LEHUNYJA SOK SZEMÉT A HÁZ

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda

2020.11.13.

A kedves vezető ott állt az erkélyén a város fölött, és nézte, ahogyan az adott időre, amit ő írt elő, megszűnik benne az élet. Kiürülnek az utcák, elfogynak az emberek, még a fák sem merik hullatni a lombjukat, csak a rendőrség, a katonaság és a TEK jár kel nyakig fegyverben. A kedves vezető ekkor érzi úgy, hogy a rend helyreállott, a kétmilliós város, benne a sok nagy pofájú és követhetetlenül okos libsi, a szabados egyetemisták, a buzik, zsidók, cigányok és hajléktalanok, a sok, számára ismeretlen és értelmezhetetlen eszme és létforma végre megadta magát, és ott hever a lába előtt. Harminc éve erre vágyott, harminc éve ezt akarta minden molekulájával, és lám. Ez élete orma, ahonnan följebb út már nem visz, ez a cél, a lét teljessége.

Kiderült ebben a pillanatban, milyen hasznos készség is ez az erkély. Mert nem csak arra való, hogy ott mindenféle kétes alakokkal, érsekekkel, püspökökkel, nagyferókkal borozgasson, labdát bikázzon onnan az égbe és az unoka háromkerekűzzön rajta, hanem ím, annak is a helye és a tanúja, hogy a város a parancsára meghunyászkodik. Ezt csak innen, fölülről lehet élvezni, innen, fölülről lehet mutogatni, hogy én vagyok az Isten. De leginkább az eltelt idő kontextusában akképp, hogy na, ki a faszagyerek a kocsmában, magyariul ki a Jani, ha még emlékszünk a ház elé hívó szavakra, férfi a férfival, viszkető tenyerekre, tehát a parasztgyerek áll fölöttünk. Aki ím, a szaros mindenség ura és parancsolója, és beleborzong a hatalmába.

Mint Faludynál a recski börtönőr, aki tátott szájjal nézte a levágott farkú szalamandra vérét a kövön. Úgy néz ő is alá megelégedetten böffentve, hogy malacok az ólban, tyúkok a katrocban, és a koviubi is kész immár. Orbán rossz színdarabot és rosszul rendez, viszont kiváltképp élvezi, ám egyáltalán nincs érzéke a szimbólumok finomságához, a rejtett jelentésekhez. Az a magyar, akin méteres kokárda van, a férfi pálinkázik, a nő szül, egyszerű a világ. Ilyen egyszerű volt akkor is, amikor az erkélyes sötét várost mutogató jelenet után szinte átmenet nélkül hívta el Szijjártót kiböfögve ezt is a közösségi térbe, és a maga módján tréfálkozott vele azt mondván, ha elmúlt volna hatvan, akkor most beledöglene a kórba.

És jót mosolyogtak ezek ketten a mókán, verték a csámpás lábukat kacagtukban, vihogtak, de jó, hogy a Szili nincsen hatvan, így nem kell elpusztulnia. Ezzel pedig nem is a metakommunikáció, hanem a szavak szintjén üzentek a hatvanon túliaknak, hogy meneküljenek, mert róluk le van mondva – szprehen dajcsilag –. És tényleg, mert a nemzet nyunyókája meg közzé tette, hogy felhívással fordult a kórházakhoz, miszerint a haldoklókhoz engedjék oda a hozzátartozót, gyereket az anyjához, anyát a gyerekéhez, hogy Orbán nevével az ajkaikon szenderüljenek bele az öröklétbe, ahol a világosság fényeskedik nekik. Vagy pediglen nem. Isten kezébe lettünk adva a hatalom által, a város kihalt, mindennel meg vagyunk elégedve...

ITT OLVASHATÓ