ÉLET, ÉLET!
MAGYAR HANGSzerző: SZÉCSI NOÉMI2020.12.13.
Már képtelen vagyok felidézni, milyen tevékenység közben ért el március végén az az üzenet, csak azt tudom, hogy éppen hisztérikusan sajnáltam magam. Hogy hol voltam, azt könnyű kikövetkeztetni: otthon, boltban vagy patikában. Máshol egészen biztosan nem lehettem, és mást nem művelhettem, mint az önsajnálatot. Azt nem mondanám, hogy előtte pompásan alakult minden, mert igencsak lanyhán mentek a dolgok, már éppen azon kezdtem volna túráztatni magam, hogy milyen középszerű, viszont állandó fáradságos tevékenykedést igénylő év – a legrosszabb kombináció – van kialakulóban, amikor néhány hét leforgása alatt, már nemhogy egy év, de semmi sem volt kialakulóban, sokkal inkább leépülőben. Tervek, utazások, jövedelemszerzési lehetőségek hullottak a semmibe, megszűntek a találkozások az ismerősökkel és barátokkal, a más városban vagy országban élő családtagokkal, a hatvanöt évnél idősebb szülőkkel és nagyszülőkkel. Az egyre melengetőbb tavaszi napfény már csak üres, elnéptelenedett utcákba hatolt be. Csupán a hagymás növények virágoztak és a fák rügyeztek gondtalanul.
Együtt voltunk, otthon az egész család, de mindenki saját veszteségeit számolgatta magába roskadva. Magamra maradtam én is a házimunkával, home office-szal és azzal a néhány melegítőnadrággal, amelyeket a legfelső polcra száműzött kimenőruhák helyére halmoztam kézmagasságban. Legalább a barátok – akik zöme az utóbbi években amúgy is messzire költözött – nem kerültek fizikailag távolabb. Sőt mintha egy huszonéves korunk óta – amikor még egyikünket sem foglalt le ennyire a férjünk, gyerekünk, munkánk, egyebünk – megszűnt csatornát találtunk volna újra meg, Ellával naponta folyamatosan váltottunk üzeneteket. Persze a kenyérsütésről meg helyekről, amelyeket idén már nem keresünk fel, de könyvekről, bezártságról és szorongásainkról is. Aztán egy nap valami egészen váratlan dologgal állt elő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.