ÉLET, ÉLET!

MAGYAR HANG
Szerző: SZÉCSI NOÉMI
2020.12.13.

Már képtelen vagyok felidézni, milyen tevékenység közben ért el március végén az az üzenet, csak azt tudom, hogy éppen hisztérikusan sajnáltam magam. Hogy hol voltam, azt könnyű kikövetkeztetni: otthon, boltban vagy patikában. Máshol egészen biztosan nem lehettem, és mást nem művelhettem, mint az önsajnálatot. Azt nem mondanám, hogy előtte pompásan alakult minden, mert igencsak lanyhán mentek a dolgok, már éppen azon kezdtem volna túráztatni magam, hogy milyen középszerű, viszont állandó fáradságos tevékenykedést igénylő év – a legrosszabb kombináció – van kialakulóban, amikor néhány hét leforgása alatt, már nemhogy egy év, de semmi sem volt kialakulóban, sokkal inkább leépülőben. Tervek, utazások, jövedelemszerzési lehetőségek hullottak a semmibe, megszűntek a találkozások az ismerősökkel és barátokkal, a más városban vagy országban élő családtagokkal, a hatvanöt évnél idősebb szülőkkel és nagyszülőkkel. Az egyre melengetőbb tavaszi napfény már csak üres, elnéptelenedett utcákba hatolt be. Csupán a hagymás növények virágoztak és a fák rügyeztek gondtalanul.

Együtt voltunk, otthon az egész család, de mindenki saját veszteségeit számolgatta magába roskadva. Magamra maradtam én is a házimunkával, home office-szal és azzal a néhány melegítőnadrággal, amelyeket a legfelső polcra száműzött kimenőruhák helyére halmoztam kézmagasságban. Legalább a barátok – akik zöme az utóbbi években amúgy is messzire költözött – nem kerültek fizikailag távolabb. Sőt mintha egy huszonéves korunk óta – amikor még egyikünket sem foglalt le ennyire a férjünk, gyerekünk, munkánk, egyebünk – megszűnt csatornát találtunk volna újra meg, Ellával naponta folyamatosan váltottunk üzeneteket. Persze a kenyérsütésről meg helyekről, amelyeket idén már nem keresünk fel, de könyvekről, bezártságról és szorongásainkról is. Aztán egy nap valami egészen váratlan dologgal állt elő...

ITT OLVASHATÓ