Szerző: ÉS
2020.12.04.
I N T E R J Ú
Beszélgetés Farkas Zoltánnal
K R I T I K A
Gács Anna: A vágy, hogy meghatódjunk. Tanulmányok a kortárs önéletrajz-kultúráról. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 284 oldal, 3499 Ft
Számos erénye mellett A vágy, hogy meghatódjunk az egyik legvilágosabb felépítésű szakkönyv, ami valaha a kezemben volt. A fejezetek sorrendje és a belőlük kirajzolódó narratív ív a szépirodalom elbeszéléstechnikai hagyományait idézi. Az Előszó vallomásos hangvétele után – melyre hamarosan kitérek – a kötet két bevezető tanulmánya egyrészt az önéletrajz meghatározásának problémáit, másrészt a hagyományos és az irodalmi szöveg kereteit túllépő, a példaszerűséget átélhetőségre és hétköznapiságra cserélő műfajok és megoldások elméleti keretbe való helyezését tematizálják. A vágy, hogy meghatódjunk a taxonómia ígéretét, egyúttal a taxonómia destabilizálódását is jelenti, amely nemcsak a poszt-strukturalista irodalomelmélet, hanem az énelbeszélések és azokat felfogó archívumok működésmódjára is igaz...
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon...
Teplán Ágnes: Ex libris
Steve Sem-Sandberg: Kiválasztottak
Jussi Adler-Olsen: A 64-es betegnapló
Pető Andrea: Láthatatlan elkövetők
Mezei Márk: Utolsó szombat
ÉS-KVARTETT – Mécs Anna Kapcsolati hiba című novelláskötetéről
Károlyi Csaba Deczki Saroltával, Szolláth Dáviddal és Visy Beatrixszel beszélgetett 2020. november 25-én, szerdán – Zoomon. A felvételt meg lehet nézni jövő héttől a YouTube-on, az Írók Boltja csatornáján. Legközelebb január végén Selyem Zsuzsa Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötetéről lesz szó.
Sinkó István: Jelen idő, álommúlt
(Czene Márta képei az Inda Galériában december 31-ig láthatóak.)
Wagner István: Náci műtárgyrablás
(NDR – Norddeutscher Rundfunk – Fernsehen, Kulturjournal, hatperces riportfilm, megtekinthető november 9-től egy éven át a csatorna honlapján.)
Rákai Zsuzsanna: Online advent
(Purcell Kórus, Orfeo Zenekar, Vashegyi György – Művészetek Palotája, november 29.)
Noha Vashegyi irányítása mellett minden kifogástalanul szép volt, kidolgozott és érzékenyen formált (Balogh Vera nagyszerű obligát fuvolaszólama éppen úgy, mint a kórus csodálatosan világos és tiszta előadásmódja), némileg mégis ékszerszerűre sikerültek a produkciók. Olyannyira hiányzott belőlük minden érdesség, kontraszt és drámai energia, nyersebb hangsúly vagy kíméletlenül kifeszített disszonancia, hogy Paulik László egyébként finoman frazeált, könnyed és gördülékeny szólójának intonációs megbicsaklásai Tartini D-dúr hegedűversenyében (D. 34) csaknem üdítően hatottak, mintha a valódiság jelei lennének a már-már túl tökéletes produkcióban.
Stőhr Lóránt: A német álom
(Burhan Qurbani: Berlin, Alexanderplatz)
Qurbani, hogy méltó legyen Fassbinderhez, gazdag kiállítású, expresszív hatásokkal operáló, helyenként bombasztikus filmet rendezett, az élénk színekkel megfestett látvány, a techno alapon dübörgő kortárs zenék, a giccsel kacérkodó fantáziabetétek sora deklaráltan aktuálisra színezi az 1920-as évekbeli szöveget – legalábbis a felszínen. A regénytől messze rugaszkodó aktualizálás azonban nem szül eredeti értelmezést.
