Szerző: KABAI DOMOKOS LAJOS
2020.10.18.
Még azokat a bevételeket is elvonja például az önkormányzatoktól, amelyek eddig közvetlenül az ottani kasszába folytak be, hogy olyan feladatokat megoldására fordíthassák, amit csak a helyben élők érzékelhetnek. Ily módon a rendszerváltozást követően a tanácsokból önkormányzatokká átnevezett szervezetek hovatovább sóhivatalokká váltak az Orbán-rezsimben.
Persze mindenki tudja, hogy Orbán magyarázata leginkább a pénzről szól, s az azon megvásárolható hatalomról, s a hatalom birtokában megint tovább gyarapítható saját pénzről. Akinél a kincsesláda kulcsa, könnyen turkálhat benne maga is, távol a figyelő tekintetektől. Sőt, lyukakat fúrhat belé, hogy oda folyjanak a forintok, ahová a kincstárnok-főcsővezető akarja. Azok felé terelgeti a pénzpatakokat, egyesekhez folyamokat, akik támogatják őt és övéit a mindennapokban, s legfőképp a hatalom megtartásában. Viszont, ahogy elnézem a történelmet, az efféle magatartás idővel betegesen rettegővé tett mindenkit, aki hozzá hasonlóan viselkedett. Ha más feltételek is adottak voltak hozzá, ennek lett a következménye az autoriter, sőt a diktátori vezetési gyakorlat.
Ami Orbán Viktor államát illeti, azért kerülhetnek katonatisztek, rendőrtisztek, főtisztek, sőt tábornokok a legkülönbözőbb polgári posztokra, mert a kormányfő idővel rájött saját, gyakran az ellenzék által is túldicsért képességeinek korlátaira. Életrajzíróitól tudjuk, hogy gyerekkora óta meghatározó élménye: nem bízhat másokban. Mint ilyen, már az ország uraként érhette a felismerés: kicsúszhat a kezéből az irányítás. Tapasztalataiból, s önmagából kiindulva nem hiszi, nem hiheti el, hogy működtethetők intézmények bonyolult hatásokra és ellenhatásokra építve, szabályok finom szövetén keresztül, független automatizmusok, ellenőrzési rendszerek révén. Nem hisz abban, hogy létezhetnek emberek, akik nem feltétlenül a nyers erőre, mások átverésére, egymás elleni kijátszására alapozzák (vezetői) ténykedésüket, amint ő maga tette ezt már a Fidesz megalapításakor.
Az Orbán-szisztéma a székházügy óta a korrupcióval, a közvagyon, a közpénzek lenyúlásával fonódott össze.
Azóta csak mértéke dagadt egy szűk kör javára, miközben a társadalom nagy részét lélegeztető gépen tartva kényszeríti tőle függő helyzetbe. Ennek érdekében első dolga volt kiiktatni számos törvényi biztosítékot a jogrendből, s tettestársaival telerakni a törvényességet ellenőrző intézményeket. Mamelukjai segítségével aztán a saját gyártású jogszabályokat is megerőszakolja, ha szükséges. Ez minden csak nem civil és nem demokratikus kormányzás, ám az erre való alkalmatlanságát sokáig elfedték a Brüsszelből érkező tetemes összegek, a külföldön munkát vállalók hazautalásaiból származó bevételek. Általában véve is a világgazdasági konjunktúra, s az a kétségbeesett erőfeszítés, amellyel a végeken küzdők a helyi önkormányzatokban, az oktatási és egészségügyi intézményekben mozgósították utolsó tartalékaikat.
A külső és belső erőforrások megcsappanása arra a következtetésre indíthatta, hogy ha minél szélesebb jogkört gyűr maga alá, s ennek megfelelően parancsokkal irányít, egyenesbe jöhetnek a dolgok. A fegyveres testületek felé fordulása ebből a meggondolásból következhet. Hiszen azokban a parancs szinte szent. Csakhogy mint minden parancsuralmi szisztéma – tudhatná ezt az általa is ismert néphadsereg gyakorlatából, ami ugyanaz volt, mint amit Joseph Heller „A 22-es csapdájá”-ban leírt az amerikairól – az Orbán-rendszer is elképesztően pazarló. Ezek ugyanis emberrel, vagyonnal, egyáltalán bármilyen erőforrással a hatékonyság szempontját félresöpörve bánnak. Ez egyes időszakokban és helyzetekben, amikor például egy nemzet, egy ország túlélése múlik rajta, talán történelmileg indokolható. Ám Orbán 2010-ben kezdődött országlásának korszaka, egészen a legutóbbi időkig, nem ilyen volt.
Viszont e tíz év alatt Magyarország alulteljesített...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.