HA MEGSPÓROLJUK, MI FÁZUNK RÁ - KISS DÁVID NAPLÓJA A MONORI CIGÁNYTELEPRŐL – 15 ÉV UTÁN

NÉPSZAVA
Szerző: MARIK NÉMI
2020.10.10.

2050-re a magyarországi lakosság 30-40 százaléka cigány lesz, szólnak a prognózisok. Ezzel pedig valamit kezdenünk kell. Nem mindegy hát, mennyire söpörjük szőnyeg alá a tényeket és a valóságot. Így lesz végképp megkerülhetetlen tényfeltáró munka Kiss Dávid naplója, ami a Máltai Szeretetszolgálat felzárkózási programjának keretében a monori cigányok között töltött egy évéről szól. A Cigánytelep nyolctól négyig című könyv nemrég, 15 év után ismét megjelent – ezúttal a POKET-könyvek (zsebkönyvek automatából) sorozatban. Nagy a baj – állítja a könyv. De a helyzet nem reménytelen, mondja a szerző.

Akár jelentésteli is lehet, hogy 2005-ben írt naplóját most szinte változatlanul, minden kiegészítés nélkül adták ki újra. Azt sugallja az egyszeri olvasónak, hogy a helyzet változatlan, az ügy egyhelyben toporog. 

Természetesen nem így van, egyszerűen most jött a lehetőség a ­POKET által, hogy a könyv egy másfajta célközönéghez is eljuthasson. Azzal ugyanis, hogy a POKET felkarolta, nemcsak a szakma, hanem egy egészen más társadalmi csoport számára válik olvashatóvá a napló, az ügy egy másik kirakatba kerül. Hogy közben sok minden változott, szerintem evidens. 

Miért evidens? 

Rengeteg felzárkózási program működik, köztük a Máltaiaké, és bármilyen furcsán hangzik, de Európa közepén ebből a szempontból az élmezőnybe tartozunk a magunk lemaradásával együtt. Az eredmények lassan kezdenek látszódni is. A környező országokban, mint Szlovákia, Románia, Bulgária, Szerbia, az ilyen típusú szegregátumok sokkal mélyebben vannak – egyelőre még csak keresik a megoldásokat, jellemzően apró programokkal. Pedig a probléma sürgető, foglalkozni kell ezzel a dologgal. Nálunk a tapasztalat is több már, így kevesebb a zsákutca, gyorsul a segítési folyamat. Minden irányból bombázzuk a programjainkkal ezeket a településeket a munkahelyteremtéstől az állattartáson és a sporton át a kulturális fejlődésig. Egy teljes hálót próbálunk nyújtani a szociális munkába ágyazva. És nemcsak a szegregátumot célozva, hanem az egész települést. 

Ahogy így beszél, olyan, mintha egész rózsás lenne a helyzet. 

Nem rózsás, pláne, ha lemegyünk az egyén szintjére, még mindig találhatunk olyan családokat, gyerekeket, akik azzal küzdenek, hogy három napig fáznak, mert választaniuk kell, hogy egyenek vagy fűtsenek. A jelenlétprogramnak pontosan ez a célja, hogy lemenjen a család szintjére: ott legyen, közösséget vállaljon, gyakorlatilag belehelyezkedjen az ott élők életébe és úgy próbáljon diagnózist alkotni, nem pedig távolról, felülről. Így, ha például látjuk, hogy valaki fázik, igyekszünk ezen segíteni, nem feltétlenül úgy, hogy fát adunk neki – bár lehet, hogy először fát adunk, ám aztán elkezdünk azon gondolkodni, hogyan tudunk neki úgy segíteni, hogy később maga is meg tudja szerezni azt a fát vagy azt a meleget...

ITT OLVASHATÓ