Csengery Kristóf: Körüljárható portré
(Sergei Babayan: Rachmaninoff. Deutsche Grammophon)
Qurbani, hogy méltó legyen Fassbinderhez, gazdag kiállítású, expresszív hatásokkal operáló, helyenként bombasztikus filmet rendezett, az élénk színekkel megfestett látvány, a techno alapon dübörgő kortárs zenék, a giccsel kacérkodó fantáziabetétek sora deklaráltan aktuálisra színezi az 1920-as évekbeli szöveget – legalábbis a felszínen. A regénytől messze rugaszkodó aktualizálás azonban nem szül eredeti értelmezést...
Herczog Noémi: Érthető?
(Katona József: Bánk bán, r.: Vilmos Noémi, Pécsi Nemzeti Színház)
A rendező azonban továbbra is ironikusan viszonyul az alapanyaghoz: derülünk a Bánk bán „nemzeti drámaságán”, a rárakódott kultikus gennyen, mintha még mindig a szándéka ellenére komikus, fennkölt szöveget mondanák a színészek. Így viszont a távolság erősebb (legalábbis számomra erősebb), mint az „aha” élmény: a nahát, most már értem. Bera Márk Bánkja például egy paprikajancsi, és a legtöbb helyzet is bohózatba illő: Bánk és Melinda hálószobájából a félrelépés utáni reggelre egy francia bohózat „átjáróháza” lesz, II. Endre egy szerencsétlen. Nagy farce is kerekedhetne ebből, ami eredeti rendezői elképzelés, a kérdés csak az, hogy itt ez az olvasat mitől nem válik a Bánk bán paródiájává. Marad-e emberi tartalom is, túl az irónián?
Fáy Miklós: Dalolva nehéz az élet
(Csajkovszkij: Anyegin – a Metropolitan 2007-es előadásának közvetítése, november 30.)
Igaz, hogy Csajkovszkij a szavak szintjén elvett valamennyit az Anyeginből, érthető módon például kimaradt Tatyjana álma, amelyben egy medve üldözi őt a hómezőn. Talán valaki merész komponista újrakomponálja az Anyegint, és éneklő medvék is lesznek benne. Mindenesetre a Csajkovszkij-féle csupaszítás általánosabbá tette a történetet, hiába nem szereti az ember az örökségére váró léhűtőt, most hallgatja Dmitrij Hvorosztovszkijt, és azt mondja, rendben, de mit csinálhatna...
Torma Tamás: Játékos házgimnasztika
(A többszörös díjnyertes Vizafogó Tagóvoda épülete a XIII. kerületben)
Egy óvoda még akkor is jó hely, ha (az épülete) rossz. A Vizafogó Tagóvoda viszont nem egyszerűen csak jó, de úgy lett szívet melengetően jó épület, hogy sem különlegesség, sem különleges költségvetés nem predesztinálta erre. Persze óvodát tervezni legalább olyan szerelemgyerek lehet, mint templomot vagy borászatot (állítólag ezt a kettőt különösen szeretik az építészek), de a kisgyerekek világát idéző tereket mintha valami puha, női aura is kipárnázná...
Siba Antal: Sajnálatos események
(A képviselő lebukásának híre az első napokban)
Ilyenkor az ember átkapcsol egy korányközeli – pontosabban: a kormány irányította – csatornára, ahol még annyit sem hall, hogy Szájer lemondott. Hétfőn már több hír jött, a kereskedelmi televíziók azt közölték, hogy a képviselő megszegte a kijárási tilalmat, férfiak társaságában szórakozott, és amikor megpróbált távozni az ereszcsatornán, egyszerűen elfogták, hátizsákjában kábítószert találtak...
