Szerző: L. RITÓK NÓRA
2020.12.27.
Sokszor írtam már le, mennyire rossz, hogy a rendszer működésében nincsen olyan típusú hatékonyságmérés, mint amit mi, civilek próbálunk beépíteni a működésünkbe. Meg azt is, hogy az uniós fejlesztések indikátorszámai mennyire becsapósak, és tulajdonképpen nem mutatnak igazi hatást, legyen az képzés, vagy más projekt, hiszen leginkább a bevontak számával érvelve kommunikálják sikeresnek az egész fejlesztést.
Azt is írtam már talán, hogy sokszor jó lenne látni a ráfordítást egy főre bontva. Mert az, ha az eredményeket firtatjuk, a ráfordított pénzek függvényében szerintem elég pontosan mutatná, hogy talán már a tervezéskor látni kellett volna, hogy nem jó így. Mondjuk pl. egy átképzés esetében. Mert ki van az számítva, hiszen erre épül a költségvetés, de ott a számítás alapja a “térségben elfogadott óradíj”. Ehhez igazodik a többi, és ezért lesz fontos, hogy elvégezzék a jelentkezők a tanfolyamot, nehogy már a végén vissza kelljen fizetni….és amit a legtöbb esetben elég csak jelenléttel igazolni, vagy, ha van is valami vizsga, az olyan könnyített, hogy köszönő viszonyban sincs az iskolarendszerben elsajátított szakmával. (Tisztelet a kivételnek persze.)
No meg, milyen remekül hangzik, hogy mondjuk “a képzési programokat eredményesen végzők száma meghaladta a 2700 főt”…de összesen vajon mennyit fordítottak erre, és mi a hasznosulása? Ha látnánk, hogy egy fő képzése mennyibe került, és tudnánk, hogy ezzel tartósan a munkaerőpiacon maradtak-e, és mindez mobilissá tette-e őket, vagy stabilizálta-e az életüket, akkor lehetne eredményként értékelni. A pályázatok évi nyomonkövetése, legalábbis én azt tapasztaltam, adminisztratív úton történik, így ezekből nagy következtetéseket nem lehet levonni.
Szóval, szerintem az indikátorok, és a társadalmi hatékonyságmérés nem ugyanaz. Az alapja lehet egy indikátorszám, de önmagában ez nem elég, tartalom nélkül.
Mondok egy példát, talán így jobban érthető. Egy általános iskola eredményességének mérése az is, hányan fejezik be a nyolcadik osztályt, évismétlés, lemorzsolódás nélkül. Az iskolák büszkén leírják, eredményként meghatározva azt is, hogy tőlük mindenki továbbtanul. Mondjuk ezt én sosem értem, hogy miért tekintik ezt eredménynek, mikor persze, hogy mindenki beiratkozik a középiskolába… hiszen a tankötelezettség a 16. életévig tart.
A sikeresen elvégzett nyolcadik osztály után továbbtanulók számát tehát az eredményes működés igazolását szolgáló indikátorként használják. Ám azt, hogy ehhez milyen tudás társul, vagyis milyen tartalom van mögötte, az…. mondjuk úgy, hogy elég nagy különbségeket mutat….és ezt igazából nem nézi senki. Így elég nagy különbségek vannak abban, hogy nyolcadik végére milyen szinten vannak birtokában a gyerekek az alapkészségeknek. Nem tarthatják az általánosban őket a végtelenségig, mindenki szabadulni akar a problémásaktól, és a szegregált iskolákban azért belőlük van bőven, ám ők nem fognak megfelelni ilyen alapkészségekkel a középiskolai szintnek, és aztán ki is esnek, 16 évesen.
Tehát a szám azt mutatja, hogy sikeres az iskola, ám a tartalom nem támasztja ezt alá.
Vagy nézzünk egy másik területet: telepfelszámolási programok, lakhatási szegénység felszámolása, ott olvashatunk ilyeneket: “37 szegregátumban… 342 lakás felújítása történt meg”. Vajon mennyiből, és mennyire képesek megtartani ezeket azok a családok, akik nem rendelkeznek önfenntartási képességekkel? Hány olyan program volt már, amiben leamortizálódtak a nekik épített, vagy felújított házak egy idő után?
