az arab tavasz, valamint az iráni zöld mozgalom összes többi városában. A tömegek az elnyomás, a cenzúra és a létbizonytalanság végét követelték. Kinyilvánították, hogy egy valódi, igazságos demokráciában nem a nép felelős a kormánynak, hanem a kormány felelős a népnek. Noha olybá tűnt, minden tömegnek minden városban, sőt mindennap megvannak a saját külön céljai, egy dologban mind osztoztak: elutasították a tekintélyuralmat, és újfent elkötelezték magukat az elv mellett, miszerint az egyén jogai veleszületettek és elidegeníthetetlenek.
Egy autoriter államban a jogokat az államtól származtatják, az állam adja őket az embereknek. Egy szabad országban a jogok a néptől származnak, és a nép adja őket az államnak. Az előbbiben az emberek alattvalók, akik csak azért rendelkezhetnek saját tulajdonnal, vehetnek részt az oktatásban, dolgozhatnak, imádkozhatnak és beszélhetnek, mert a kormányuk megengedi nekik. Az utóbbiban az emberek polgárok, akik hozzájárulnak, hogy egy testület kormányozza őket a beleegyezésükkel, amely időről időre megújítandó és alkotmányosan visszavonható. Vélekedésem szerint a tekintélyelvűek és a liberális demokraták ezen összecsapása korunk fő ideológiai konfliktusa – nem valami koholt, előítéletes Kelet–Nyugat megosztottság, és nem is egy újraindított küzdelem a kereszténység vagy az iszlám ellen. Az autoriter államokban jellemzően nem a törvények uralma érvényesül, hanem a vezetők akarata, akik hűséget követelnek az alattvalóiktól, és ellenségesek az ellenzékiekkel szemben.
A liberális demokráciákban viszont az állam semmit sem – vagy igen keveset – követel, de jószerével kizárólag azon áll vagy bukik a sorsa, hogy minden egyes polgár önként vállalja-e a körülötte élő összes többi szabadságának védelmezését, függetlenül a fajtájuktól, etnikai hovatartozásuktól, felekezetüktől, szexuális irányultságuktól vagy nemüktől. Bármiféle kollektív garancia, amely nem származáson, hanem beleegyezésen alapul, végső soron az emberek közti egyenlőség eszméjét szolgálja – és bár a demokrácia gyakorta fogyatékosan váltja valóra az eszményeit, továbbra is hiszem, hogy ez az a kormányforma, amely a legteljesebben biztosítja a különböző hátterű emberek együttélését és törvény előtti egyenlőségét. Ezt az egyenlőséget nemcsak jogok, hanem szabadságjogok is alkotják. A demokráciák polgárai által oly nagy becsben tartott jogok közül sok még csak nincs is törvénybe foglalva, legfeljebb implicit módon. Ezek a jogok abban a nyitott, üres térben léteznek, amelyet a kormányzati hatalom korlátozása hoz létre.
Az amerikaiaknak például csak azért van „joguk” a szólásszabadsághoz, mert a kormánynak tilos olyan törvényt alkotnia, amely korlátozná ezt a szabadságot, és csak azért van „joguk” a sajtószabadsághoz, mert a kormánynak tilos olyan törvényt alkotnia, amely ezt megnyirbálná. Csak azért van „joguk” a szabad vallásgyakorláshoz, mert a kormánynak tilos vallási intézményekkel kapcsolatos törvényt alkotnia, és csak azért van „joguk” békésen gyülekezni és tiltakozni, mert a kormánynak tilos olyan törvényt alkotnia, amely ebben akadályozná őket. Kortárs életünkben van egy fogalmunk, ami felöleli mindezt a negatív vagy potenciális teret, ami a kormány számára tilalmas. Ez a fogalom a magánszféra. Ez egy üres zóna, amely a kormányzat hatókörén túl terül el, egy űr, ahová a törvény csakis bírói engedéllyel hatolhat be – éspedig nem egy „mindenkire vonatkozó” engedéllyel, amelyet az amerikai kormányzat vindikált magának a tömeges megfigyelés ügyében, hanem egy konkrét személyre vagy célra vonatkozó engedéllyel, amelyet egy konkrétan valószínűsíthető ok magyaráz. Maga a „magánszféra” szó némiképp üres, mert lényegében meghatározhatatlan, vagy túlságosan is meghatározható. Mindannyiunknak van fogalma róla, hogy mi is az. A „magánszféra” mindenkinek jelent valamit. Nincs senki, akinek semmit nem jelent. Ennek az általánosan elfogadott definíciónak a hiánya miatt van, hogy a pluralista, technológiailag kifinomult demokráciák polgárai úgy érzik, igazolniuk kell a magánszférára való igényüket, és mint jogot kell keretbe foglalniuk.