I R O D A L O M
Ha a történet másképpen alakul, az itt olvasható vers jeles napot ünnepelt volna, az 1935. december 6-án született Bertók László 85. születésnapját. Nem így lett; noha az elmúlt években sok betegség gyötörte őt, halálát egy véletlen baleset következtében előálló trauma okozta 2020. szeptember 14-én, és váratlanul következett be. A költő hagyatékában négy letisztázott, publikálatlan vers maradt fenn, mind a négy az epigrammának abban a kétsoros, saját címet is viselő formájában, amiből mindig kilenc ilyen egység egymás mellé helyezésével jött ki a külön nagy címmel ellátott, egyetlen versnek tekintett darab. Bertók László a 2010-es évek közepe óta kizárólag ebben a formában írt verset, utolsó két kötete, a Firkák a szalmaszálra (2015) és az események fordulata folytán posztumusz, de még önállóan, a szerzői autoritás teljes birtokában összeállított Együtt forog (2020) ilyen versekből, ahogy az első ilyen kötet címébe Bertók beemelte és ahogy beszélgetésekben mindig is emlegette, „firkákból” áll. A Jelenkor főszerkesztője, Ágoston Zoltán, aki élete utolsó napjaiban otthonában találkozott a költővel, tudott a versek létezéséről, és tudott arról is, hogy Bertók a verseket a Jelenkor és az ÉS között szándékozik megosztani, merthogy ezt Bertók azon az utolsó találkozáson elmondta neki. A fennmaradt kéziratok közül kettőre (A pillanat fölött, Mintha egy nagy ajtót) a költő kézírásával a „Jelenkor” név volt felírva, Ágoston Zoltán és Bertók Attila jóvoltából a másik két vers (Ha elfogyott a szó, Mintha vele ülnél) került hozzánk, az ÉS szerkesztőségébe. Bertók László az Élet és Irodalomnak 1974 óta volt rendszeresen közölt, szívesen látott, elismerő fogadtatásban részesített szerzője.
Szeptember közepén nem tartottam még a decemberi számok szerkesztésénél, nem kerestem még Lacit, hogy adjon verset. Ám hozzá kell tennem, hogy szereplése az évet záró karácsonyi számban számomra mindenkor kulcskérdés volt, a 2018-as és 2019-es év kivételével az elmúlt húsz évben a karácsonyi összeállításokban ő mindig benne is volt, termékenyebb éveiben év közben is sokszor adott verset. Idén ráadásként itt volt ez a „kerek” születésnap, amire a különleges alkalmakra olyannyira kihegyezett lelkialkatával ő is biztosan, és én is nagyon készültem. A mostani és a két hét múlva a karácsonyi számban olvasható vers a fentebb leírt módon került hozzám, de úgy veszem, hogy mindez az ő leghívebb szándékait tükrözi, és a legtermészetesebb módon, telefonokkal, kéréssel, kérleléssel, győzködéssel, hosszú beszélgetésekkel és végül a mellékletet tartalmazó e-mail megérkezésével folyt le. Erre a születésnapi emlékezésre a kettő közül az összegzőbb, összefoglalóbb jellegű darabot választottam, azt a verset, amelynek egységei mintha általánosabban vetnének számot vagy játszanának el egész költői pályája természetével – és abban bízom, hogy ő maga is így választott volna.
Csuhai István
Aczél Géza: (szino)líra
torzószótár
Beck Zoltán: a test
azon csodálkoznak majd – az összeesős változatban –, hogy mit keres egy idegen a kertemben, a házamban, hogy miért ismer olyan történeteket, amiket csak én ismerhetek. én meg azt mondom nekik, hogy nézzétek, élek, csak a testem cserélődött ki egy ködös estén, mert mellém ért egy másik. egy másik mi. egy másik test. ennyire egyszerű, mit nem lehet ezen érteni, mondanám egyre türelmetlenebbül, a sírógörcsre meg még türelmetlenebbül reagálnék, nehogy már azt játsszuk, hogy én vagyok a megértő, hát az én testem cserélődött ki, talán én vagyok az áldozat, nem. ezt kérdezem, felviszem a hangsúlyt, és akkor már kiabálok, amire az a válasz, hüppögve egyébként, hogy de hát eltemettünk, hogy már túlvagyunk ezen, hogy minek kell feltépni a sebeket, amik még be sem hegedtek. jobb lett volna, ha nem jössz. ha már egyszer elmentél...
