Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2020.11,09.
Ha visszagondolok egykori kolozsvári baráti körünkre, föltűnő, hogy valamennyien az 1944/45 után, az antifasiszta-szocialista újrakezdés, közelebbről a Magyar Népi Szövetség (gyakorlatilag az erdélyi magyar kommunisták) által létrehozott romániai magyar kulturális-fölsőoktatási-akadémiai rendszer vezető figuráinak a gyermekei voltunk. Hármunk apja – akkor és ott – ismert író, irodalmár, szerkesztő, színigazgató. Másik négyünké a Bolyai Egyetem neves professzora. Aztán zeneakadémiai tanár. Operakarmester. Levéltári kutató. A Romániai Írószövetség magyar alelnöke, főszerkesztő. Egyikünk szülei Temesváron egyetemi tanárok. Ez a korábban sose létezett intézményrendszer a háború és a kudarcra ítélt bécsi döntés és a holokauszt következménye volt: itt (Romániában) kell magyar Erdélyt teremteni. Mire fölnőttünk, a posztsztálinista romániai rendszer sovén-fasisztoid fordulatának szorgos munkásai mindent elkövettek annak érdekében, hogy ez a hálózat megszűnjék. A döntő részben a negyvenes évek második felében létrejött erdélyi magyar értelmiség – addig sose ismert (magyar nyelvű) állami iskolarendszerrel és egyetemi-főiskolai rendszerrel, állami könyv- és lapkiadással, színházi, zenei és egyéb intézményekkel, tanár- és orvosképzéssel stb., stb., a korábbi létszám tucatszorosával – válságba, egzisztenciája veszélybe került, etnikai identitása támadottá vált, szellemi tevékenysége tiltás alá esett, az idősebbek védték a könyvtárat, a gimnáziumot, a tagozatot, az állást, a szakkört, a múzeumot, a népművelő szabadegyetemet; mi fiatalabbak pedig eltemettük a rendszert magunkban, s ki így, ki úgy, de szembefordultunk vele.
Félelem, düh, neheztelés, bizalmatlanság, ugyanakkor kései – eltéveszthetetlenül kései – „szellemi” virágzás. Mindent (s még inkább mindent, mint akkor sejtettük) behálózott a rendszer titkosszolgálata: barátaink s nem ritkán jóakaróink készítették rólunk az ügynöki jelentéseket – egyik szerkesztőtársam, ismert kritikus, tehetségemről, érzékenységemről, személyes problémáimról ír (szeretettel és rossz románsággal) az államvédelmi (Securitate) századosnak, szinte mintha naplót írna. Életében nem is tudtam, hogy ilyen sokra becsül, posztumusz spiclijelentéseiből kellett megtudnom – pedig egész életemben ismert, az apám sakkpartnere volt. Lányai gyermekkori barátaim.
Szőcs Géza rosszabbul járt. Apja, akit nagyon szeretett – s aki démonian gonosz ember volt, igazi szörnyeteg, már akkor is nyilvánvaló szélső-szélsőjobboldali nézetekkel, megveszekedett antiszemita is – őróla, a saját fiáról is írt besúgói jelentéseket (ami még a szovjet típusú rendszerek iszonyatos történetében is egyedülálló) – , és Géza, rá nagyon jellemző módon, megbocsátott, mert példátlan mértékben szerető szívű és elnéző ember volt. Apja jellegzetes módszerét (gyalázkodó névtelen levelek) visszájára fordította; egy régi barátnőm elképedésében megmutatta azt a gyönyörű, mintegy negyven lapos szerelmes levelet, amelyet ismeretlen hódolójától kapott. (Megismertem a kézírást.) Mit akarhat elérni a névtelen szerelmes levél írója? Hiszen így – még ha le is veszi lábáról az ideálját – nem érheti el a netáni viszonzás. De évek múlva mégis összekerültek, Isten tudja, hogyan, de nagyon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.