A KÁDÁR-RENDSZER NOSZTALGIÁJÁRÓL (KEZDŐKNEK ÉS KÖZÉPHALADÓKNAK)

NÉPSZAVA
Szerző: BOD PÉTER
2020.11.07.

Milyen is volt az a kor, amelyre az elmúlt három évtizedben sokan (ellenállhatatlan) nosztalgiával emlékeznek? Talán a személyes visszaemlékezés az egyik lehetséges útja annak, hogy a Kádár-rendszerről valami érvényes és kézzelfogható legyen közreadható. A kistörténelemben ott találni a nagyot, a részletekben az egészet. Adhattam volna a Találkozás egy fiatalemberrel címet is ennek az írásnak. Három-négy évtized távolságából azt a valaha volt énemet kerestem, aki nem érezte jól magát abban a világban, amelyikben sokaknak ez sikerült. A válaszom egy a sok közül. 

Egy délkelet-magyarországi kisváros gimnáziumában érettségiztem 1986-ban, majd az egyetemi évek előtt sorkatonai szolgálatomat töltöttem egy dunántúli városban. Mindezzel csupán térben és időben kívánom elhelyezni mondandómat, és jelezni, hogy ekkor a Kádár-korszak utolsó felvonásában jártunk. Mindennek volt nevezhető, csak elviselhetetlennek nem. Legalábbis első ránézésre. 

Éppen csak beléptünk a gimnázium kapuján, amikor a szabad választás gyakorlatát mellőzve, egész osztályunkat beléptették a KISZ-be. Lehet, hogy nem mentség, de az első tanítási nap után abban az új, sokfajta félelemmel telített világban, amit mindenestül a gimnázium szóba sűrítettünk bele, nem alakult ki bennünk annyi ellenálló erő, ami más irányt adhatott volna a történéseknek. Papíron legalábbis ifjú kommunistákká váltunk. Sok visszaemlékezést olvastam erről a témáról. Többen arról számoltak be, hogy ekkor a KISZ-t már nem vették komolyan a középiskolákban. Bennem 1982 szeptemberéből egészen más impressziók maradtak meg. Más kérdés, hogy formálisan sem nagyon működtünk közre ennek a szervezetnek a munkájában, de a tagságot az iskola vezetése megkövetelte...

ITT OLVASHATÓ