De a demokráciák polgárai nem tartoznak igazolni ezt az igényt – hanem az állam tartozik igazolni a megsértését. Aki nem hajlandó igényt tartani magánszférára, az lemond róla, akár az alkotmányos korlátait megsértő állam, akár „magán”vállalkozások javára. A magánszféráról egyszerűen nem lehet nem tudomást venni. Mivel a polgári szabadságjogok kölcsönösen összefüggenek egymással, a saját magánszférátokról lemondani igazából azt jelenti, hogy mindenkiéről lemondotok. Dönthettek úgy, hogy nem tartotok rá igényt, mert így kényelmesebb, vagy a széles körben elterjedt vélekedés miatt, miszerint magánszféra csak azoknak kell, akiknek valami rejtegetnivalójuk van. Ámde kijelenteni, hogy nektek nem szükséges, nem hiányzik magánszféra, mert nincs semmi rejtegetnivalótok, annyit tesz, mint feltételezni, hogy senkinek nem szabad vagy lehet titkolnia semmit – beleértve a bevándorló státusukat, a munkakeresési kudarcaikat, a pénzügyi múltjukat és az egészségügyi adataikat. Feltételezitek, hogy senkinek nem lehet oka bárki elől vallási meggyőződésre, politikai és szexuális tevékenységre vonatkozó információt elhallgatni, nektek sem, mintha ez olyan mellékes lenne, mint ahogy némelyek a kedvenc filmjeikről, zenéikről vagy olvasási preferenciáikról beszélnek. Végső soron azt mondani, hogy ti nem törődtök a magánszférával, mert nincs semmi titkolnivalótok, egyáltalán nem más, mint azt mondani, hogy benneteket nem érdekel a szólásszabadság, mert nincs semmi mondanivalótok. Vagy azt, hogy benneteket nem érdekel a sajtószabadság, mert nem szerettek olvasni. Vagy azt, hogy nem érdekel a vallásszabadság, mert nem hisztek Istenben. Vagy azt, hogy nem törődtök a békés gyülekezési joggal, mert lusta, antiszociális, agorafóbiás emberek vagytok. Pusztán az, hogy egyik vagy másik szabadságjog ma talán nem jelent nektek semmit, nem jelenti azt, hogy holnap sem fog jelenteni semmit nektek vagy a szomszédotoknak – vagy az elvből ellenzékiek tömegeinek, akiket a telefonomon követtem, miközben a bolygó túlsó felén tiltakoztak, remélve, hogy sikerül elnyerniük legalább egy töredékét azoknak a szabadságjogoknak, amelyeket az én hazám serényen rombolni kezdett. Segíteni akartam, de nem tudtam, hogyan tegyem. Elegem volt a tehetetlenség érzéséből, abból, hogy csak egy seggfej vagyok, aki alsóneműben heverészik egy rozzant kanapén, Cool Ranch Doritost eszik, és diétás kólát iszik, miközben a világ lángba borul. A közel-keleti fiatalok magasabb béreket, alacsonyabb árakat és jobb nyugdíjakat követeltek, de ezekből semmit nem adhattam meg nekik, és senki nem adhatott nekik jobb esélyt önmaguk kormányzására, mint amit ők kivívnak maguknak. Azonban követelték azt is, hogy legyen szabadabb az internet. Iránban Hámenei ajatollahot pocskondiázták, aki egyre erőteljesebben cenzúrázta és blokkolta az interneten a fenyegető tartalmakat, nyomon követve és meghackelve a sérelmezett platformok és szolgáltatások forgalmát, bizonyos külföldi tartalomszolgáltatókat pedig teljesen kizárva. Egyiptomban tüntettek Mubárak elnök ellen, aki az egész országot lekapcsolta az internetről – amivel csak azt érte el, hogy még dühösebb lett az országban minden fiatal, még jobban elegük lett, és az utcára vonultak.
Miután Genfben megismerkedtem a Tor projekttel, a Tor böngészőjét használtam,
és saját Tor szervert működtettem, arra törekedve, hogy se az otthonról végzett munkám, se a személyes célú böngészéseim ne legyenek nyomon követhetők. Most leráztam a kétségbeesésemet, felkászálódtam a kanapéról, és az otthoni irodámhoz botorkáltam, hogy létrehozzak egy hidat, ami elkerüli az irániak internetes torlaszait. Aztán elérhetővé tettem a titkosított konfigurációs azonosítóját a Tor magfejlesztői számára. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. Ha csak a legcsekélyebb esély van arra, hogy egy iráni fiatal, aki nem tudott felmennei a netre, most már képes megkerülni az útjába helyezett filtereket és korlátokat, és kapcsolatba léphet velem, vagyis rajtam keresztül csatlakozhat a netre, a Tor-rendszer védelmét és a szerverem anonimitását élvezve, akkor bizonyosan megérte a dolog a minimális erőfeszítést, amibe nekem került. Elképzeltem, hogy ez az ember olvassa az e-mailjeit, vagy megnézi a közösségi médiás fiókjait, hogy lássa, nem tartóztatták-e le a barátait és a hozzátartozóit. Semmiképp nem tudhattam meg, vajon ez történik-e, vagy hogy egyáltalán kapcsolódik-e bárki Iránból a szerveremre. És ez volt a lényeg: a segítség, amit kínáltam, titkos volt. A srác, aki az „arab tavaszt” elindította, szinte pontosan annyi idős volt, mint én. Zöldséget, gyümölcsöt árult egy kordéról. Miután a hatóságok többször is zaklatták és bántalmazták, kiállt a térre, felgyújtotta magát, és mártírként halt meg. Ha önmaga elégetése volt az utolsó szabad cselekedet, amivel módja nyílt ellenállni egy illegitim rezsimnek, én is bizonnyal megtehettem annyit, hogy felkászálódom a kanapéról, és megnyomok néhány gombot...
ITT OLVASHATÓ