Tóth Gábor Ákos: A száműzetés
Egyébként az embert Sturmnak hívták, és állítólag ő húzta fel a Jókai házaspár villáját Füreden. Most viszont az alkalmi segítségemet jelentette, mert szállást kerestem a környéken. Olcsó szállást. Köszönhetően pesti munkaadóm „nagyvonalúságának” szó sem lehetett holmi panzióbeli hónapos szobáról, mert mint a Légrády és Tsa Lap- és Könyvkiadó Vállalattól a Tsa a képembe vágta: „nem nyaralni megy, fiacskám, jobb, ha ezt már most az eszébe vési”. Úgyhogy most itt poroszkáltunk egy Öreghegyi útnak csúfolt poros makadámon, még szerencse, hogy az útitáskámat a kalauzom házának apácarácsos-agancsos verandáján hagytuk...
Gajdó Ágnes: Isten asztala
Látni a láthatatlant. A pohár mögött ezüstösen csillant meg valami. Istent nem ilyennek képzelte. Sokkal inkább aranyszínű ragyogásnak. Éles és szemhunyorgató, mégis barátságos ragyogásnak, ami mindent betölt. A száműzött denevérek lakta barlangok sötétjét is. A rozmaringgal, szappandarabkákkal illatosított ruhásszekrények mélyét is. A fájdalomtól zord, mogorva szíveket is. A tétován kételkedő, csalódott lelkeket is. Nem csak odafönt. Idelent. S ha megszomjazunk, Isten asztalán mindig ott a pohár, benne áttetsző folyadék. Víz. Hűs, akárha egy zalai falucska kútjának mélyéről húzták volna föl, mohos favödörben...
Odze György: Az író
Jó dolog írónak lenni egy családban? Doctorow is írt róla, loptam is tőle ezt-azt, az írók sokat lopkodnak egymástól, néha maguk sem veszik észre, hogy lopnak, mert úgy tesznek, mintha ők találták volna ki, pedig tudják, hogy lopták. Ilyen az írói lélek. Szóval írónak lenni jó is, meg nem is. Sokan azt hiszik, hogy tudnak írni, mert ismerik a betűket, sokan hiszik, hogy tudnak vezetni, mert tudják, hol a gázpedál, és sokan hiszik, hogy tudnak énekelni, mert ismerik a hangjegyeket. De az írás más dolog, ahhoz képzelőerő kell, ami magával ragadja az olvasót.
Mindig a család az első olvasó. Amikor a szüleimmel Indiában voltam, én írtam a leveleket, eleinte azért, mert maga az írás fizikai örömet okozott. Később rájöttem, hogy szórakoztatom vele a rokonokat, nagymama felolvasta a szomszédoknak, Vilma, pedikűrös nagynénikém pedig a vendégeinek. Pedig minden levél tele volt hantával. Nem hazudtam, csak annak, amit leírtam, éppenséggel semmi köze sem volt a valósághoz. Tigrisek, elefántok, oroszlánok, maharadzsák, repülő buddhista szerzetesek: mindenki szerepelt...
Hetényi Zsuzsa: Anyumesék
Ismertem valakit, az Éva nagypapájának akkora kertje volt, mint ez a kórterem, de tényleg nem nagyobb, és fogta a legnemesebb virágmagokat, és csak úgy szétszórta a markából a szélbe, olyan volt a kert, mint egy virágos mező, csupa meglepetés, itt egy magas napraforgó, ott egy liliom... Abban a kis kertben órákig lehetett sétálni, kis utak szelték keresztül-kasul, rejtekutak. Aztán a bácsit elégették, Éva meg beleszeretett a Matyiba 14 évesen, és a szülők kétségbeestek, én meg mondtam, hogy Évának most ez kell, mert teljesen kiborult, hogy a nagyapja meghalt, azért lett szerelmes, és hagyták is hozzámenni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.