Szerző: VÁGVÖLGY B. ANDRÁS
2020.11.29.
Délelőtt csörgött a telefon a szerkesztőségi asztalon. Fodor volt Pestről. „Te, figyelj, megy a Viktor New Yorkba meg New Jersey-be valami amerikás magyar meghívásra, lehet megkeres. Beszélhetnél vele te is, az önkormányzati választás óta meg vannak őrülve a Klárival, egyfolytában a Demszkyt ekézik, meg hát, persze, Kövérnél is szabadon fut a hülyeség.” Hümmögtem, nyugtáztam, jó persze.
A fidexes Krátkij kursz, a kremlinológiába ojtott párttörténet ismerői tudják, hogy ebben az időszakban, 1990. novemberében még egyáltalán nem dőlt el, hogy Fodor vagy Orbán vonala kerekedik-e felül a fiatal demokratáknál, illetve a porcelánboltban ittas elefántként randalírozó Kövér leválasztható-e Orbánról. Személy szerint, és, mondjuk így: szociokulturálisan Fodor Gábor irályával szimpatíroztam, illetve, míg el nem utaztam Amerikába, addig a nem die hard-fodorista, mérsékelt, de a Kövér-féle vérnöszéstől alkatilag idegenkedő Hegedüs István külpol bizottsági tag szakértője voltam, úgyis, mint az első külpolitikai program (benne: az EU-, és a NATO-tagság célként tételezése, ami akkor még erős ritkaság) szerzője.
Megint csörgött, ezúttal Orbán volt. Hallja, ott vagyok, ahol vagyok, nem tudnék-e neki egy sajtóreggelit összehozni? „Viktor bazmeg, azért azt tudd, hogy te egy tízmilliós kis ország frissen demokratizált parlamentjében kilenc százalékot szerzett ifjúsági párt 27 éves frakcióvezetője vagy. Ez pedig a The New York Times. De megpróbálom.” Sikerült...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.