És a közmunkaprogramok? Szociális szövetkezetek? Mennyiben hatottak a bevont emberek életére, és mennyibe kerültek? Megérték-e a befektetést? Hallani, hogy ezeknek a programoknak az infrastrukturális részei olyan eszközparkkal látták el az önkormányzatokat, amivel igazán nem tudnak mit kezdeni, mert nincs aki működtesse, állnak az élelmiszerfeldolgozó-, brikettáló-csomagológépek, amibe sok támogatás ment át…hasznosulás nélkül. Ezeket mérik valahogy?
A Gyerekesély Programok? Milyen hatékonysággal érik el azt a célcsoportot, akikre a munkájuknak irányulni kellene? És ha elérik, ott milyen változásokat tudnak felmutatni? Már a második ciklusát éljük…
Biztos, hogy nem jól van így. Az indikátorok ma azt hiszem, sokkal inkább egy kényszeres bizonygatási eszközévé váltak a sikeresre kommunikált beavatkozásoknak. Amelyek nem is olyan sikeresek. Ha nem így lenne, akkor a társadalmi leszakadásra fordított hatalmas összegeknek ennyi év után már eredményeket kellene felmutatni.
Szerintem egyébként teljesen másképp kellene értelmezni ezt az egész társadalmi hatékonyságot. Másfajta alapokra kellene tenni a mérést, és persze be kellene építeni a rendszerbe.
Először is nem területekben, hanem folyamatokban kellene gondolkodni, aminek két fontos feltétele van: az időbeliség, és a beágyazottság. Meg kellene határozni egy hosszabb távot a változásokhoz, amin belül még résztávokat is ki kellene jelölni, és nem egy-két, vagy akár öt éves szakaszokban gondolkodva pusztán számokkal bizonyítani a mindenáron eredményes fejlesztést. Sikernek pedig csak azt lehet elkönyvelni, ami külső beavatkozás nélkül képes működni. Egy év alatt a társadalmi leszakadásban nincs ilyen siker. Még kettő alatt sem. Még öt alatt sem.
A beavatkozási pontokat pedig össze kellene hangolni… mert különálló területekkel nem lehet fejleszteni, pláne ha azok ellentétesen hatnak. Ha pl. szegregált iskolából alakészséghiányosan kerülnek ki a gyerekek, hiába adnak a családnak összkomfortos házat, ahol egyébként a szülők is tanulatlanok, ott ez nem fog az életükben változást előidézni, a szegénység átörökítése történik csupán. És hiába iskolázzák be a szülőket újra kompetencialapú képzésre, ha ezek nincsenek a bevont képességhiányos felnőttek szintjéhez és lehetőségeihez igazítva, nem fog változást hozni, hiába vesznek részt rajta. Sokan vannak már több OKJ-s bizonyítvánnyal is… ugyanabban a közmunkában, és ugyanabban az élethelyzetben, amiben eddig is voltak.
A másik, hogy nem pusztán számokkal, hanem a számok mögötti tartalmakkal kellene foglalkozni. Mert szerintem mára tökélyre vittük már az elszámolásokban a számokkal történő igazolást, az indikátorkényszert. Ez egy olyan mókuskerék, amiből nagyon nehéz kiszállni, és ráadásul, ha van pénz benne, egyre inkább terjed, hogy a legfontosabb a menedzsment munkája, akiknek a munkaidejét ma már leginkább az teszi ki, hogy adminisztratív úton, számadatokkal igazolják a munkájuk sikerességét. A terepi munka másodlagossá válik…pedig abban van a lényeg.
Most biztosan van, aki azt mondja, okoskodok, miért nem csináljuk így, ha ennyire látom, mi a hiba. Nos, mi így próbáljuk. De a probléma társadalmi beágyazottságának csak egy részére tudunk hatni. Mert pl. nem tudunk a szegregált iskolarendszerre, és annak összes hozadékára semmilyen hatással lenni. Vagy nem tudunk a feketegazdaságra sem. És még egy sor dologra, ami az állami rendszer részeként, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére lenne hivatott. De többnyire növeli azt és nem csökkenti. És iszonyú pénzek folynak el… a rendszeren belül is, és a pályázati forrásokban is. Vakon van a rendszer…többnyire nem mér, ahol mér, ott pedig nem megfelelő eszközökkel, csak számadatokat gyűjtve. Amibe pedig sok minden belefér.
Rendszerszinten pedig azt átvinni, hogy nézzünk szembe reálisan a helyzettel, mérjük meg a hatékonyságát, és tervezzük újra… hát, erre most nem látok esélyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.